Eddig tisztázatlan „családi természetű elfoglaltsága” miatt Orbán Viktor nem utazott el Brüsszelbe, az Európai Néppárt vezetőinek esedékes találkozójára. Ami mindentől függetlenül azért is föltűnő, mert ő maga ennek a jeles testületnek az egyik alelnöke, és eddig nem mulasztotta el szinte soha, hogy a magyar baloldali kormányzat ellen megfogalmazott „vádbeszédeivel” ne próbálja meg befolyásolni ezt a grémiumot. Volt, akit néha sikerült, mint a belga Wilfried Martenst, a többséget rendszerint nem, vagy nem egészen meggyőzően.
Most például föltehetően, éppen a magyar demokrácia vitathatatlanul komoly gondjai miatt, az Európai Néppárt vezetősége kicsit részletesebb magyarázatot óhajtott volna kapni a Fidesz elnökétől arra vonatkozóan, igaz-e, hogy pártja a már-már elviselhetetlenségig feszített helyzetben ellenőrizetlen szélsőséges elemekkel cimborál, és ezzel terhelné meg még jobban a társadalom idegeit. Kellemetlen lett volna válaszolni ezekre a kérdésekre, éppen ezért nem nehéz elképzelni, miért választotta Orbán inkább a távolmaradást, holott eddig azzal igyekezett nemzetközi szerepléseinek nagyobb súlyt adni, hogy végtére is alelnök, a szavának tekintélye van.
Sok minden hívhatta föl az európai kereszténydemokrata vezetők figyelmét arra, hogy a magyar tagpárt körül valami nincs rendben, legutóbb például Gyurcsány Ferencnek az a The Timesban megjelent nyilatkozata, amely szóvá tette a kontinentális normákkal ellentétes antiszemitizmus magyarországi erősödését. Az interjú önmagában is föltűnést keltett volna, mert a brit szigetország legtekintélyesebb lapjában jelent meg, de még jobban Budapestre vonzotta az érdeklődést, ahogyan a parlamentben a Fidesz-frakció reagált rá. Orbán újfent nem tartotta szükségesnek, nem csupán azt, hogy személyesen maga válaszoljon, hanem a jelenlétét sem. Pedig az utóbbi idők szokásától eltérően képviselőinek megparancsolta, kivételesen ne vonuljanak ki, legyenek jelen ők is, amikor az egyébként nála rendszerint udvariasabb és parlamentárisabb Navracsics Tibor válaszolt a kormányfőnek. Mégpedig a tőle megszokottnál is kihegyezettebb stílusban: „Nézzen a szemembe miniszterelnök úr, antiszemitának tart-e engem vagy bárkit a frakció tagjai közül?” Ez a mód Orbán-gyakorlat, talán ő maga adhatta a személyes utasítást arra, hogy így kell replikázni.
Következtethetünk erre abból is, ahogyan Orbán vakbuzgó tömegei előtt az utóbbi időben magyarázni próbálta taktikai baklövéseit, amelyek sorozatban immár stratégiai kudarcokká álltak össze. Csúnyán megbukott az őszi ultimátum, amely hebehurgya ötlet nyomán a kabinet megbuktatását vélte elérni, és mert ez minden gondolkodó ember előtt nyilvánvaló lett, jött október 23-án a népszavazás ugyancsak rögtönzött, következményeiben átgondolatlan sugallata. Annyiban lehetett benne ráció, hogy hét kérdést javasolt referendumra, arra kalkulálva, néhány fönnakad majd az OVB és később az Alkotmánybíróság rostáján, de csak marad majd, amelyre lehet mozgósítani a vakbuzgó híveket. És a megmaradók közül a legtöbb is ürügy, csak az menjen át, amelyik Orbán Viktor számára a legfontosabb, mert fölhergelt indulatában ezt tartja már-már nélkülözhetetlennek. A személyes megszabadulást féktelen gyűlöletének tárgyától, Gyurcsány Ferenctől.
Orbán Viktor legutóbbi szereplései, homlokráncolásai, szónoklatainak megfogalmazásai mind azt mutatják, hogy ez megszállottsága lett. Ezért vette bele föltűnően és éppen azért árulkodón a hét népszavazási kérdésbe azt a nemzetközileg megmagyarázhatatlan, minden joggal ellentétes követelést, hogy „elűzésük” után bíróság vonja felelősségre a kormány három, az ő szemében kulcstagját, az „új arisztokráciának” kikiáltott Gyurcsányt, Kóka Jánost és Veres János pénzügyminisztert. Ne csupán anyagilag tegyék felelőssé őket a „bűnös” költségvetésekért, hanem tegyék hűvösre valamennyiüket, esztendeiket cellákban töltsék el. Orbán számára a legnagyobb vereség nem az, hogy a hét népszavazási kérdésből eddig a legjelentéktelenebbek mentek át, hanem az, hogy ezt a lidérces álmát az Alkotmánybíróság egyáltalán nem honorálta, jogi nonszensznek tartotta, úgy dobta vissza, hogy csak úgy nyekkent.
Érthető, lelkileg ez olyannyira megterhelhette a népszavazási ötlet kiagyalóját, hogy ezek után nincs kedve Brüsszelbe menni, magyarázkodni elvbarátai előtt. Holott magyarázkodni valószínűleg nem csupán ezért kellene. Egyáltalán, egész politikájáért, azért a szüntelen hisztériáért, amelybe Magyarországot, az Európai Unió egyik tagját belehajszolta. Minden demokrata, aki mellesleg a maga országában is kiállja a politika gyötrelmeit, kormányok gyakran nehéz küzdelmeit a leleményes ellenzékkel, ha van áttekintő képessége, látja, ha van tehertétel a magyar demokrácián, az személyesen maga Orbán Viktor és vezérkarának hozzá szorosan kötődő tagjai.
Kell egészen friss példa? Nem vitás, hogy az egészségügyi rendszer reformját sokszor kétbalkezesen, különösen kommunikációját néha katasztrofálisan tárta a közvélemény elé a Gurcsány-kormányzat. De toldozgatással, foltozgatással csak összeállt, és mértékadó szakmai körök elismerése szerint is nélkülözhetetlen, mert a rendszert a változatlanság taszította volna igazán menthetetlen válságba. És mi történik a döntő pillanatban? A Fidesz arra építve, hogy vitathatatlanul és jog szerint is szörnyű vereséget mért az önkormányzati választásokon a koalícióra, szabotázsra serkenti helyi vezetőit. Ne írják alá a kormány előterjesztette föltételeket, bénítsák meg ezzel a gyógyítást; nem számít, hogy a betegségektől sújtott állampolgárokat büntetik ezzel, de legalábbis azt hirdetik, a közelgő bűvös március 15. előtt a kormánynak adhatnak új pofont. Nincs demokrácia Európában, de ahol hiteles, másutt sem, ahol az ellenzék ne igazi alternatívát, logikus elképzelést állítana szembe a regnáló kormánnyal, hanem a köztevékenység egyik legfontosabb ágazatában a rombolással vél fölülkerekedni.
Múlt szombaton a Népszabadság mellékletében a mindig figyelemreméltó Bauer Tamás állapította meg, hogy „Orbán egész politizálása immár egy évtizede a harmadik köztársaság intézményeinek szétzilálására irányul”. Ezért tekinthető a Fidesznek féktelen hatalmi szomjúságban szenvedő elnöke a magyar demokrácia tehertételének.
Várkonyi Tibor
