Poroszkóp
„Ha kedveli a nyugalmat, ha szereti a biztonságot, ha elege van a zsidózásból és a nyilasokból, töltse nemzeti ünnepünket külföldön.” Ilyen címmel jelent meg írás a Mazsihisz hivatalos lapjában. Feldmájer Péter elnök szerint a cikk „kifejezi a valóságot, a magyar zsidóság lelkiállapotát”. Azt is mondta, hogy régóta nem volt ilyen intenzitású antiszemitizmus Magyarországon. A közössége tagjait féltő Feldmájer különösen az időseknek adott tanácsot: március 15-én maradjanak inkább otthon. Feldmájer próféta ugyanis zsidózó nyilasokat jövendölt aznapra Budapest utcáira. Nemcsak az MTI-vel, hanem a Reutersszal is megosztotta a félelmeit. Nyilván azért, hogy a jelenleg éppen külföldön tartózkodó hitközségbéliekhez is eljusson a fasisztaveszély híre, nehogy aztán bajuk essen. Atyai vezető az ilyen. Le a kalappal.
Mégsem lennék most szívesen idős hitközségbéli. Tanakodnék, hogy akkor most mi is legyen. A hitközség éléről egyrészt azt üzenik, utazzak el, másrészt azt, ne menjek sehova, maradjak otthon. Mindkettőnek egyszerre megfelelni: bizony, nehéz. Kaphatnám elő a Talmudot, hátha találok valami megoldást a problémára. Közben morognék. Lapozgatás közben ugyanis leesne, hogy hülyének néznek. A saját vezetőim. Mert ugye, ha valóban úgy érezném, hogy az én magyar zsidó lelkiállapotom most olyan, hogy innen bizony menekülni kell, akkor talán nem vagyok olyan idióta, hogy felszólításokra várok. Akkor megyek magamtól is. Ha meg nem érzem úgy, akkor meg ne győzzön már meg arról, hogy menjek vagy zárjam magamra az ajtót.
De a hitközséggel kapcsolatot nem ápoló, ateista, zsidó identitású magyar állampolgár se lennék most szívesen. Akkor is úgy érezném, Feldmájer csapdát állított nekem. A nevemben is nyilatkozott. Az én lelkiállapotomról. Amire én nem kértem meg. Most aztán úgy fest, mintha lenne a „zsidóságnak” egy ilyen nagy, általános lelkiállapota. Na most: ha nem szólok, hogy drága nem zsidó magyar állampolgár barátaim, Feldmájer úr az én nevemben nem nyilatkozhat, nem is értek vele egyet, akkor bizony joggal gondolhatják azok a meg nem szólítottak, hogy itten tényleg úgy gondolja minden „zsidó”. Aztán megsértődnek. Így kreál itt nekem Feldmájer valódi antiszemitizmust. Amit meg nem szeretnék. Szólnom ugyanakkor nem lenne egyszerű. Rögtön én leszek ugyanis a jobboldal díszzsidaja (copyright by Pásztor Tibor, MSZP), holott Orbán Viktort ki nem állhatom egyébként. De ezt már a barátaim sem hinnék el.
Viszont egy ilyen Feldmájer-nyilatkozat után, épp március 15. előtt, nem zsidó magyar állampolgár sem vagyok szívesen. Mert ünnep előtt kutakodnom kell a családfámban. Mégse akar az ember olyan identitást, hogy „nem zsidó magyar állampolgár”, ugyebár. Márpedig, ha vannak a zsidó-magyarok, mostantól fogva úgy látszik, én sváb-magyar vagyok. Aztán vannak még lengyel-magyarok, meg roma-magyarok, meg ezerféle kombináció. Kötőjel nélküli magyar tehát már nincs is. Pedig épp 1848-ban jelent meg az a bizonyos kötőjel nélküli változat. Az lett a magyar, aki úgy érezte: fontos neki ennek az országnak a szabadsága és fejlődése, mindegy, ki fia-borja volt. A kötőnek mondott, valójában inkább elválasztójelek hétköznap valóságos különbségeket mutatnak ugyan, de az ünnep épp arra való, hogy kilépjünk a hétköznapokból. Feldmájernek sem ártana. Kezdhetné mondjuk egy bocsánatkéréssel.
Stumpf András újságíró
