2007.03.06., 2007. évfolyam, 9. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra
cimkék: Gönczöl-bizottság, Gyurcsány Ferenc, március 15., Orbán Viktor, Pataki Ferenc, tüntetések
A szociálpszichológus tagja volt az őszi eseményeket vizsgáló Gönczöl-bizottságnak. Azt írta a jelentésben: most fizetjük a békés rendszerváltás árát.
Fotó: Riskó Gáspár A rendszerváltás óta egyre hisztérikusabb a közéletünk, fokozódik a gyűlölködés. Mi az oka?
Ez nemcsak a magyar közelmúlt jellemzője. A politika mindig a gyűlöletet használta föl a tömegek toborzásához. A 20. század a nagy gyűlölködések története is, kezdve az első világháborútól az osztálygyűlöleteken át az antiszemitizmusig. Kérdés: miért nem a szeretet vált igazán mozgósító erővé? Az együttes gyűlölködés fölmenti az egyént a lelkifurdalás alól. A tömegekre sokkal inkább lehet érzelmekkel hatni, mint rációval. Az emocionális nyelv azonban egyszerű ellentétekből áll: szeretem-utálom, bal-jobb, mennyország-pokol. Ráadásul a mai média – azzal, hogy bonyolult problémákat is egy percben akar elmagyarázni – kiszolgálja ezeket a sémákat, tovább infantilizálja a társadalmat. Ráerősít a „mi és az ellenség” politikai sztereotípiájára. Egyfajta primitív gondolkodás újult meg, hiszen az ősember világképét is az határozta meg: vagyunk mi, és vannak ők, az idegenek. A gyűlölet állandósulhat, ha pozitív érzésekkel – közös lelkesedés, hevület a „vezér” iránt – társul. Láttuk nemrég, ahogy tisztes háziasszonyok vekkerekkel mentek a Kossuth térre. Az emberek könnyen feladják autonómiájukat, ha átélhetik az „odatartozás” biztonságát.
Mi a tétjük az utcai akcióknak?
Elsősorban a kormány megdöntése. Másrészt a demokrácia átalakítása: a jobboldal az utcai akciókkal megkérdőjelezi a képviseleti demokrácia alapelveit. Ez önmagában még nem volna baj. Miért ne lehetne polemizálni a hatásosabb népképviseletről, a többkamarás parlamentről vagy a népszavazás szerepéről? Csakhogy erről legális körülmények közt, az Országgyűlésben és a megfelelő civil szervezetekben kell vitatkozni. Ám Orbán Viktor azt nyilatkozta 2004-ben: „A parlamenti ellenzék és az általunk megszervezett népakarat erősebb, mint a parlamenti többség.” De a népakarat fogalma homályos, ha azt nem a választás méri. S ez ügyben nem lehet Bibó Istvánra hivatkozni. Ő sosem gondolta azt, hogy demokráciában utcai tömegnyomással kéne elzavarni a vezetőket. Egyértelműen fogalmazott: a kormányt választáskor lehet leváltani.
A jobboldal támadó politikájának milyen következményei lehetnek?
A Fidesz stratégiája arra épül: megsemmisíteni a másik felet. Ebben nem kevés szerepet játszik a pártelnök személyes indulata Gyurcsány Ferenc ellen. Orbán be akarja bizonyítani: csakis a keresztény nemzeti oldal alkalmas az ország irányítására.
A militáns akciók ellen mit tehet a baloldal?
Utcára vonulhatnak ők is, csak nem mindegy, hogyan. Németországban annak idején tömegverekedések törtek ki a nácik és a baloldaliak között. De azt el tudom képzelni, hogy a Demokratikus Chartához hasonló békés, nyugodt erőt sugárzó demonstráció adott esetben célszerű lehet. Bibó a morális elvekre épülő demokrácia eszményében hitt. Viszont azt is tudjuk: a társadalmi mentalitás megváltoztatásához sok év kell. Most jutottunk el a kritikus időszakhoz. Majdnem két évtized telt el a rendszerváltás óta, ennyi idő elegendő elvileg a társadalom önreflexiójához. Mert a demokráciához hozzátartozik a szakadatlan önelemzés is: legfőbb színtere a parlament, az önkormányzatok és az értelmiségi műhelyek. Elkeserítő, hogy a politikusok mennyire nincsenek tisztában közéleti modellszerepükkel. Nem fogják föl, mennyit ártanak azzal, ha elfogadott politikai eszköznek tekintik a mocskolódást, gyalázkodást.
Azt is mondta: most fizetjük a békés rendszerváltás árát. Nem inkább büszkének kéne lennünk a vértelen
politikai fordulatra?
Dehogyisnem. Csak amikor a szélsőjobb ma új rendszerváltást követel, épp a békés, demokratikus átalakulásokat kérdőjelezi meg. Mert az is igaz: a békesség ára a felelősségre vonások elmaradása volt. A cseheknél öt évre kitiltották a közéletből a régi funkcionáriusokat. Más kérdés: a jelenlegi cseh parlamentben – egyedül a térségben – jelen van a kommunista párt is. Viszszatérve: ha a hazai radikálisok „89-ben verik a dobot a felelősségre vonásért, még megértettem volna. Ám azt, hogy most jönnek ezzel elő, méltatlan, gyáva álhősködésnek tartom.
A honi gyűlölködést erősítheti az is: szinte minden család átélt történelmi traumákat. Létezik valamilyen közösségi terápia?
Ebben „eretnek” vagyok. Nem is értem: hogyan kellene „közösen kibeszélni” valamit? A németekre szoktak hivatkozni. Az ottani értelmiség, a történészek, filmesek vagy az írók – Bölltől Grassig – valóban földolgozták a fasizmus örökségét. S ezzel is ösztönözték az egyéni önvizsgálatot, a katarzist. De össznépi „gyónás” náluk sem volt. Nem hiszem, hogy az ilyesmi segítene. Ami történt, megtörtént. A legtöbb, amit tehetünk: nem ismételjük meg a történelmi katasztrófákat. Ugyanakkor riadtan látom: képtelenek vagyunk tanulni a múltunkból. Ami itt ősszel az utcán történt, az a Rákosi-féle népítéletekre emlékeztet. Előkerültek a nyilasszimbólumok is. De a szavak is a tömegmanipuláció fő eszközei, alkalmasak a hazug valóság megteremtésére. Akik a kordont „vasfüggönynek” nevezik, egyenlőséget tesznek a demokratikusan választott kormány és a diktatórikus kommunista hatalom között. S el akarják tulajdonítani a vasfüggöny lebontásának dicsőségét.
Három éve beszélgettünk legutóbb: akkor is az indulatok elszabadulását tartotta a legveszélyesebbnek. De szerintem utcai harcokra legrosszabb álmában sem gondolt.
Igaz, bár annyi mindent megéltem már, hogy ezen sem lepődtem meg. De az nem volt előre látható, hogy a jobboldal a nemzeti törésvonal mentén ilyen súlyosan polarizálja a társadalmat. És azért lássuk be, a jobboldal jogosan érezheti úgy: a történelmi igazságosság szerint neki kellene kormányoznia, hiszen negyven évig uralkodtak a szocialisták. És ezzel könnyen szíthatók az indulatok. Persze a baloldal is mélyen gyökerezett a társadalomban. Mai vezetőjük, Gyurcsány Ferenc technokrata, racionális. Számára a politika a gazdasági menedzsment világa. Viszont Orbánnak futballistamentalitása van politikusként is. Ha Nyugaton valaki kétszer elveszíti a választásokat – visszavonul. De olyan focistát még nem láttunk, aki miután kétszer kikapott, ne akarna harmadjára győzni.
Az Orbán-szurkolók közt megjelentek futballhuligánok. Ők vettek részt az utcai akciókban is, azonban nem volt valódi céljuk, inkább csak az erőfitogtatás, az öncélú erőszak. A jövő tömegmegmozdulásai anarchikusabbak, pusztítóbbak lehetnek?
Politológusok dolga prognózist adni. De a zavargásokban sok minden egymásba csúszott. Az egyik probléma: a fiatalok egy része kihullott a szocializációs gépezetből, s az energiájukat azzal vezetik le, hogy edzésszerűen verekednek. Például meccsek után egymással meg a rendőrökkel. Ezek a fiatalok voltak ott a tévéostromnál is. Ugyanakkor a Fidesz meghirdette Gyurcsány kiiktatásának jelszavát, s ennek „ernyője” alatt a jobboldal különféle erői egyesültek. A Kossuth téren a miniszterelnök-ellenes kirohanások egybefogták a radikálisokat a fideszes táborral. S az a legnagyobb baj: a Fidesz nem tiltakozott a neonácik „társulása” ellen.
Ma már nem csupán az utcapolitikától szorongunk. Kitört a reformhisztéria is. Anarchiához vezethet az is, ha egyre többen lesznek, akik egyik oldal mellé sem tudnak odaállni?
Minden történelmi helyzet többesélyes. Ha marad a jobboldali offenzíva, a koalíció még jobban összezárhat. De az is igaz: az előkészítetlen, töredékesen és bizonytalanul kommunikált reformok növelik a bizonytalanságot s ezzel a félelmet is. A biztos rossz sem olyan ijesztő, mint a bizonytalanság. Nem elég, hogy a kormány csak a gazdasági, bürokratikus racionalitást tartja szem előtt. A közhangulatra, az egyéni és családi sorsok alakulására is oda kellene figyelnie.
Megfogadtam, nem kérdem meg öntől: mi várható március 15-én? Arra gondolok: ha a média folyton ezt firtatja, kiprovokálhatja a bajt. De a bizonytalanságot fokozza, ha még azt sem lehet tudni: egyáltalán mekkora a veszély? Néhány őrült hőzöng, vagy tényleg fegyveres csoportok szervezkednek? A közélet mintha pszichotrillerre hasonlítana.
A demokráciához hozzátartozik: minden rögeszme megnyilvánulhat. El kell viselnünk a patológiás tünetek bizonyos szintjét is. Nincs forgatókönyvem a jövőről. Már csak azért sincs, mert a történelmet gyakran váratlan események alakítják. Emlékszem, amikor „44 októberében, Horthy proklamációja után boldogan vonultunk az utcára. Pár óra múlva nyilasindulókat játszott a rádió. Vagy 1956. október 23-án kora délután még senki nem sejtette, mi következik másnap. Most zaklatott, összecsapásokkal teli hónapokra számítok. De azért ne zárjuk ki a kedvezőbb fordulatot sem: eljuthatunk a demokráciáról folytatott valódi párbeszédig is. Van esély társadalmi katarzisra is.
