Ritkán lehet, ritkán szabad ilyent leírni, de most valóban hézagpótló könyv született, mert Lebovits Imre mérnök Zsidótörvények – Zsidómentők című munkája valóban az. Pedig mostanában, bő hatvan évvel az események és alig két évvel a Sorstalanság Nobel-díja után még mintha meg is szaporodtak volna a holokausztot és ezt a korszakot bemutató könyvek. Nemrég jelent meg Sárdi Mária gettóban írt, illetve az utólag hozzászerkesztett lágernaplója. Most van a bemutatója Tarján Vilmos, az egykori Estlapok híres rendőri újságírójának bedeszkázott riporter című, ugyancsak a gettóban írt naplója. Egy Németországban letelepedett magyar túlélő érdekes versei és nagyon jó festményei egy kötetben. Lebovits könyve azonban valami egészen más.
Először is a korszakot mutatja be, amelynek csak az utolsó felvonása volt a vagonokba gyömöszölt tízezrek vágóhídra szállítása. Ez a könyv, nagyon szerencsés szerkesztéssel, először az 1919 és 49 közötti pártprogramokat, majd a hatalomra került pártok miniszterelnökeinek parlamentben elhangzott programjaiból idéz szó szerint. S ebből kitűnik, hogy a szociáldemokratákat kivéve szinte nem volt párt, amelyik programjára ne tűzte volna a „zsidókérdés megoldását”. Legfeljebb a deklarált végcélok tekintetében voltak árnyalatnyi különbségek. A hivatalos szövegek egytől egyig a „zsidótúlsúly” megszüntetése jegyében érveltek, s ezt minden variációban az állampolgári egyenlőség sutba dobásával óhajtották elérni.
Ahogy közeledünk 1945-höz, Szálasihoz, egyre több aljas, embertelen törvényt hoztak a parlamentben – ezeket a törvényszövegeket is közli a könyv -, és csak nagyon ritkán hangzottak el e törvények elutasítása érdekében felszólalások. Mindent elnyomott az antiszemitizmus, a rasszizmus, nem utolsó sorban a pénzvágy a zsidó vagyonok után. A könyvből kiderül, hogy az egész hazai politikai elit, benne az úriemberségükre oly büszke nemes és a címek nélküli urak, továbbá az egyházi vezetők, akik legfeljebb a kikeresztelkedettek érdekében emeltek szót, bűnrészesei mindannak, ami akkor Magyarországon történt. (Kivétel Márton Áron, a nagyszerű erdélyi püspök, akit harcos véleménye nyomán kitiltottak Budapestről.) S egyáltalában nemcsak a zsidókról van szó, mint ezt oly gyakran, valami torz védekezésként emlegetik, ezzel máris elfogadva, hogy ők nem egyenrangú magyar állampolgárok. A könyv egy fejezete hosszan foglalkozik a szociáldemokrata és egyéb baloldali személyekkel feltöltött úgynevezett büntetőszázadokkal – ezeket ugyanúgy, fegyvertelenül a frontra küldték.
Érdemes szemezgetni néhány mondat erejéig a miniszterelnökök programbeszédeiből, közöttük olyan urakról, akiknek most szobrot követelnek vagy már állítottak is.
Bethlen István 1921-es második kormányprogramjából: „Elismerem, jelenleg van zsidókérdés az országban, de ennek megoldása az, hogy gazdasági téren azok lehessünk nélkülük is, amik velük együtt vagyunk… sajnos tényleg, a zsidóságnak egy bizonyos része, annak idején hadat üzent vallási, történelmi tradíciónknak.”
Kállai Miklós 1942-es beszédéből: „lassan egy át nem eresztő réteg férkőzött, zúdult be, egy át nem eresztő réteg keletkezett az alsó néprétegek és a felsők között. Ez az át nem eresztő réteg a zsidóság volt.”
Ez a három úr a két világháború között Magyarország miniszterelnökei közül, ha mondhatni ilyent róluk, a legliberálisabb szemléletű vezető volt. Képzeljük el a többit Gönböstől Imrédyig. Nem lehet vitás a magyar parlament, mint törvényhozó hatalom súlyos felelőssége mindabban, ami ebben az országban történt, főleg 1938 és 1945 között. A könyvben felsorol gyilkos katonai vezetőkről már szinte nem is érdemes beszélni, hiszen ők „csak” azt tették, amit a törvényhozás elrendelt vagy sugallt. Egyről azonban mégis érdemes szót vesztegetni, mert szimbolikus alakja lett a kegyetlenkedésnek. Muray Lipót alezredes, a nagykátai Kiegészítő Parancsnokság vezetője, ahonnan a legtöbb munkásszázadot a frontra indították. Így engedte útjára egy büntetőszázad keretlegénységét: „Ha kiérnek Ukrajnába, díszítsék fel velük az út menti fákat. Akasszák csak fel sorba őket…”
A túlélők tanúvallomásai után, a könyv második fele mintegy 7000 magyar és külföldi állampolgárt sorol fel, akik a Jad Vasem izraeli alapítványtól a Világ igaza kitüntetést kapták. Vannak közöttük országosan ismert, köztiszteletben álló nevek – bár az a benyomásom, hogy Salkaházi Sára nővér nevét csak most ismerte meg igazán az ország, hogy a pápa boldoggá avatta -, de túlnyomó többségük egyszerű, hétköznapi EMBERek, családok voltak, akik vállalták azt a nagyon nagy, akár életet követelő kockázatot is, hogy másokon segítsenek.
A könyv mindkét felére nagy szükség van. Egyrészt, mert a felelősséget, amit a politikai és egyházi elit, a közigazgatás több százezer alkalmazottját terheli, még mindig igen sokan elhallgatják vagy egyenesen elutasítják. (A németek voltak a „csúnyák”, mi magyarok ártatlanok vagyunk.) Valóban igaz, amit egyre többen hangoztatnak, Magyarország – ebben a tekintetben – hatvan és múltán sem nézett szembe tisztességgel a múltjával, amit lassan már két generáció nem is ismer. Másrészt – az előbbi következményeként is -, nem becsüli eléggé azok bátorságát, akik tették, amit a maguk, de egy kicsit az ország tisztessége megmentése érdekében is tettek. Jellemző, hogy idehaza csak egy izraeli kitüntetés után figyelnek fel a „Világ igazaira”. Akkor se nagyon.
