Osskó Judit az építészeti krónikás megszállottságáról, a hely szelleméről és a magasházjárványról
2007. február 24. (23. oldal)
Csontos Györgyi – Csontos János
Prima Primissima – e rangos díj mögé ősi latinos derengéssel önkéntelenül valahogy nőnemű alanyt képzel az ember. Mégis kisebbségben vannak a kitüntetettek között a hölgyek, az építészeti kategóriában meg aztán végképp. Ebben a harcra épülő, férfias világban Osskó Judit sem gyakorló építészi, hanem építészfilmes minőségében érdemelte ki legutóbb ezt az elismerést.
Osskó Judit Szombathelyen született, a Műegyetem Építészmérnöki Karán, majd műemléki szakmérnökként végzett. 1973 óta készít építészeti, urbanisztikai és lakberendezési műsorokat a Magyar Televízióban. 1989-ben a Tudományos Filmintézet díját kapta a lausanne-i nemzetközi építészeti és urbanisztikai filmszemlén. Elismerései: Kós Károly-díj (1994), Dercsényi Dezső-díj (1995), Akadémiai Újságírói Díj (1997), Táncsics-díj (2000), Ybl-díj (2005), Prima Primissima díj (2006). Könyvei: Unokáink is látni fogják (1979), Új építészet, új társadalom, 1945-1978 (társszerkesztő, 1981).Az Unokáink is látni fogják sorozatcím mélyen beleivódott a magyar kulturális köztudatba. Emlékszik még, mikor sugározták az első részt?
– Hogyne: 1974. május 3-án. Az akkoriban újnak számító középületeket vette számba a műsor: például a Duna Intercontinentalt, a Szervita téri garázs- és irodaházat, a Chemolimpex-székházat, a „spenótházat”, a Vörösmarty téri irodaépületet. Utóbbit azóta már le is bontották. Ha a műsor történetéről kérdeznek, szívesen idézem Gerle János építészt, aki a sorozat harmincadik évfordulója alkalmából írta a következő sorokat: „Osskó Judit filmjei nem egyszerűen harminc évet, hanem mintha több emberöltőt fognának át, lenyomatát a többször is a történelem természetes ritmusát felrúgó huszadik század egyik felgyorsult szakaszának.”
– Hogyan indult ez a nemzetközi viszonyításban is egyedülálló ismeretterjesztő sorozat?
– Harmadéves építészhallgatóként tettem fel magamnak a kérdést: miért nincs a tévében építészeti műsor? A Magyar Televízió akkor számomra elérhetetlen és szent helynek tűnt, mégis összeszedtem a bátorságomat, s felhívtam ez ügyben egy volt osztálytársam édesanyját, D. Fehér Zsuzsa művészettörténészt, aki a képzőművészeti szerkesztőség vezetője volt. Azt mondta: jelentkezzem, ha lediplomáztam. Így is történt. Sylvester András közművelődési főszerkesztő felvett szerkesztőgyakornoknak, és fél év múlva az építész végzettségű Kopeczky Lajossal, aki riporterkedett, már debütáltunk. Az Unokáink is látni fogják kéthavonta jelentkező műsorként indult, a változó korszakok és tévés vezetések alatt címében és szellemében azonos maradt, de tartalmában gyakran változott. Eleinte tematikus összeállítások készültek: a budai beépítésekről, a sátortetős házépítésről, a lakótelepekről, a vidéki városközpontokról. A sorozat kortárs építészetünk és az alkotó építészek rendszeresen jelentkező fóruma kívánt lenni. Megszólaltattunk olyan mestereket, mint Szendrői Jenő, Rados Jenő vagy a legendás statikaprofesszor, Csonka Pál. Portré készült Makovecz Imréről, Finta Józsefről, Reimholz Péterről, Zalaváry Lajosról, és még hosszan sorolhatnám a neveket. Izgalmas vállalkozás volt a nyolcvanas évek végén a Magyar építészek Amerikában című ötrészes sorozat, amelyben New Yorktól San Franciscóig hat kiváló magyar származású építészt és házaikat mutathattuk be. Először 1975-ben sikerült ott lenni Madridban az Építészek Nemzetközi Szövetsége kongresszusán, s a kilencvenes évek elejétől tudósíthattunk a velencei építészeti biennálékról is. Harminchárom év alatt több mint 250 építészeti témájú – … az én váram című sorozatban pedig csaknem kétszáz, szép otthonokkal, nívós családi házakkal foglalkozó – adás készült. A képzőművészeti szerkesztőséget időnként átkeresztelték, a főszerkesztőségeket átszervezték, de az építészeti műsor maradt. Igaz, mindig kis költségvetésű volt, értelmiségi rétegműsornak tekintették. Ez volt az én nagy szerencsém, mert gyakorlatilag önjáró lehettem: én választhattam ki az adások témáit, a szereplőket. S ez a szerencse az 1990-es korszakhatár után is tovább kísért. Volt két év, amikor az akkori főnök nem tartott igényt az Unokáink is látni fogják sorozatra, de más szerkesztőségben készíthettem önálló produkciókat például a Hauszmann-dinasztiáról, a Wekerletelepről vagy Csengerről – szóval az elmúlt harminchárom évben mindig voltak építészeti műsoraim.
– Hogyan lett két Unokáink… címkezdetű műsor a tévében?
– Az általam készített Unokáink is látni fogják sorozat 1974-ben kezdődött, Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című műsora pedig pár évvel később, 1978-ban vagy „79-ben.
– Mikor debütált műsorvezetőként?
– Szerettem és élveztem a műsorszerkesztést, meg féltem is a szerepléstől, az ismertségtől. A hetvenes évek közepén, végén nem is volt divat automatikusan a képernyőre kerülni. Más és más műsorvezetőkkel, szakújságírókkal próbálkoztam. Egyszer-egyszer elvállalták a kérdező szerepét neves építészek, de ezt nem lehetett tőlük szakmányban elvárni. Végül öt év után egy rendező kollégám, épp nem lévén műsorvezetőnk, rábeszélt: próbáljam meg. Amikor az első kerekasztalt vezettem az akkor forradalmian újnak számító posztmodern építészetről, a torkomban dobogott a szívem. Addig is nagy felelősségérzettel ügyeltem minden kimondott szóra, leírt mondatra, nehogy rossz vagy pontatlan adat kerüljön a képernyőre, de a személyes megjelenés még nagyobb fegyelmet és felelősséget jelentett. A műsorkészítést kezdettől fogva megszállottan csináltam – talán ezért is fogadott el a szakma partnerként. Miközben a hivatalosság építésügyről, technológiai rendről meg kivitelezői diktátumról beszélt, én az építészettel foglalkoztam.
– Volt-e gyakorlati eredménye az Unokáink is látni fogják sorozatnak?
– A hetvenes években a műsor puszta ténye is forradalmi tettnek számított, hiszen jóformán senki nem foglalkozott az építészettel. Később voltak konkrét sikereink is: a nyolcvanas években például nem épült meg a Várkert-bazár fölé az a túlméretezett gyógyfürdő, amelyet a bemutatott látvány és a szakma jeleseinek kritikái elsöpörtek. Ma már az effajta szakmai aggodalomnak nincsen visszatartó ereje: a pénz, a beruházói szándék diktál. Korunk építészeti mániája a felhőkarcoló-építés: jó volna, ha nálunk nem hatalmasodna el ez a járvány. Ám úgy tűnik, mindenképp meg akarják építeni az első magasházat, hogy áttörjék a gátat. Budapest páratlan szépségű városképét, a várossziluettet alapvetően megváltoztató toronyházak építését addig nem volna szabad megengedni, amíg nem születik az egész főváros területére vonatkozó magasház-koncepció. És ez nem csupán esztétikai kérdés. Képzeljünk el egy magasházat, amelyik óriási környezeti terhelést okoz azon a helyen. Hogyan lehet lökésszerűen odavinni egy több ezer embert befogadó irodaházba az ott dolgozókat, és hogyan lehet őket onnan hazavinni? Nemrég készítettünk műsort a budapesti magasházakról, és a megszólaló kiváló építészek közül többen is arról beszéltek, hogy először ki kellene takarítani a várost, el kellene tüntetni a graffitikat, rendbe hozni a régi városrészeket. Ha ezt megtennénk, már közép-európai város lennénk. Míg ha a mai körülmények között épül egy-két magasház, inkább a dél-amerikai fejlődő országokhoz fogunk hasonlítani, ahol megjelenik a magasház, és körülötte lepusztul a környezet. Érdemes volna néhány európai példára vetni a tekintetünket. Párizsban megépült a Montparnasse torony, de további magasházakat csak a történelmi városrészektől távol eső Défense negyedben engedélyeztek építeni. Róma viszont a nulla tolerancia híve – mégsem merészelné senki azt állítani, hogy a hárommilliós olasz főváros építészeti sivatag volna. A magasházakkal kapcsolatosan érzésem szerint épp az a folyamat zajlik le, mint a bevásárlóközpontok esetében. Miután megépültek, csodálkozva konstatáljuk, hogy a Rákóczi út, a Kossuth Lajos utca és a Nagykörút elveszítette régi fényét, kirakatain újságpapírok éktelenkednek…
– Ha nem épülnek trendi magasházak, attól Budapest építészetileg még létező marad?
– Ennek a városnak elképesztő értékei vannak, világraszóló a pesti eklektikus háztenger, ehhez fogható nincs sehol. Mindeközben azt tapasztaljuk, hogy a szép eklektikus házakat alattomosan cserélik le – s itt nemcsak a legnagyobb skandalumra, a zsidó negyed módszeres szétverésére gondolok. Ez egy hihetetlenül egységes építészeti együttes, s hogy a továbbgondolására van érvényes kortárs módszer, arra jó példa az Egeraat-ház az Andrássy út elején. Az új épületek többsége viszont minőségileg is gyenge. Silány anyagok, vásári, ízléstelen részletek, rémes színek. A befektetők nem látnak értéket az utca zajától, forgalmától védett függőfolyosókban, csak elvétve kísérleteznek a bérházudvarok befedésével, átriumosításával. Ezekért a házakért borzasztóan fáj a szívem. A régiek jó arányrendszerét elfelejtve, ahol a lábazat, a tekintélyes földszint és első emelet, majd a fölső szintek léptéke harmonikus homlokzattá nemesedett, most a nyomott belmagasságú, azonos szintmagasságú és sokemeletes foghíjbeépítéseket erőltetik, amit hajlamos vagyok egyszerű telekspekulációnak tartani.
– Melyik építészeti irányzatot kedveli?
– Valamifajta szerves gondolkodásban szeretnék hinni, egy olyasfajta regionalizmusban, ha úgy tetszik, amelyiknek a szándékában benne van az, hogy a helyhez, a hely szelleméhez alkalmazkodjon. Amelyik figyelembe veszi ennek az országnak a hagyományait, a léptékét, a környezetét. Az emberek nehezen viselik az építészet harsány, meghökkentő dolgait. Az utolsó Unokáink is látni fogják műsorban Puhl Antal építésszel beszélgettem, akinek a várfalra épített Anjou-lakóházai hihetetlenül finomak. A kérdésre, hogy milyennek látja a magyar építészet jövőjét, azt felelte: ha az embernek nem túl nagyok a vágyai, nem túl nagyok a csalódásai sem. Ha Magyarországon egy általa normálisnak gondolt építészet terjedne el, az az építészet távol állna a sztárságtól, a világhírtől. Normális építészet az, amelyet minden pillanatban az ország helyzete sugall és tesz lehetővé. Ez szerényebb út a hírnév felé, de az ország vizuális megjelenését azért ez határozza meg. Ez az én feleletem is.
– Számított a Prima Primissima díjra?
– Már a jelölés is meglepett tavaly nyár végén. Annak korábban is voltak jelei, hogy a szakma is elfogadja és elismeri, amit élethivatásomként végzek, hiszen a Kós Károly-díj, a Dercsényi Dezső-díj, majd az Ybl-díj erről az értékítéletről tanúskodott. Amikor pedig én kaptam a Prima Primissimát, s a két kiváló gyakorló építészmester, Bodonyi Csaba és Ferencz István is szívből gratulált, úgy éreztem: a krónikást is elfogadják egyenrangú alkotónak.
– Mik a tervei?
– Az idén kedvező feltételekkel nyugdíjba mehetek, és új fejezet kezdődik az életemben. Temérdek munka vár rám az évtizedeken át felhalmozódott gazdag anyag feldolgozásával. Ennek első, igen fontos állomásaként a Terc Kiadó néhány héten belül megjelenteti azt a könyvemet, amely tíz ma már klasszikus televíziós építészinterjút ad közre. Ezeket az 1977 és 1995 közötti termésből válogattam. A beszélgetőtársak mindnyájan nagy hatással voltak korunk építésznemzedékeire, de ma már nincsenek közöttünk. Az interjúk előtti bevezetőket kiváló szakemberek írták, némelyik beszélgetésnek Rapcsányi László volt a riportere. A lemezmellékleten Gerő László, Rados Jenő, Csonka Pál, Goldfinger Ernő, Farkasdy Zoltán, Pierre Vágó, Dercsényi Dezső, Vargha László, Szendrői Jenő, Jánossy György saját arccal-hanggal is megszólal az eredeti filmekből válogatva. Hogy unokáink is lássák és hallják őket.
