Csernok Attila
A morál, az ikerdeficit meg a válság
A dolog úgy kezdődött, hogy hónapokkal ezelőtt, a politikai háború kellős közepén, az ország első közjogi méltósága azt mondta az ő népének (kicsi olaj a tűzre), hogy a kormányfő (a jelenlegi) morális válságot okozott. Az országos „válság” meghirdetése a jobboldalon osztatlan sikert aratott, de másoknak is jól jött, hogy „válság van”. Az egyik rangos hetilapban már az ország mély „gazdasági, politikai és morális” válságáról értekezett a szerző. Amiből csak úgy lehet kilábalni – ezt az írás szerénységből nem mondja, de következik belőle -, ha az országot mély és többszörös válságba sodró, „laikus és alkalmatlan” kormányt mihamarabb hozzáértő közgazdászokból álló kormány váltja fel. Amely azonnal megszünteti az „ikerdeficitet” meg a tizenharmadik havi nyugdíjat, és, láss csodát, a haza máris mentve van. (Igazán apróság, csupán a rend kedvéért említeném, hogy ez a kormány a parlament többsége által választott testület.) Mind e hírektől csak azért nem estünk össznépileg azonnal pánikba, mert temérdek józan eszünkkel felismertük, hogy az az álságos, szemforgató moralizálás, ami az „őszödi beszéd” meg a „gazdasági válság” kapcsán, nem csak a jobboldalról, elöntötte a közbeszédet, nem más, mint a hatalomért és hiúságból indított politikai kampány. Ezzel nem óhajtok vitatkozni, „az ember azt is jól nézze meg, kivel keveredik vitába” (atyai tanács a múlt századból). A jó szándékú véleményeket értem és értékelem, ha sok mindenben nem is értek velük egyet.
Kezdjük azzal, hogy nem használ a nemzet erkölcsi állapotának, ha olyanok óvják, akik e feladatra eleve alkalmatlanok. Például ízléstelennek tartom, hogy egykori MSZMP-tagok szónokolnak a jobboldalon. A névsor, gondolom, ismert. Kérdezem: akkor hazudtak nekem, vagy most hazudnak az új gazdának? Mit kezdjek a köpönyegforgatók „igazságával”? Vagy itt van, aki az auschwitzi vonatok kapcsán kijelentette, nem ért a futballhoz. Említhetem a többek szerint ígéretes politikusnak indult ifjú liberális(?) demokratát(?), aki eddig egyetlenegyszer, akkor is a koalíciókötésre vonatkozó jókora hazugsággal jutott hatalomra. (Módfelett szelektív erkölcsi érzékünk bizonyítéka, hogy a nép e méretes átverése kapcsán nem zengett az ország „talpkövünk, a tiszta erkölcs” válságáról, a hazugsággal hatalomra jutott kormányról. Igaz, akkor baloldali volt az ellenzék.) Egyébként az egykor ifjú, ám akkor sem liberális demokraták ma már anarchiában utaznak. Nem sorolom tovább, legyen elég annyi: rosszul tűröm a bántóan hamis hangokat. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy persze fontos az elméleti tisztaság, de világképünk karbantartása érdekében nem árt, ha eszményeinket időnként szembesítjük a „csúnya világ” valóságával. (Más szóval, néha a filozófusokat és egyéb „szakértőket” is el kellene küldeni „falura”, hogy közelről lássanak „élő tehenet”. Lásd még Goethe: „Zöld az élet aranyfája, szürke minden elmélet.”)
Mindnyájunk épülésére idézem Széchenyi Istvánt (Napló), akiről én nem mondanám, hogy cinikus lett volna, „relativizálni” akarta volna az erkölcs szempontjait. Íme: „Ahhoz, hogy egy alakuló népet boldoggá vagy becsvágyóvá lehessen tenni, az ország kimagasló személyiségeinek folytonosan komédiáznia kell, (…) Egy nemzetet könnyen lehet megcsalni, s ez azért kell, hogy őket (…) esetleg saját akaratuk ellenére tegyék boldoggá. Egyenes, becsületes úton-módon aligha volna lehetséges ez – az embernek fondorlattal kell őket saját boldogságukra kényszerítenie. (…) [a nép] Rászedése megengedett, ha boldogabb lesz általa.”
Miről is beszélünk? Tudom, tudom az idevágó, lapos közhelyet: „Egy nemzetet nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni.” Lehet, nem lehet, de néha kell. És egy államférfi éppen arról ismerszik meg, hogy megkíséreli!
Az első polgár tavaly szeptemberben drámai hangon előadott szózata – amellyel elfogultan beleavatkozott a politikába – mélyen megrendítette a nemzetet. A bejelentés, a rövidesen bekövetkező események tanúsága szerint, legmélyebben főleg azokat rendítette meg, akik egyrészt magát az erkölcs fogalmát nem ismerik, nem is tudják értelmezni, másrészt morális ügyekben való „megszólalásuk” többnyire nem az ÉS hasábjain, hanem az utcán történik, és már csak ezért is több mint aggályos. Mi, a józan többség, nem kis ellenérzéssel fogadtuk az elnöki szózatot. Morális válságot okozott volna a kormányfő? Ebben az országban, ahol a közerkölcs századok óta romokban hever? Nem hihettem, mert nem életszerű. Olvasom a Naplót, úgy kérdezem: és a megelőző közel két évszázad? Azzal hogy számolunk el? Hol, melyik évszázadban kezdjem Magyarország morális válságát elemezni? Vagy értsük úgy az erkölcs felkent és önjelölt papjait, hogy mondjuk 1848. március 16-ával vagy Világos után, esetleg a kiegyezéssel, netán a „véreskezű császár” adjutánsának országlásával, a három zsidótörvénnyel, a Don-kanyarral, a felszabadulással, 1956-tal vagy a rendszerváltással Magyarországon helyreállt az egyedül üdvözítő erkölcsi világrend? Nem hinném. Történelme során ez az ország – sok más európai országhoz hasonlóan – kisebb-nagyobb morális válságok közepette botladozott előre. Ne beszéljünk összeviszsza! Ne mondjunk olyanokat, hogy ebben az országban – melynek legjobbjai évszázadok óta (ne tessék felhördülni, mert akkor megkérdezem, hogy merre kószált nemes Zápolya János serege, amikor a mohácsi síkon kellett volna lennie?) maguk is az általános és súlyos morális deficit körülményei között munkálkodtak a nemzet felemelésén – egyszer csak jön egy miniszterelnök, és percre pontosan 2006. szeptember 17-én „morális válságot” okoz. Abban az országban, ahol 1868-ban, a már önállósult nemesi Országgyűlés, a „keresztény-nemzeti-konzervatív” elit, pirulás nélkül megszavazta a Deák-Eötvös-féle nemzetiségi törvényt, amiről már akkor is tudta, hogy soha nem fogja végrehajtani. És lőn. Mi ez, ha nem morális válság? Meg is lett a büntetése: Trianon. Vagy az nem volt morális válság, hogy az országot 25 éven át egy tengerésztiszt kormányozta, akit különítményes katonatisztjei nyomására „választott meg” az Országgyűlés? És mit szóljunk 1920-hoz (numerus clausus), az antidemokratikus választási rendszerhez, a zsidótörvényekhez? Vagy az 1941-es, cinikusan manipulált, felelőtlen és ostoba hadüzenethez, ami történelmünk legnagyobb katasztrófájához, az ország állampolgárai közel tíz százalékának, nemzeti vagyona mintegy negyven százalékának elvesztéséhez és az ország megszállásához vezetett. Vagy hogyan akar elszámolni az erkölcseire oly kényes „keresztény-nemzeti-konzervatív” elit 1941-1944 örök szégyenével: Kamenyec-Podolszkijjal, a több százezer honfitársunk legyilkolásában vállalt tevőleges közreműködésünkkel? Folytassam? Ki lehet itt erkölcsbíró, kinek van itt joga bárkit azzal vádolni, hogy erkölcsi válságot okozott?!
Igen, sőt igen-igen: van morális deficit. Vagy nem elég riasztó jele az ország morális válságának, hogy a Kossuth téren a „jogos(?) felindulásból békésen(?) tüntetők”-kel együtt megjelent az irredenta, a kendőzetlen antiszemitizmus és a gátlástalan anarchia? Ezt a mozgalmat ellenzéki országgyűlési képviselők nyíltan támogatták-támogatják. És mindez nem elég ok arra, hogy a nemzet morális állapotára oly kényes legfelső hely megszólaljon? Ja, kérem, ha másfél évtizeden át a demokratikus közélet, az egyes liberális politikusok által olyannyira védelmezett „szólásszabadság” törvényes része lett egy „kevéske” rasszizmus, egy kis szoft-zsidózás, mondván, „nem kell olyan érzékenynek lenni”, akkor ne tessenek csodálkozni. Inkább szégyenkezni! A jelek szerint a filozófusokat, a mindenféle elemzőket és szakértőket mindez egy cseppet sem izgatja. Nem hallottam erről egyetlen elítélő, elhatárolódó szót sem! Mondják egyesek, hogy elhanyagolható kisebbség. Már bocsánat, de ez hülyeség. Öt ember sem az, ha inzultál az utcán valakit. Száz, ötszáz, ötezer ember? Hitlerék harmincan voltak, amikor először vonultak Münchenben. Tíz év múlva Európa tízmilliókban számolta az áldozatokat! Kell példa a morális válságra? Tessék: a szomszédos Ausztriában, tehát nem a Marson(!), egy külföldi állampolgárt, aki nem fenyegetett senkit Auschwitzba tartó vonatokkal, nem fecsegett idegenszívűekről, nem készített és nem olvasott fel a Bundesrat előtti téren semmilyen listát zsidó politikusokról, nem skandálta, hogy „zsidóbérenc”, „mindössze” tagadta a holokausztot, a bíróság rövid úton három évre börtönbe zárt. Nálunk pedig, a demokrácia és a „szent szólásszabadság” nagyobb dicsőségére a „Kossuth tér” van. Ahol nem csak a teret, a nemzeti színeket is bemocskolták! A teret rendbe lehet tenni, pénzkérdés. De a szégyent, mindnyájunk szégyenét, a megalázott lelkeket, a megsértett emberi méltóságot hogyan fogják reparálni? Ellenzéki képviselők nyíltan a köztársaság demokratikus rendje ellen lázítanak, mások az ország pénzügyi egyensúlyát veszélyeztető felhívásokat tesznek közzé – minden törvényes következmény nélkül. Rosszabb, mint Weimar! Vagy itt van, amit a kormányfő már régóta emleget, és ami nem érte el a média ingerküszöbét: a ténylegesen foglalkoztatottak mintegy tíz százaléka nincs bejelentve, és a bejelentettek közel fele nem fizet adót és/vagy tb-járulékot. Legutóbbi hír: egymillió embert „nem talál” az Országos Egészségügyi Pénztár, utánuk senki nem fizet járulékot. Az, hogy itt egy össznépi csalás, több százezer tolvaj és cinkosaik „jóvoltából” több százmilliárd forint hiányzik a közös kasszából, ez a döbbenet senkinek nem lépte át az ingerküszöbét. A haza erkölcseire oly kényes magyar értelmiség elitje számára ez természetes. (Tisztelet Fábri Péternek, aki kivétel.)
A permanens „morális válság” kapcsán szólnom kell a köztársaság első polgáráról is. Nem megválasztásának körülményeivel van bajom, ez legyen a botrányt szervező párt problémája. Sokkal nagyobb gond, hogy végig asszisztált ehhez, a személyéhez és a poszthoz egyaránt méltatlan vásári színjátékhoz. Az alkotmány szerint a köztársasági elnök „kifejezi a nemzet egységét”. Ez egy „conditio sine qua non”, ha ez nem teljesül, az elnök nem felel meg az alkotmánynak. Híve voltam, ezért lehangolt és szégyelltem, hogy a 0,78 százalékos, jelképesnek sem mondható „többség” mellett hajlandó volt elfogadni a választás eredményét. Pedig az eredményből egyenesen következő matematikai és politikai lehetetlenség, hogy képviselje „a nemzet egységét”. Lehet, hogy nem is volt ilyen szándéka, de akkor tudomásul kell vennie, hogy alkotmányellenesen tölti be a köztársasági elnöki posztot. (Ez az igazi alkotmányos probléma, nem a Kossuth téri kordon.) Az már csak ráadás, a morális és alkotmányjogi válság egyik tünete, hogy a 0,78 százalékos „többséggel” megválasztott köztársasági elnök erkölcsi oktatást tart, és az Országgyűlés 9,0 százalékos többségével megválasztott miniszterelnök leváltására szólítja fel a kormánykoalíció pártjait. Ez már nem is morális probléma, ez jó ízlés kérdése.
Azért is támadás érte a kormányfőt, mert, úgymond, „megsértette a nemzetet”. Önjelölt erkölcscsőszeink és illemtanáraink a „kurva ország” kifakadás miatt háborogtak. Sokan elmondták, de hiába, hogy ez egy országáért aggódó, száz ellenállást leküzdeni akaró államférfi zárt körben elhangzott kifakadása. Hozzáteszem: kifejezetten kedves, szeretetteljes megjegyzés ahhoz képest, amilyenek valójában vagyunk. Bemutatok néhány szemelvényt.
Széchenyi írta a Naplóban: „Az államférfinak vagy a királynak őrszellemként kellene a vak és tudatlan nép fölött virrasztania.” Most abba nem mennék bele, hogy erről legkevésbé a „nép” tehet, ez politikai elitjeink sok évszázados bűne-felelőssége. Márai írja (Napló, 1944): „Nem hiszem, hogy Széchenyi „ártott” Magyarországnak, mikor hazájáról vallani kezdett. Gyógyulás nincs diagnózis nélkül.” Hát igen, valahogy így kellene ezt, úgy „polgárilag”.
Márai ugyanott, ahol ezt a „balsors tépte” országot ostorozta: „De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit.” [Mintha Gyurcsányt hallanánk: Mit csináltunk? Semmit.] „Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség. (…) …mindenki gyanús volt, zsidóbérenc, vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésről szólott. (…) Mindenki zsidó volt, zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar. (…) Ez a gyökeréig romlott magyar középosztály még mindig nem akarja, nem meri látni a valóságot.” Hogy is mondta Márai? Gyökeréig romlott; zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen; mindeki zsidó volt, zsidóbérenc, vagy titkos bolseviki, angolbarát; szabadkőműves és kommunista. Kedves olvasó, megérkeztünk.
Ismerjünk meg egy részletet Bibó István egy 1945-ös memorandumából: „Az egész elgondolás mögött (…) ugyanaz a szellem mozog, amely Bakyék szörnyeteg akcióit mozgatta: azok a faji gyűlöletre és kegyetlenségre mindenkor kész magyarok, akiket az erőszak és a faj mítosza visszavonhatatlanul megfertőzött, akik egy organikusan beteg szellemű és beteg társadalmú ország minden baját az idegenekben, a kisebbségekben látják…”. (Litván-S. Varga, 1995, idézi Losonczi Ágnes: Sorsba fordult történelem, 2005) Márai és Bibó óta nagyon hosszú idő, több mint hatvan év telt el. Változtunk mi közben valamennyit? Olyan jó lenne igent mondani, de válasz nincs, csak kérdőjelek!
Ne az „őszödi beszéddel” tessenek hát bíbelődni, meg keresni, hogy mikor min lehet „a magyarság” nevében megsértődni, bocsánatkérésért lármázni. Meg ne azzal az álszent ötlettel, hogy „rakjuk össze újra Magyarországot”. Össze van az rakva rendesen. (Érdekes, senkinek nem tűnt fel, hogy 1998 és 2002 között nem akarták „újra összerakni” Magyarországot? Jól elvoltak magukban.) Inkább azon törjük közösen a fejünket, hogyan lehetne Magyarországot „boldoggá és becsvágyóvá” tenni. Hogyan lehetne ezt a „faji gyűlöletre és kegyetlenségre mindenkor kész országot”, honfitársainkat, „akiket az erőszak és a faj mítosza visszavonhatatlanul megfertőzött” (milyen elnéző, szelíd és kedveskedő ehhez képest a „kurva ország”), valami módon, a nevelés, tanítás, felvilágosítás, a jó szó, a segítő figyelem eszközeivel ebből az iszonyú állapotból egy más, egy jobb minőségre felemelni. Meggyógyítani ezt a beteg szellemű országot. Már holnap elkezdeni gyógyítani! „Széjjel szóródni – eső a homokra – / sivatagnyi reménytelen dologra, / s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: / kutakká gyűjt a mély: soká isznak belőled.” (Nem tudom, Váci Mihályt szabad-e idézni.) Ma mi van? Nyújtom a kezem. Kézfogásra vagy baráti ölelésre akár. De nincs már párbeszéd, a Bocskai-ruhákból dühödt arcok, ökölbe szorított kezek fogadnak. Nem kell semmit újra „kitalálni”, se „újra összerakni”. Egymást figyelő gondolatokat, egymást kereső kezeket kell találni. Megkeresni-megtalálni a módját, hogy a dühödt arcok bizakodó mosollyá, az ütésre emelt öklök egymást kereső, támogató kezekké simuljanak.
És miközben az államfő meg az értelmiség kényesebb ízlésű része az erkölcseinkért, a szólásszabadságért meg a kordonért aggódik, a „keresztény” meg az „ifjú polgári” jobboldal az utcán a parlamentarizmus felszámolását, a törvényes kormány megbuktatását, az anarchiát szervezi. E szervezkedéssel együtt Budapest szívében feltűntek München és Weimar, Auschwitz, Szeged és Orgovány félreismerhetetlen, baljós árnyai. A jelek itt vannak, üzenetüket komolyan kellene venni. Minden demokratának.
Csernok Attila
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 07. szám
