Ungvári Tamás
Zászlóbontás
Egy irodalomtörténész a Kereszttűz egyik hajnali adását népbírósági tárgyaláshoz hasonlította a Magyar Nemzetben (január 19.). A vádlott, a manapság sokat emlegetett jogvédő aszszony „itáliai vívótőrrel állta a felé zuhogó dorongütéseket”. A riporter „Pavlov kutyáinak mintájára a „fajta” szótól nyálazni és morogni kezdett.”
A képzavar nem enyhíti a szöveg durvaságát. A szöveg a kocsmák stílusát édesgeti vissza a közbeszédbe. Nem véletlenül. A kocsmai beszéd néhány eleme tabu. S van egy-két szó ebből a közegből, amelynek visszaszerzésére esküdött fel a legújabb provokációk sora.
A Kereszttűz állítólagos vádlottja is durva volt a Népszavához küldött nyílt levelében, s fenyegetően az a stúdióban. A harcias amazon új jogvédelmi háborút indított. (Lásd erről korábban: Széky János: Ez ám a karrier, ÉS, 2006/3.) A nézők csakugyan lélegzet-visszafojtva figyelhették. Kimondja? Rehabilitálja vagy legalábbis megkísérli a közbeszédből tabuként joggal száműzött szavakat? Jól halljuk a fölényes kihívás dallamán azt, amit hallani vélünk? S elhessegetjük azt a képtelennek rémlő feltételezést, hogy itt a zsidózás jogáért indított valaki keresztes háborút.
A Kereszttűz riporterei a Magyar Nemzet cikke szerint felkészületlenek voltak. Annyit azonban mégiscsak tudhattak a jogvédőről, hogy New York-i kiküldetését kitöltve egy cionista összesküvés cinkosságával vádolta a magyar kormányt, leveleket írt az Egyesült Nemzetek Szervezete adott bizottsági tagjainak, amelyben azzal magyarázta újabb kinevezésének elmaradását, hogy egy cionistát akartak kiküldeni a helyébe.
Civilizált országokban ez a magatartás diszkvalifikál. A jogvédő azonban ezúttal hol önmaga nevében, másszor, ha forrósodott a talaj, egy civil bizottság képviseletében terrorizálta a stúdiót. A szemünk láttára szégyenített meg átváltozó-művészeket. Ha a Népszavának küldött leveléről kérdezték, akkor a jogvédő szervezet nevében beszélt mellé, ha az utcai tüntetésekről, akkor a sajtót szidta.
Kétszer ugyanazért a vétekért senkit sem lehet elítélni. Ez a jogvédő egyszer már megúszta, hogy vétleneket gyanúsíthatott, s egy képzelt öszszesküvés vádját hirdethette büntetlenül. Senki se képzelhette, hogy éppen a Kereszttűzben csípik el az egyedülálló mentességet élvező pankrátort. A kamerák előtt egyébként gyáván kerülgette, hogy a germanizmus gyanújába fogható szóképzése a „magukfajtáról”, minden szofizma ellenére, sem magyarázható másképpen, mint a legcsekélyebb történelemismeret automatikus képzettársításai értelmében. Kétség sem férhet hozzá, kiket takar a csoportképző sutaság.
Ez a makogó megkülönböztetés valaminő kód lenne? Nem az. Mindössze jelképes távolságra van a nyílt beszédtől. A mutatványnak azonban éppen ez a lényege. A nyelvünk hegyén van, de ki nem mondjuk. A mi jogvédőnk a Fábry Sándoron felpuhított közönségnek játszott. Hülyére vette a döbbent kérdezőket. Dorong és itáliai tőr? Ugyan. A házigazdákat az elemi udvariasság kötötte, a tőrrel (serpenyővel) bajvívót semmi. Mint a nyomtatásban kipontozott káromkodásnál, csak az első betűig jutott el. A behelyettesítés a néző dolga volt. A pornográfia politikai változata a műfaj szabályait követi. A sejtetés izgatóbb, mint az anatómiai felvétel.
A rendszerváltozással megsemmisült minden ideológiai tisztázás igénye. Van szociáldemokráciánk, ami nincs, a hatalom közeli baloldal történelmi legitimitáshiánnyal küzd és pragmatizmusával partra szorította a kritikai értelmiséget. Mindennek tünete a gyávaság sápadt színe. A baloldal rémült hallgatását liberalizmusnak álcázza, maga is jogvédő maszkokat váltogat, igazságot oszt a kétfrontos harc nevében. Se a tüntetők, se a rendőrség. Nyújtsunk kezet az árkon át.
A jobboldal viszont permanens ellenforradalomra izgat. Már a kilencvenes évek elején a numerus clausus lehetőségét lebegtette egy publicista. A nyomában Csurka melegítette fel a New York-Tel-Aviv-tengely mitológiáját, majd Csoóri Sándor hantolta el a zsidóság asszimilációját.
Szakállas vicc: van-e antiszemitizmus Magyarországon? Nincs, de van rá igény. Ezt az „igényt” csak akkor lehet kielégíteni, ha szítják. Új és új stratégiákkal kell lebegtetni a „kérdést”, különben elalszik vagy diszkreditálódik. A sorozatos provokációknak fogyóban a közönsége, elrozsdált a hitele. Vége a régi szép időknek, amikor a „véralgebrával” szédítették a Népszabadság olvasóit.
A két világháború közötti, a „mi” és „ők” megosztásának köznyelvbe belopódzott teóriáit magas színvonalon alapozták meg. Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Németh László óriások voltak, még tévedéseikben is. Ellenfeleik méltó eszközökkel küzdöttek, erkölcsi hitelük megkérdőjelezhetetlen volt. A Kisebbségben íróját Pajzzsal és dárdával hívta ki Babits Mihály. Kiállt a pástra Hatvany Lajos, Ignotus Pál, Szabó Zoltán, Fejtő Ferenc.
Manapság a Kisebbségben felmelegített változatát kínálják. Dorong és tőr szerepel a Magyar Nemzet már idézett cikkében. Az újmódi provokátorok a felejtésre számítanak. S arra is, hogy esetleges bírálóik viszszarettennek a példátlan arroganciától. Mostanság beváltják a fenyegetéseket. A különítményesek már elfoglalták az utcát. Nyíltan uszítanak bizonyos honlapok.
A szellemi különítményesek pedig ezenközben a közmédia ajtaján dörömbölnek. A csőcselék a televíziót ostromolta. A „magunkfajta”-ság ideológusai a hátsó bejáraton és a sminkszoba felől kopogtatnak a véleményszabadság nevében. Őket csakis a „másik oldal” térfele érdekli, s ez sejtetni engedi, hogyan vélekedhetnek a sajátjukról.
A közmédiában lépett fel az új zászlóbontás sztárja, a jogvédő. A falakat tágítja. Szítja a tüzet a hamvak alatt. Próbálgatja, nem ügyetlenül, meddig mehetünk el a kimondásban, mennyit bír a kód.
A talpasok is megindultak a jogszerző hadjáratra. Vésztörvényszéket kiált a Magyar Nemzetben a nyelvtannal hadilábon álló irodalomtörténész, bár mentségeként bevallja, hogy „földszintes intellektus vagyok én…”. Ehhez nincs mit hozzátenni.
Aznap egy másik filológia immár a Népszabadságban ünnepli bátorságáért a Kereszttűz Szent Johannáját. „Amikor az Ómagyar Mária-siralom olvastán a nyolcadikos gyerek megkérdezi, miért zsidózik Mária, meg kell magyaráznom, hogy Mária nem zsidózik, csupán azt mondja, zsidó. Kód nélkül, egyszerűen. És akkor azokra gondol, akik keresztre feszítik a fiát.”
A középkornak persze elnézzük, hogy nem vette észre Júdeában a rómaiakat. Az Ómagyar Mária-siralom olvasat kérdése is. A diák azt is kérdheti, hogy a pompás szöveg második strófája nem a zsidó fiamat siratja, Jézust? Továbbá azt, hogy a szöveg feltételezett szerzetes szerzőjének nem volt hivatali kötelessége a zsidózás a XIII. században, s hogy azóta változott-e valami?
A mi kis tanárnőnk nem az első, aki szelektíven olvasta az Ómagyar Mária-siralmat. Harcának tárgyát azonban óvatlanul kifecsegi. Harcolunk azért a jogért, hogy kód nélkül mondhassuk ki azt, hogy zsidó. Ettől ugyan még nem tiltottak el senkit. Mondjuk ki, akár a tanteremben is, de ne a legszebb nyelvemlékünk és az egyház terhére. És miért is olyan fontos ezt kimondani? Mitől gyönyör? Milyen hangsúllyal? Milyen nyelven? Milyen helyesírással? A Mária-siralom megteszi? Walasth vylagumtul / sydou fyodumtul / ezes urumemtuul. Most kimondtuk. Kinek? Kiért? Ki ellen? Ez lesz a jelszó, a beavatási szertartás titkos igéje? Összetartás lesz?
Abban a bizonyos Kereszttűzben, s a nyomában gyúlt kis gázlángokkal azt a XIX. századi politikai gyanút élesztgetik, hogy a kettős lojalitást nem tűrheti a nemzeti közösség. Johann Gottlieb Fichte óta azokról beszélnek, akik államot képeznek az államban, mert a dolog természeténél fogva hiányzik belőlük a fajta lojalitása.
Most a fajta jogaiért is zászlót bontottak. Szabadítsuk meg a fajtát a hozzá tapadt képzetektől! Ó, milyen ártatlan ez a kis fajta szó. A Magyar Nemzet irodalomtörténésze feltételezi, hogy a Kereszttűz riportere arra is berágott volna, hogy „effajta”.
Tessék már kinyitni, kérem, egy nyelvvédő könyvet! A „effajta” németes kifejezést a legjobb nyelvészeink pellengérezték ki. Egyébként eddig senki, de senki sem kérdezte meg a főjogvédőnktől, mit ért azon a „fajta” szón. Fennakadtak az ügyesen szőtt, bár nyelvünktől idegen „magunk-maguk”-játékon, de eleddig a fajtát nem merték firtatni, holott nyílt válaszától nem kell tartani.
A fajta meghatározása ebben a szóhasználatban az, hogy az egyik fajtának csak egyetlen, míg a másiknak több hazája is lehet. Ez kód? Lehet ezen még tágítani? A neves Doctor Johnson szerint a hazafiság a csirkefogó utolsó menedéke. Nyilvánvaló, hogy a mester, bár a patriotizmus kifejezést használta, azokra célzott, akik ezzel visszaélnek.
Miért gondolja bárki, hogy az egyetlen haza gondolatát nem lehet kompromittálni azzal, ha abból egyéneket vagy csoportokat kirekesztenek? Van egy haza a magasban, ahogyan Illyés Gyula vallotta a franciák „valóságos” és „eszmei” haza megkülönböztetése alapján. Az eszmei, mondjuk Szent István-i hazában, vagy ha úgy tetszik, a haza mennyei kávéházában a politikai közösség kirekeszti a kirekesztőket.
Másfél évtizede minden esztendőre esik egy-egy gyújtogatás. Ez a legújabb valóságshow nem veszélytelen. A főszereplő és a statiszták a kifejezés szabadsága örvén a megkülönböztetés jogáért küzdenek.
Ungvári Tamás
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 06. szám
