Rugási Gyula
„Wahrheit macht frei…”
Nem az év vége, év eleje táján szokásos számvetés divatjának hódolva, hanem inkább a nagy erővel távolodó tegnap természetén töprengve egy, a múlt év november 4-én készült fényképet nézegetek – fátyolos tekintettel. A felvételen – amely a napisajtó majd mindegyik orgánumában felbukkant – mindenre elszánt férfiak és nők vonulnak robusztus tömegben, szemükből sugárzik az az erő, amelyet oly fájdalmasan nélkülözött e nemzet idestova fél évszázadon át. Az első sor kifeszített transzparenst is visz magával, rajta a felirat: „Az igazság szabaddá tesz”. Nem kétséges, a fotón látható férfiak és nők a forradalom gyermekei, s valóban megszólalásig olyanok, mint akiket az igazság kíméletlenül szabaddá tett.
Magam sem tudom igazán miért, de a falanxban menetelők minden erőfeszítésük dacára mégsem 1956 forradalmi őszének jól-rosszul stilizált külsőségeit idézik fel, sokkal inkább egyfajta kényszerű déja vu érzést támasztanak az emberben. Jóllehet a jelenet díszletei, az esőáztatta pesti utcák, egyértelművé teszik, hogy mindaz, amit a kamera megörökít, valamikor ősszel történik, mégis, a felvételt régi május elsejék hangulata lengi be. Például 1957. nevezetes május 1-jéé, amikor is a megígért MUK helyett – a brutálisan levert forradalom után – százezrek integettek felszabadultan, vidáman a dísztribünön álló Kádár elvtársnak (Kállai elvtársnak, Dögei elvtársnak stb.), Kádár elvtárs pedig – szintúgy önfeledten és vidáman – visszaintegetett nekik. Persze ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Magyarországon még ma sem tudnak másként utcára vonulni az emberek, mint ahogyan azt a május 1-jei parádékon nemzedékek megtanulták. (A lehetséges alternatív megoldások: díszmenet az alakulótéren a hajdani néphadsereg kötelékében, körmenet a falusi búcsúban avagy a Fradi B-közép büszke „vonulása”, nyomában a rohamrendőrökkel, nos, a felsorolt lehetőségek aligha jelentenek valódi konkurenciát.) A fénykép kiváltotta asszociáció – s ebben az esetben tényleg nem több mint képzet-társítás – mindenesetre azt sugallja, hogy a hajdani május és a mostani november hangulata szimbólumszerűen összeér; a két esemény igazából egy, a szó etimológiai értelmében vett kompozíciót testesít meg. De ha így van, akkor mindenképpen feloldásra vár az a paradoxon, amely a tavaly ősszel megtapasztaltakkal szemben bármelyik ötven év előtti híradófelvételen átüt: az egykori (állítólagos) rabszolgák szembeötlő vidámsága, illetve az (állítólagos) felszabadultak aszfaltba döngölő búskomorsága.
Könnyen előfordulhat azonban, hogy egyik kép sem árul el jószerével semmit a rajta szereplők valódi érzéseiről, gondolatairól; minden, ami igazán fontos a kép rejtekében, hátterében búvik meg, ami pedig az előtérbe tolakodik, nem más, mint a közelmúlt magyarországi eseményeinek talán legfőbb kifejezője: a mindenütt eluralkodó kép-mutatás. Az említett magyar szó értelme – noha roppant érzékletesen fejez ki valamit abból az eredendően álságos, zsigerig hatoló mentalitásból, amelyet mi, kelet-európaiak különösen jól ismerünk – meglehetősen távol esik az újszövetségi görög hüpokriszisz jelentéstartományától, vagyis az érintett jelenség nyelvi, szellemi paradigmájától. Amikor a szinoptikus evangéliumokban a Názáreti Jézus hüpokrisziszről beszél, avagy a hüpokritészeket, a „képmutató írástudókat és farizeusokat” ostorozza, olyan képzettársítással él, amely igazából csak a korabeli hellén(izált) világban érthető teljes természetességgel, s feltehetőleg arra a mozzanatra utal, amikor például valamelyik tragédia előadása közben a színész mintegy a „maszk alól” válaszol a karnak; teljesen mindegy, valójában ki is ő, abban a pillanatban ugyanis a tragikus mímosz részese. (Olyannyira így van ez, hogy a görög kifejezést paradox módon Jézus anyanyelvére, illetve az evangéliumi példázatok feltehető nyelvére, héberre vagy arámira is szinte lehetetlen „visszafordítani”.) Akárhogy álljon is azonban a helyzet a mélyfilológia szintjén, a képmutatás megítélése – legalábbis ebben a kultúrában – mindenképpen ahhoz a „vallási” kontextushoz mérten történik, amelyről az imént szó esett. S ha ráadásul valaki „túljátssza” a szerepét, és akarva-akaratlan a hajdani farizeusok és írástudók maszkját ölti magára, mindenfajta hüpokriszisz legvisszataszítóbb válfajával találjuk szembe magunkat, a vallásos képmutatással. Mindaz, ami az elmúlt szűk fél esztendő során Magyarországon történt, egyebek közt éppen ennek a magatartásformának a kóros elburjánzásával illusztrálható.
*
Az „őszi zavargások” kellős közepén, az MTV székházának ostromát követően, ám az október 23-i események előtt e lapban napvilágot látott kitűnő cikkében (Osztályharc vagy vallásháború?, ÉS, 2006/40.) Tamás Gáspár Miklós a szinte áttekinthetetlenül turbulens viszonyok egyik értelmezési lehetőségeként veti fel az események – képletesen szólva – „vallásháborúként” történő minősítését. Megítélésem szerint a szerzőnek tökéletesen igaza van, hozzátéve persze, hogy a „vallásháború” megjelölés nemcsak annak a néhány ezer jobboldali szélsőségesnek az agresszív politikai nézeteire vonatkozóan igaz, de legalább ennyire részleges magyarázatul szolgálhat annak az irracionális gyűlöletnek a meglétére, amelyet az őszi események nyilvánvalóan nem kiváltottak, hanem pusztán újra felszínre hoztak.
A szemünk előtt érlelődő és zajló zavaros folyamatban ugyanis én sem a Parlament előtt táborozó törpe minoritás résztvevőinek kreténségeit – a Szent Korona-tan s vele a nemzeti kereszténység, a nemzettestben újra manifesztálódó rendi corporatiós tan, a Szent Korona nemzetei, árpádsávos Nagy-Magyarország-címerek [sic!], hadd egye a penész a környékbeli „alsóbbrendű nemzeteket”, alkotmányozó nemzetgyűlés, pogány sámánok, vissza Ithilküzübe, Numi Tóremnek bemutatott áldozatok stb., stb. – tartom igazán veszélyesnek, hanem sokkalta inkább mindazt, ami a szimbolikus szférában a jobboldali közvélekedést meghatározó spiccen, konkrétan Orbánék közvetlen környezetében történik. A „vallásos képmutatás” megjelölést ezzel a szinttel kapcsolatban látom igazán aggasztónak, illetve visszataszítónak. Hiszen a Fidesz – úgy is, mint haveri kör, jól működő részvénytársaság, s úgy is, mint domináns politikai alakulat – 1998-2002 közti regnálásának kezdetén még „csak” becsületes bolsevik párt volt, részint a klasszikus ismérvek beteljesítőjeként (a központi bizottságon belül a Führerprinzip érvényesítése, konspiráció elméletek alkalmazása, az egyre fogyatkozó szövetségesekkel szemben a szalámitaktika bevetése, klientúrarendszer kiépítése, egyre primitívebb és agresszívebb hatalmi ideológia létrehozása, a politikai ellenfelek megfélemlítése és megalázása stb.), ám a hatalom szimbolikus szférájában már ekkor kezdtek megmutatkozni a vallási téboly első jelei, a koronaúsztatástól a felszentelési mánián át egészen Orbán Viktornak az ősi kálvinista hagyományban gyökerező Mária-vízióiig. Ennek a folyamatnak a betetőzése az a közelmúltban fogant nyilatkozat, miszerint a Fideszt – úgymond – amiatt az értékrend miatt gyűlölik ellenfelei, amelyet a fiatal demokraták „kereszténynek tekintenek” [sic!]. Nos, ha valóban így áll a helyzet, akkor akár meg is nyugodhatnánk, hiszen ép eszű és ép lelkű ember aligha gondolhatja azt, hogy az Orbán és állandó jellegű tettestársai által hangoztatott maszlagnak bármi köze is lenne a kereszténységhez, már amennyiben a kereszténység sine qua nonjának a bibliai kinyilatkoztatást tartjuk, s nem pedig a „történelmi” jelzővel hitelesített hagyományőrző bohózatot. Továbbá, s nem mellékesen, ha a kereszténységben a közkeletű honi vélekedésekkel ellentétben nem a Jobbik által felállított adventi keresztet (a „kínzócölöpöt”) tiszteljük, hanem a kifejezés eredeti értelmének megfelelően a khrisztianosz = „krisztusi” (ember) elnevezést, illetve az elnevezésben rejlő kritériumokat. Ezt azonban kizárólag akkor tehetnénk meg, ha olyan kultúrában élnénk, ahol a sokat hivatkozott keresztény értékrend, egyáltalán a bibliai műveltség magától értetődő természetességgel érvényesülne a hétköznapi élet majd minden szegmensében. Ehelyett viszont szinte kizárólag a teljes tudatlanság állapotával kell szembesülnünk, méghozzá nem egyszerűen a Rákosi- és Kádár-korszak idején kilúgozott elmékkel, hanem ennél sokkalta mélyebben gyökerező ignoranciával, másrészt viszont számolnunk kell azzal a „szellemi kiéhezettséggel” is, amely tág befogadói teret biztosít a legkülönfélébb szellemi és ideológiai zagyvalékoknak, az élen természetesen a napi politika, illetve a politikai teológia hasonló színvonalú elgondolásainak. Márpedig a korszakváltásokat kísérő neofita mentalitás, mi több, a neofita lét tüneti jelenségei – s itt nem csupán az „előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból” végrehatott köpönyegforgatásra gondolok, hanem a spontán bensőből fakadó pálfordulásokra is – nagyon rövid idő alatt (újra) létrehozták azokat a tipikus, a politikával szorosan egybefonódó életstratégiákat, amelyek nem hasonlítanak egyértelműen sem a magyar történelemben honos tradicionális vonulatokhoz, sem pedig az újdonatúj kihívások felkínálta ideológiai válaszokhoz. Egy szó mint száz, a politikai élettel elegyedő szellemi-ideológiai káosz kivehető alakzatai olyanok, mint a görög mitológia archaikus szörny-lényei: ahhoz, hogy „teoretikus értelemben” megragadhatóvá váljanak, mindenképpen szükség van arra az ősi eszközre, amelynek a filozófia egyenesen a születését köszönheti, s ez az eszköz az allegorézis. Megszelídíteni és domesztikálni a hagymázas agyszüleményeket – ez (lenne) a magára valamit is adó politikai analízis feladata. De vajon élhet-e ugyanezzel az eszközzel a politikai jelenségek „mögött” vallási avagy politikai-teológiai „mélyrétegeket” sejtő vizsgálódás, hiszen a célja éppen az említett amorf szülemények felkutatása és katalogizálása? Visszatérve a november 4-én oly büszkén hordozott transzparens feliratához – „Az igazság szabaddá tesz” -, az őszi események értelmezésének egyik nem elhanyagolható lehetősége merül fel az előbbi kérdés nyomán.
*
A transzparens felirata, a János-evangélium 8. fejezetéből kiragadott fél- vagy még inkább negyed vers eredeti kontextusába visszahelyezve és szűkebb szövegkörnyezetével együtt citálva így hangzik: „Ha megmaradtok abban, amit mondok, valóban az én tanítványaim vagytok, és meg fogjátok tudni, mi az igazság, az igazság pedig felszabadít majd titeket.” (Jn 8, 31-32). Nem mellékes körülmény, hogy Jézus itt azokhoz a júdeaiakhoz beszél, akik hittek benne, ám mondandója még bennük is kiüti a biztosítékot, s értetlenségüknek hangot adva arra hivatkoznak, hogy Ábrahám magjaként mindig is szabadok voltak, hogyan lenne érvényes rájuk az „eleutherószei” igealak, amely eredendően a rabszolga kiváltságára, illetve felszabadítására vonatkozik? A következő néhány vers azonban teljességgel világossá teszi, hogy a fenti enigmatikus mondat mit is jelent valójában. „Bizony, bizony mondom nektek – folytatja Jézus -, mindaz, aki bűnt követ el, a bűn rabszolgája. A rabszolga viszont nem marad örökké a házban [ti. a ház népe, a család körében – R. Gy.], a Fiú marad ott örökké. Ha tehát a Fiú felszabadít benneteket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 34-36.) Az idézett szövegszakasz eléggé érzékletes módon a Jézus korabeli világban egészen hétköznapi szituációt állít a példázat középpontjába: a felszabadult rabszolgák sorsát. A példázat hangsúlyozza, hogy kivétel nélkül minden ember rabszolga, méghozzá a(z áteredő) bűn rabszolgája mindaddig, amíg a Fiúban meg nem ismeri az igazságot, s ezáltal valóságosan is szabaddá válik annak ellenére, hogy különféle bűnöket természetesen a későbbiek során is elkövet majd.
Fogadjuk el ideiglenesen, hogy az őszi szlogen pontosan az előbb ismertetett újszövetségi kontextusnak megfelelően hangzott el, még a köztudottan uszító, mocskolódó hangvételű nagygyűléseken is, fogadjuk el továbbá azt is, hogy a már többször is hivatkozott november 4-i menetben (vagy legalábbis az első sorokban) csupa ilyen felszabadult rabszolga lépdelt; miben mutatkoznak meg akkor ennek a nagy horderejű egzisztenciális változásnak a gyümölcsei? Mi az, ami egyértelműsíti: aki ilyesfajta politikai szlogeneket gyárt, nem egyszerűen hülyeségeket beszél, hanem valóban tudatában is van annak, amit mond? Az elősorolható bizonyítékok meglehetősen lehangolóak; az igazság által szabaddá tettek kizárólag a destrukció műfajában alkottak-alkotnak igazán maradandót, kézzelfogható politikai ígéreteik, programjaik nincsenek, a Kedves Vezért egyre inkább uralma alá hajtó eszelős hatalomvágyat a személyét övező kultusz már képtelen követni, az igazság hitvallói felebarátaikat jobbára csak féregnek, görénynek, patkánynak szeretik titulálni, az általuk uralt sajtóorgánumokat, tévé- és rádiócsatornákat arról lehet azonnal megismerni, hogy ömlik belőlük a szenny és a gyűlölet, hogy beteg lelkű, frusztrált, kisstílű emberek handabandáznak közülük legalábbis riasztó arányban, hogy a gátlástalan hazudozásuknak még csak elvi határai sincsenek, némi megnyugvással pedig csak arra a körülményre hivatkozom, miszerint még mindig százszorta jobb a felszabadultak ellenségének lenni, mint elvi szövetségesének; (hogy mit műveltek a libertinusok az MDF prominenseivel a tavaszi választások környékén, az egyszerűen gyomorforgató), s az igazat megvallva ez is valami. Egyebekre vonatkozóan viszont úgy látszik: ha a „kereszt kereszténysége” ennyire élesen elválik a „krisztusi kereszténységtől” – minthogy az előbbi semmiféle pozitív konfliktuskezelési stratégiát nem kínál -, akkor ennél még mindig ezerszer jobb a mindenféle „keresztény értékrend” hivalkodó demonstrálásától mentes páli értelemben vett „evilág” (ho koszmosz hutosz), ahol legalább az Aufklärung szellemi öröksége avagy valamiféle spontán lelkiismeret még működni látszik. Félreértés ne essék, a képmutatás világbajnokait gyermekded módon nem a „másik oldallal” (a kabbalisztikus „szitrá ahrá”-val), politikai ellenlábasaikkal szembesítem, hiszen akkor nyugodtan hátradőlhetnének a székükben, nem, kizárólag saját elveikkel, amelyek egyfajta (görbe) tükörként funkcionálva valóságos ábrázatját tárják a szemlélődő elé.
Az újabb idők közállapotait meghatározó, intézményesült képmutatás mindenesetre aligha növekedhetett volna ilyen impozáns méretűvé az igazi, tőről metszett farizeusok, az egyházak képviselőinek segítsége nélkül. Úgy vélem, mindaz, ami 1989 táján történt, semmiféleképpen sem tekinthető a megelőző évtizedek „erjedési folyamatából” következő logikus eredménynek, másként – és még sarkosabban – fogalmazva, a kelet-európai régió az égvilágon semmivel sem szolgált rá arra a „történelmi esélyre”, amelyhez az úgynevezett rendszerváltás előestéjén hozzájutott; a lehetőség eléggé látványos módon „ingyen, kegyelemből” adatott. Valójában ehhez a kiinduló helyzethez mérhető az elmúlt 16 év valamennyi sikere, és valamennyi elkeserítő kudarca, elsősorban is az a szinte kézzelfogható meghasonlás, amely egyre erőteljesebben hatja át az országot. Jóllehet tudvalevő, hogy a meghasonlás, az ország politikai kettéosztottsága korántsem új keletű jelenség – sőt az Asbóth-Szekfű-féle tipológia értelmében azt is mondhatnánk: belátható ideje mindig is így volt -, a folyamatosan elhallgattatott kibeszéletlen múlt olyan mérvű kiáradására, mint amilyen az ősszel történt, „békeidőben” ritkán adódik példa. Mintha az előbb említett „történelmi esély” realizálásának győztesei nem is lennének, szinte kizárólag kárvallottjai. Noha aligha kétséges, bőséggel akadnak ebben az országban olyan rétegek, akik évtizedek óta folyamatosan a vesztes pozíciójában találják magukat, a most öklüket rázók derékhadát mégsem ők, vagy nem elsősorban ők alkotják. Mindamellett a már Horthy különítményesei körében oly gyakran hangoztatott „intranzigens keresztény eszmék” kétségtelenül kevésbé érvényesülhetnének a nyíltan deklarált, de legalábbis hallgatólagos „nagyegyházi” támogatás nélkül. Mint ahogy a panaszdalt zengők kórusában is eltéveszthetetlen szólam illeti meg a „történelmi egyházak” militáns elemeit. Ezen a szinten pedig minden megtalálható: a nyílt antiszemita uszítástól kezdve a csőcselék zászlajainak egyházi áldásban való részesítéséig.
Egyenesen megkapó volt, ahogy a Gyurcsány-beszéd nyomán (?) eszkalálódó utcai megmozdulások közepette például némelyik katolikus egyházfő interpretálta a helyzetet, miként például a győri püspök vagy éppen szombathelyi kollégája. Sőt, a püspökkar volt titkáraként elhíresült szombathelyi főpásztor egyenesen arról szónokolt, hogy a regnáló miniszterelnök, valamint környezetének „hazugsága” folytán soha nem tapasztalt erkölcsi mélypontra süllyedt az ország, ezért ő – ha kell – minden nap lemegy az utcára, hogy szolidaritást vállaljon a felháborodott tüntetőkkel! Nos, egyáltalán nem akarom kisebbíteni Gyurcsány, valamint a „bolsevik ci-devant-ok” felelősségét, csupán a képmutatás ama szintjére szeretnék rámutatni, amely a közelmúlt hasonirányú megnyilatkozásai közt is alulmúlhatatlannak látszik. Arra tudniillik, hogy erkölcsi válságról prédikálni egy olyan egyház főpapjaként, amelynek számos elöljárója a Rákosi-korszaktól Mindszenty karakán helytállásától egészen a rendszerváltásig beszervezett ügynök volt (még ha „nem is ártottak senkinek…”), enyhén szólva vérlázító. Ha a derék szombathelyi püspököt ebbéli fölháborodása is az utcára küldte volna, alighanem az lett volna a stílszerű, ha a Blahára vagy a Margit híd alá költözik.
Pontosan ugyanez a képmutatás, elvtelen mismásolás, mindent átható relativizálás érvényes a Fidesz-féle „keresztény értékek” holdudvarát képező valamennyi, természetesen nem a tavalyi év őszén felbukkanó szellemi jelenségre nézve is. Ezeknek nemcsak hogy semmi közük sincs a bibliai kinyilatkoztatáshoz, hanem szisztematikusan lábbal tiporják annak minden betűjét. (Mint liberális polgár úgy vélem, alkotmányos keretek között mindenki azt mond, amit akar, de nem értem, miért kell belekeverni az egészbe az amúgy is milliószor lejártott kereszténységet?) A nem éppen tündöklő holdudvar színrétegei közül kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik a hol burkolt, hol alig leplezett, de mindenképpen körmönfont zsidózás, a szalonképesnek vélt „teológiai antijudaizmus” örökségének megnyilvánulásai a médiában, a sajtóban, politikai rendezvényeken. A logikai skála rendkívül széles, belefér minden, ami az idegenszívűek kirekesztésétől a „megy a vonat Auschwitzba” típusú rigmusokon át egy kis zsinagógadobálásig terjed. A jól ismert, az elmúlt 16 év során fokozatosan elburjánzó jelenséggel kapcsolatban nem is igazán az az aggasztó, hogy az antiszemita ideológia zászlóvivőinek számító különféle szélsőjobboldali csoportok száma folyamatosan nő, mint ahogy növekszik a velük hallgatólagosan szimpatizálók aránya is – hiszen elfedve vagy kendőzetlenül, de 1919 óta mindig is így volt -, hanem inkább az egész gyászos gondolkodásmóddal szembeni világos és egyértelmű teológiai és politikai elhatárolódás hiánya.
A másik említésre szánt példa legalább nélkülözi a tragikus felhangokat; a politikai kereszténység környezetében (hogy ne mondjam „gyepűin”) feltűnő „ősmagyar” elemekről van szó, akik az amúgy is bizarr nemzeti kereszténység folklorisztikus árnyalatait színesítik. Elég, ha a sámánok és táltosok, valamint a szentek és a papok vallásának az összemosására gondolunk, a Pilisben, mint e földrajzi régió fő-fő szellemi központjában megelevenedő ősökre, akik egyszer csak megelégelik majd mindazt, amit a baloldali aposztaták művelnek, s előjönnek sok évszázados rejtekükből… Szinte látjuk, amint a bokrok közül előszédeleg Boldog Özséb, és kér egy szál cigarettát, továbbá – Isten nevében – némi pálinkát… Ha bárki is azt gondolná, hogy itt valamiféle gyalázatos ármány működik, nagyon téved; az emberi fantáziának nincs az a szintje, amely akárcsak megközelíteni volna képes mindazt a sületlenséget, zagyvaságot, ami a szélsőjobboldali sajtóban nap mint nap helyet kap.
1989 táján, amikor több évtizedes elfojtás után először lepte el az utcákat – némi mesterséges izgalmat keltve – az okkult irodalom, a betiltott művek özöne, s nem utolsósorban az alantas politikai hagyomány megannyi manifesztuma, még azt lehetett hinni, hogy érthető tömeglélektani okokból motivált, de mégiscsak efemer jelenségről van szó, amelynek előbb-utóbb vége szakad. Ez azonban illúziónak bizonyult, némi pangás, „rétegjelenséggé” történő visszahúzódás után az elmúlt időszak újra arról tanúskodik, hogy a szellemi bóvli rendkívül kapós portéka. Miért lenne másképp a magas politika alantas elveivel?
*
Ahogy már azt az 1989-es romániai „forradalom” óta megszokhattuk, a kelet-európai zavargások, átfogó társadalmi konfliktusok is „médiaeseményként” zajlanak, precízebben szólva „történnek meg”. Ugyanez a megállapítás érvényes a tavalyi „weimari ősz” valamennyi részletére nézve is. Az a lázas, a másik tudósítását – legalábbis a bennfentesség tekintetében – megelőzni igyekvő törekvés, ahogy az egyes tévécsatornák adtak hírt mindenekelőtt a Kossuth téren történtekről, már bőven beleillik abba a képbe, amelyet klasszikus formában Paul Virilio a „virtuális háború” jellegével kapcsolatban megfogalmazott. Ezen persze nincs mit csodálkozni. Annál érdekfeszítőbbnek bizonyult az a megdöbbentően paradox szituáció, amikor és ahogyan az MTV – hathatós külső segítséggel – saját székházának ostromát és elfoglalását közvetítette. Nyilvánvalónak tűnik: az ostromló ifjak annyira tutira mentek (magyarán: valakik annyira meghülyítették őket), hogy vidáman integettek a kamerába, s nem jutott eszükbe egy símaszkot, de még csak egy „palesztin kendőt” sem a fejükre húzni. Márpedig ki látott már olyat, hogy egy bankrabló – legalábbis, ha épelméjű – fedetlen fejjel a biztonsági kamerába integet?
Mindannak, ami ősszel történt (s feltehetőleg mindannak, ami a közelmúlt függvényében rövidesen történni fog) szellemi epicentruma és egyben logikai kerete 1956, a már eredendően is sokszorosan a szimbolikus szférában zajló „esemény”, illetve mindaz, ami mitikus precedenssé avatja, az 50. évforduló megünneplése. Az éppen fél évszázada felszín alatt tartott vagy inkább továbbgerjesztett indulatok kétségtelenül a lezáratlan múlt szimptomatikus következményeit jelentik mindenkor. Ám ebben a speciális esetben a múlt nem egyszerűen lezáratlan, hanem effektíve befejezetlen, ami prózaian annyit jelent, hogy az alkalmasint gyilkos indulatokat kiváltó alapmítosz igazából, a szó valódi értelmében meg sem történt, minthogy az október 23. és november 4. által behatárolt időköz csak egyfajta abbreviatumot jelöl, amely kiforratlanul, beteljesületlenül hagyta a forradalom elvileg lehetséges forgatókönyveinek jó részét. Ily módon az 56-os forradalom (köszönhetően az évfordulós tébolynak) még ma is egyfajta sajátos „kvantumgravitáció” állapotában rekedt; az emberi léptékű és földeríthető történet dimenziói „föltekeredett” formában maradtak, az elemi kölcsönhatások pedig elkülöníthetetlenül. Ennek következtében mindaddig, amíg az eseményeket különböző szemszögből, pozícióból megélő kortársak köztünk vannak, valószínűleg érvényesülni fog az a végletes relativizmus, miszerint bizonyos értelemben valamennyi visszaemlékezőnek „igaza van”. Hiszen a reformkommunistáktól a pesti és vidéki munkástanácsok vezetőiig, a pesti srácoktól a Széna téri avagy a Corvin közi ellenállókig, a majdani pufajkásoktól az október 23-ai demonstráció összes résztvevőiig – és a sor folytatható egy ideig – más és más 56 öröksége az elősoroltak számára. Közönséges gyilkosok, bűnözök, elmegyógyintézetből szabadult betegek akkor is voltak az utcán, antiszemita rigmusok akkor is elhangzottak, de ahogy azt már sokan megfogalmazták, igazából rejtély, hogy miféle erő formált mégis szabadságharcosokat ezeknek az embereknek a jó részéből, s mi az az erő, amely megvadult hordaként állítja elénk az ötven évvel későbbi utódokat. Ha fél évszázada nem olyan szűkre szabott az idő, szinte bizonyos, hogy a fennkölt forradalom – amelyet, mint mindig, kohéziós erőként a közös ellenség tartott ideig-óráig egybe – nemtelen polgárháborúba torkollik. Így viszont a kezdet és a vég enigmatikus képei – az októberi tavaszban fölvonuló tömegek, illetőleg a ködös novemberelőn depresszióba burkolódzó, szétlőtt utcák látványa – keretezik be a múltban megrekedt korlátlan szabadság birodalmát, a „bármi megtörténhetett volna” kikezdhetetlen bizonyosságát.
De ha így is alakulnak a dolgok, a „forradalmi eszme” nem veszett el végérvényesen, mi több, a revolutio szó eredeti értelmének megfelelően a kezdeti avagy az egyszer már volt állapotokhoz való visszatalálást sürgeti, visszatérést az aranykorhoz, de legalább valamiféle kedvezőbb történelmi konstellációhoz. Márpedig egy olyan nemzet számára, mint a magyar, amely igazi kultikus tisztelettel jószerével csak a múltat képes övezni, jelenét föléli, jövőjét rendszeresen elherdálja, az iménti mentalitás kifejezetten kapóra jön. Az igazi revolutio a pártpolitika közvetlen ideológiai (fel)színén a különféle ősök keresgélésében, illetve megtagadásában áll, ám különösen groteszk módon hat ez a törekvés egy olyan társadalom esetében, amelynek jószerével az egész közelmúltbéli történelme nem más, mint a kudarcok sorozata. Vajon melyik kudarc, szégyenteljes tradíció hordozza inkább a dicsőséges múlt képzetét? A múltért, precízebben szólva az autentikus múltért folytatott élethalálharc küzdő felei nem számolnak azzal a prózai ténnyel, hogy a kisajátítani vágyott egykori események olyan ideálok, amelyek hajdani reménytelenségek, jövőtlenségek foglalatai? A történelmi érzék e kóros válfaja persze nem XX. századi keletű; Vörösmartytól Adyig számos kórisméje vált ismertté, de a legtöbbet erről az aberrációról kétségtelenül Arany tudta – alig kifejezhető módon, a kiérlelt kedélytelenség és a rezignáció közötti hullámhosszon. Csak egyetlen példát idézve a sok közül, az 1860-as keltezésű, Széchenyi emlékezete című verséből: „S mint lepke a fényt elkábulva issza, / Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet; / Egy-két kebel fájt még a multba viszsza: / Nem volt remény már, csak emlékezet.” Az utolsó verssor mindenfajta önmagába fúló tradicionalizmus, emlékezet-vallás örökérvényű jelmondata is lehetne. A remény helyén torlódó emlékezet hajszálpontosan fejezi ki akár a múlt felé forduló kultuszok meghatározó habitusát, akár pedig a „történelmi kereszténység” logikai abszurdumát.
Nem utolsósorban az imént vázolt tehetetlenségi erőnek, a múlt bilincseinek is köszönhető az az ingerlékenység és pesszimizmus, amely a szóban forgó, végső szinten hangsúlyozottan politikai-teológiai kérdéseket övezi, s amelyek hallatán még az amúgy viszszafogott, disztingvált politikusok, egyházi emberek is vérben forgó szemmel, ádáz gyűlölettel nyilatkoznak meg. Minden jel arra vall, a politikai életet átszövő hüpokriszisz, képmutatás jóval nagyobb hatalom annál, mintsem hogy az ember önmagától lenne képes megzabolázni. A maszk, amelyet a hüpokritész magára ölt, réges-rég eljátszott szerepeket elevenít fel újra meg újra.
*
Az Orbán Viktor nyilatkozatában említett, „kereszténynek vélt” értékrend egybefonódása a különféle szélsőjobboldali eszmékkel (bőrfejű ifjak által magasba emelt tábla: „Mária országa, ébredj!”) a mostani magyarországi politikai krízis lefolyására nézve kétségtelenül visszafordíthatatlan folyamat. Miként az elmúlt hétvégén a Kossuth téren történtek egyértelműen bizonyítják, az őszi zavargások „folytatására” nem kellett a forradalmi tavasz beköszöntéig várni. Ahhoz pedig most már holmi elsőáldozó lánykák naivitása sem elég, hogy valaki komolyan elhiggye, Orbán – e szánalmas diktátor-paródia – nem a nyílt polgárháborús feszültség szítására tör. Mindaz, ami ezen a szinten történik, szinte belevésődik a depressziós közhangulatba, mintha csak puha viasztáblákra róná valaki az előre megírt forgatókönyvet. Nem remélhető, hogy a ma Magyarországon – miként az EU legtöbb tagállamában – marginális keresztény egyházak (természetesen most is a „történelmi egyházakra” gondolok) föladják azon törekvésüket, hogy a jobboldali pártokkal karöltve új vallásügyi törvényt fogadtassanak el, miközben értelemszerűen ők döntenék el, hogy ki jogosult az egyház besorolásra, illetve ki nem. (Elrettentő példaként elég arra utalnom, ami Romániában megtörtént, illetve ami Szlovákiában készülőfélben van.) Mindeközben érezni a mindent és mindenkit szabaddá tevő – kis betűs – igazság fojtogató szorítását. Feltételezem, hogy úgy a 45 éves korhatártól fölfelé mindenki emlékszik még a „felismert szükségszerűség” címkéjű marxi szabadságdefinícióra. Nos, visszakanyarodva ahhoz a fotóhoz, amelyen elmerengve megannyi rossz érzés, kellemetlen gondolat támadt az emberben, számomra egyértelműen úgy tűnik, az a szabadság, amelyet a november 4-én felvonulók kínálnak nekünk, nagyon is rászorul arra a felismert szükségszerűségre, amelyet a XX. századi magyar történelem többféle hangszerelésben is megízleltetett e hon polgáraival, s amely csillagászati távolságra esik azoktól a szabadságjogoktól, amelyeket több mint két évszázada deklaráltak már Európában. Kényszerű aszszociációként a transzparens feliratának német verziója merül fel bennem, de nem Luther veretes német nyelvű fordítása az idézett János-evangéliumbéli szövegszakaszra vonatkozóan. Nem az evangéliumi versek jól ismert szövege – „So ihr bleiben werdet an meiner Rede, so seid ihr meine rechten Jünger und werdet die Wahrheit erkennen, und die Wahrheit wird euch frei machen” -, hanem csak ennyi: „Wahrheit macht frei…”
Tekintettel a közelgő március 15-ére, és az azzal kapcsolatban a szélsőjobboldal meghirdette MUK-ra, az igazán húsba vágó kérdés azok számára, akik másféle Igazságot és másféle Szabadságot tisztelnek, mint amit az elmúlt 16 esztendő kaméleonjai rájuk akarnak tukmálni, így hangzik: vajon a „beszédes némaság”, a vélt-valós félelmek további fenntartása avagy „feladása” legyen a közeljövő életstratégiája? Nem könnyű kérdés, hiszen a kelet-európai társadalmak pszichikai tűrőképessége legendásan alacsony (Esterházy 1979-es püspöklila regényének példázata a szétrongyolt idegrendszerről, illetve a kemény vécépapírról ma is érvényes), másrészt pedig másfél évtized múltán is úgy tűnik, széles néprétegek számára jelent komoly megrázkódtatást a paternalista állam felkínálta akol melegének elvesztése. Mégis dönteni kell, a 2007-es esztendő a maga robbanásig szított szellemi feszültségével, a Fidesz és a KDNP folyamatos továbbzüllésével sokkal komolyabb próba elé állítja az átlagpolgár tűrőképességét, mint az éppen magunk mögött hagyott óév. Nyilvánvaló, hogy Orbánék aligha fognak megállni a mostani infantilis csínytevés, a Kossuth téri korlátdöntögetés szintjén. Ennek megfelelően a netán most is elodázott döntés következményeként könnyen előfordulhat, hogy néhány hónap múltán már nem adódik hasonló lehetőség. Döntést emlegetve ugyanakkor nem a romantikus heroizmus falrengető tetteire gondolok, hanem apró nüánszokra csupán. Példaként hadd idézzem föl a 35 évvel ezelőtti március 15-ének eseményeit, a belvárosban, a Petőfi-szobornál, az akkori bölcsészkar környékén. Akkor és ott holmi 18-19 éves suttyó legények jóval többet kockáztattak (alkalmasint az egész jövőjüket, egzisztenciájukat), mint most szeptemberben az MTV székházát ostromló megvadult horda tagjai, akik jót röhöghetnek az olyan idejétmúlt fogalmakon, mint igazságszolgáltatás vagy emberi jogok. Az említett időszak, a 70-es évek elejének hangulatát, életérzését konzerválja felülmúlhatatlanul egy vékonyka verseskötet, szerzőjének nevét feltehetőleg már csak az ötvenes-hatvanas korosztály ismeri, Bálint István Arthur és Franz című könyvecskéje. Mondandóm megtámogatására, a mindennapos „történelem alulnézetből” szituáció érzékeltetésére egy röpke versrészletet idézek: „Kizárólag erre a célra / kölcsönkért köpenye alatt / sokáig reszketett, mikor / párás tömeg nyomódott hozzá / és egy hordó tetején megnyugodva / beszélni kezdett”. (Forradalom)
Ennyi. Miután aligha remélhető, hogy megfelelő életkorban széles néptömegek kapnak majd kötelező védőoltást gyávaság ellen, az alulnézetből exponált példa a majrézás nagyon is emberi voltára reflektál – annak irracionális múlékonyságával egyetemben. Végül is jobbára úgy vagyunk ezzel, mint az egyszeri plébános a szeme láttára bekövetkező csodával: „Ki hitte volna…” Ki hinné, de megeshet, hogy az Igazság tényleg szabaddá tesz. Ám addig is hordó azért rendelkezésünkre áll, bőven.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 06. szám
