A magyarországi hír, amelynek értelmezéséhez egy kis kiruccanásra volt szükségem a költészet és filozófia felé, a következő: a Népszava január 31-i számának első oldalán egy mosolygó, szőke, fehér kosztümös asszony és egy elegáns, feketébe öltözött, ugyancsak mosolygó férfiú kézfogását ábrázoló fénykép kíséretében jelent meg. Az asszonyban a magyar keresztény középosztálynak és a magyar, kétségen kívül fajmagyar középosztály politikai képviselőségére igényt tartó, MDF-es Dávid Ibolyát, a férfiben pedig egy ugyancsak fajtiszta magyart, akiben Orbán Viktor a nemzetellenes szociálkommunista hazudozásnak a mintaképét, én pedig Magyarország két parlamenti választással megerősített, legitim miniszterelnökét, Gyurcsány Ferencet ismertem meg, aki szemmel látható megelégedéssel készül elfogadni női vis-a-vis-jának kinyújtott kezét. A jelenetet, amelyet a fénykép bemutat, a Népszava vezércikkírója „történelmi eseménynek” nyilvánította.
Tényleg az volt? Igazán „történelmi” volt-e a szocialista-liberális kormány vezetőjének a magát határozottan jobboldalinak minősítő párt vezetőnőjével való megegyezése abban, hogy amikor nemzeti érdekekről van szó, abszolút szükséges egy asztalhoz ülni a baloldal vezetőjével? Dávid Ibolya valóban megkockáztatta, hogy a Fidesz elnöke azzal vádolja, hogy a nemzetrontó baloldal vezetőjével összeülve elárulta az egész nemzeti keresztény (tehát nem zsidó, se cigány) magyarság egy pártba egyesítését és a baloldal abszolút kizárását célzó politikai stratégiáját. És ezt a véleményét fenntartja, noha Dávid Ibolya bejelentette: a megbeszélés témájáról egyeztetést kezd majd Orbánnal is.
Mondanom sem kell, hogy egyesek az ellenzékből úgy vélik, hogy Gyurcsány Ferenc és Dávid Ibolya találkozóját másképpen is lehet értelmezni, mint egy fontos, a jelenkor körülményei között „történelmi fordulatot” előrejelző eseményt. A résztvevők szerint „valójában nem történt más, mint hogy két, ideológiájában amúgy különböző parlamenti párt a középosztály helyzetével kapcsolatos teendőkről egyeztetett, ami a parlamentáris demokráciában a világ legtermészetesebb dolga”.
Tehát túlzásnak minősíthetők azok az értelmezések, amelyek Gyurcsány Ferenc taktikájának sikeréről beszélnek.
Nos, ez a vita József Attila egy versére emlékeztet, amelyben azt tanácsolta, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”. E tanács fölött már a harmincas években sok vita folyt. Mi a különbség a valóság megállapítása és az igazság kiderítése és közlése között? – kérdezték egyesek még Gyurcsány saját pártbeli ellenzéke körében is. Nos, hogy különbség van, az, ha másból nem, de abból kiderülhet, hogy minden kulturált nyelvben megkülönböztetik a tényállás közlését az igazság felderítésétől. A „való” megbízhatóan fotografálja le a szemmel látható, érzékekkel tapasztalható valóságot. Például senki sem tagadhatja – főleg ő maga sem -, hogy a jelen és múlt szinte minden kormányfőjével ellentétben Gyurcsány Ferenc elsőnek merte kimondani, hogy hazudott. De amikor ezt bevallotta, annak kíséretében tette, hogy ezentúl önmagának és a pártjának tiltva lesz a hazugság.
József Attila valószínűleg úgy oldaná meg ezt a látszólagos ellentmondást, hogy ha nem is lehet tagadni, hogy még Kossuth Lajos is hazudott, amikor a szabadságharc győzelmét ígérte népének 1949 nyarán, mégis igazságtalan lenne, vagyis nem volna jogos, nem volna helyes Kossuthot hazudozónak nyilvánítani. Az igazat mondás nem azonosítható a mindig jelen levő valóság megállapításával, hiszen a valóság mulandó, míg az igazságot az egyszerű tények és a körülmények sohasem egyszerű pontos ismeretével lehet csak megközelíteni. Az igazság mindig jogos. „Sie haben Recht”, igaza van, mondják németül, nemcsak megfelel a valóságnak, hanem világosságot is derít rá, beállítja a múlt és jövő kontextusába.
Hogy a közelebbi eseményekre is alkalmazható ez az igazság, példának hozom fel Chirac francia elnöknek azt a napokban tett kijelentését, amely szerint ha megengednék Iránnak, hogy atombombával lássa el magát, mit sem változtatna a világ egyensúlyán. Azt hiszem ugyanis, hogy a francia nép többségének igaza van, amikor felháborodottan tiltakozik fogyatkozó elméjű elnökének várhatóan utolsó politikai állásfoglalása ellen.
És bizonyságnak vehető, hogy akárkit választanak májusban elnöknek, egyik sem meri majd azt állítani, hogy amit Chirac kijelentett, azt ugyan tényleg mondotta, tehát nem hamis hír, de nem felel meg a történelmi igazságnak, és egy felelős államférfi szájából jövet erkölcsileg is elítélendő.
A magyarság újabb történetéből hozok most fel példát: a valóság a jelenlegi Magyarországon szerintem az, hogy minden jel szerint Orbán Viktor stratégiáját, amely lényegileg megtagadja a törvényesen működő parlamenti demokráciát és amelynek követéséhez elcsábította a magyarság felét, minden eddigi kudarca ellenére folytatni akarja. Nem törődve azzal, hogy milyen nagy károkat okoz ezzel a nemzet gazdaságának, erkölcsi és kulturális érdekeinek.
Egyre komolyabb esélye van arra, hogy a megrögzötten Gyurcsány bukására célzó akaratával Orbán Viktor meg fogja előzni Gyurcsányt a bukásban. Az orbáni „népi-nemzeti realizmus”-ból és az általa felébresztett és sok euróval öntözött délibábos politika ingoványából néhány árpádsávos Kossuth téri tüntetőnek tragikomikus, keserves emléke marad majd csak fönn, meg a történelmi, soknemzetiségű Nagy-Magyarország visszaállíthatóságának illúziója. Ezt pedig nem is olyan nehéz, minden ellenkezőt hirdető közvélemény-kutatás ellenére, már manapság is megjósolnom.
