Forrás: Stop!

A Közel-Kelet az amerikai demokráciaexport csődje Időpont: 2007-02-06 10:28:14

Az Egyesült Államoknak változtatnia kellene azon a gyakorlatán, hogy a demokrácia terjesztését állítja külpolitikájának középpontjába, különösen a Közel-Kelet esetében – erre a következtetésre jut a térség helyzetének elemzéséből Richard Nathan Haass magas rangú amerikai diplomata, Colin Powell volt külügyminiszter egykori tanácsadója, a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) nevű befolyásos külpolitikai szellemi műhely elnöke.

A Newsweek című amerikai hetilapba írt cikke szerint Irakban polgárháborús állapotok alakultak ki, s fennáll annak a veszélye, hogy az iraki polgárháború regionális háborúvá szélesedjék. „Önkéntesek” kelnek át Iránból Irakba, hogy segítsék a síita többséget, miközben szaúdi „önkéntesek” erősítik az iraki szunnitákat. Török csapatok állnak riadókészültségben az iraki határon, sőt időről időre át is csapnak észak-iraki kurd területekre.

Másfelé sem sokkal jobb a helyzet: Libanon választott kormánya gyakorlatilag összeomlott az Irán és Szíria által támogatott radikális síita Hezbollah szervezet aknamunkája nyomán. A Hamász és a Fatah egyre éleződő konfliktusa gyilkos polgárháború eshetőségét rejti magában a palesztin területeken, Jordánia stabilitását pedig aláaknázza az iraki menekültek tömeges beözönlése. Egyiptom korosodó elnöke, Hoszni Mubarak még tartja magát, de egyre duzzad a  Muzulmán Testvériség támogatóinak tábora; a radikális iszlámisták már-már az egyiptomi lakosság többségére számíthatnak. Irán fittyet hány az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhívásaira és szankcióira, s folytatja nukleáris programját, Izrael pedig egyes hírek szerint megelőző csapást akar mérni az iráni nukleáris létesítményekre.

A jelek szerint a Közel-Kelet lassacskán irányíthatatlanná válik, s az Egyesült Államok nem sokat tehet ez ellen. Véget ért a Közel-Kelet amerikai ellenőrzésének korszaka, s ezért Amerika mindenekelőtt önmagát okolhatja, hiszen legfőképpen az iraki háború idézte elő befolyásának hanyatlását. Persze egyéb körülmények is közrejátszottak, például a békefolyamat lassú kimúlása, a Hamász és a Hezbollah felemelkedése, a radikális iszlámizmus térnyerése és az izraeli kormányok egyoldalú cselekvése, de a döntő mozzanat ebben a folyamatban az amerikai külpolitika hibás célkitűzése volt – állítja Haass. 

A kialakult új helyzetben számolni kell azzal, hogy megnő Irán befolyása, és felerősödik az a törekvése, hogy a térség nagy részét a maga képére formálja. Izrael és Irán után nagy valószínűséggel nukleáris programok megvalósításának útjára lép Egyiptom és Szaúd-Arábia is. Várhatóan nőni fog a feszültség a szunnita és a síita muzulmánok között. Ez különösen sok bajt fog okozni az olyan országokban (például Libanonban), ahol mindkét felekezetnek nagy számban vannak hívei. Gomba módra fognak szaporodni a milíciák, erős magánhadseregek alakulnak ki Irakban, Libanonban és a palesztin területeken, s megélénkül a terrorcsoportok tevékenysége is. Irak még évekig gyenge és megosztott marad, s elborítja az erőszak. Az izraeli-palesztin békefolyamat érdemi folytatódása is valószínűtlen.

Amerikának nincs sok választása. Pozícióvesztése ellenére jelen kell maradnia a térségben, mert nem nélkülözheti annak olaját, mert fel kell lépnie az onnan kiinduló terrorfenyegetés ellen, s mert elkötelezte magát Izrael jövője mellett. A kérdés csak az, milyen formában maradjon jelen. Az Irakban szerzett tapasztalatok a katonai eszközök alkalmazásának mellőzésére intenek. A katonai erő, bármilyen hatalmas is, nem hatékony a lazán szervezett milíciákkal és a föld alatt szervezkedő terroristákkal szemben, akik készek meghalni ügyükért, s akiket  elfogad a helyi népesség nagy része. Irán ellen sem lenne célszerű katonai erőt bevetni, mert egy ilyen támadás súlyos kockázatokat rejtene magában. Teheránnak megannyi lehetősége lenne arra, hogy fájdalmas bosszút álljon a támadókon, ráadásul az Irán elleni háború olyan mérvű olajválságot robbanthatna ki, amely megrázná az egész világgazdaságot.

Az amerikai elemző következtése szerint hiba volt célul kitűzni a térség demokratizálását. Egyrészt azért, mert a Közel-Kelet egyelőre kevéssé fogékony a demokráciára, másrészt pedig azért, mert a demokrácia önmagában nem megoldás a terrorizmus problémájára. Világos bizonyíték erre, hogy szilárd, nagy múltú demokráciák (például Nagy-Britannia) sem immúnisak a terrorizmus fertőzésével szemben. A demokrácia „exportja” ráadásul visszafelé sülhet el. A demokratikus választások az iszlámista Hamász szervezetet juttatták hatalomra a palesztin területeken, s a radikális síita Hezbollah szervezetet erősítették meg Libanonban. A demokrácia láthatólag kevéssé hatékony fegyver a jól szervezett és fanatizált vallási szélsőségesekkel szemben.

Az Egyesült Államoknak meg kell értenie, hogy nem tudja rákényszeríteni Irakra az általa üdvösnek tartott megoldást, s hogy sem ott, sem Libanonban nem tud eredményt elérni, ha nem kapcsolja be a rendezés folyamatába Iránt és Szíriát.

Szíriának módjában áll megakadályozni vagy legalább korlátozni a külföldi iszlámisták beszivárgását Irakba, és leállítani vagy erősen visszafogni a fegyverek áramlását a libanoni Hezbollah szervezethez. Mivel tetemes befolyása van a Hamászra, az izraeli-palesztin viszály feloldásában is szerepet játszhatna. Talán meg is lehetne nyerni egy ilyen szerepre, ha az Egyesült Államok, az Európai Unió tagállamai és a gazdag arab olajmonarchiák jelentős gazdasági előnyöket kínálnának fel neki, s ha ígéretet kapna a Golán-fennsík státusáról szóló tárgyalások újraindítására.

Irán nehezebb eset, ám mivel teheráni rendszerváltásra nincs kilátás a közeljövőben, egy Irán elleni katonai támadás pedig nagyon kockázatos lenne, egyelőre nincs jobb választás, mint a diplomácia. Washingtonnak először is le kellene mondania arról, hogy feltételeket szabjon Teheránnak a tárgyalások megkezdéséhez. Széles körű nemzetközi támogatással vonzó gazdasági, politikai és biztonsági ösztönzőket kell felajánlania Iránnak, cserébe pedig nemcsak az iráni nukleáris program korlátozását kell követelnie, hanem a terroristáknak és a más országokban működő síita miliciáknak nyújtott támogatás beszüntetését is. A felkínált alku minden részletét nyilvánosságra kellene hoznia. Így ha Teherán mégsem lenne hajlandó a megegyezésre, az iráni nép is láthatná, milyen árat kell fizetnie a rezsim hajthatatlanságáért.

Az izraeli-palesztin konfliktus ügyében az Egyesült Államoknak világosan ki kellene fejtenie álláspontját arról, hogyan kell festenie a végleges rendezésnek. Le kellene szögeznie, hogy a békefolyamat végén a palesztin államnak alapvetően az 1967-es határok között kell létrejönnie, illetve hogy kárpótlás illeti meg a palesztinokat azokért a területi kiigazításokért, amelyeket részint Izrael biztonságának szavatolása érdekében, részint az utóbbi évtizedekben végbement demográfiai változásokra tekintettel hajtanak végre. Mennél részletesebben fejti ki elképzelését Washington, s mennél méltányosabb a palesztinokkal, annál nehezebb dolga lesz a Hamásznak, amikor indokolni próbálja konfrontációs magatartását.

Haass szerint ezek a lépések sem garantálják a sikert, de legalább reményt nyújtanak arra, hogy megállítható az Egyesült Államok közel-keleti befolyásának hanyatlása. Bármit tesz az Egyesült Államok (vagy mulaszt el megtenni), a térség még évtizedekig zűrzavaros marad, ám ez nem ok fatalista beletörődésre. Az amerikai elemző szerint józan mértéktartásra van szükség a célok kitűzésében: arra kell törekedni, ami reálisan megvalósítható, s nem szabad feláldozni az elérhetőt irreális célok oltárán. Talán nem sikerül szabályos békeszerződésekkel tartós békét teremteni a Közel-Keleten, de azért még nem kell beletörődni az állandó háborús helyzetbe. Talán el kell fogadni, hogy nagy szava lesz a térségben az erősödő Iránnak, de nem kell elkerülhetetlennek tekinteni Irán regionális dominanciáját. Talán ellentmondásos marad az Egyesült Államok viszonya a térség nagy részével, de nem szükségszerű, hogy továbbra is ádáz gyűlölet töltse el a térség népeinek többségét Amerikával szemben – olvasható Haass elemzésében.

STOP/MTI