Népszabadság * Rab László * 2007. február 2.
Josef Polák az egyik kiállított archív felvételen – Nyert? Vesztett?Vannak kiállítások, amelyek úgymond nagyot durrannak (Monet, Van Gogh stb.). Akadnak aztán olyanok, amelyek legfőbb ellensége az érdektelenség. És szép csöndben elenyésznek. Egy ilyenről fogok beszámolni. Nekem tetszett.
A Közép-európai Intézet három nemzet, a cseh, a szlovák és a magyar számára is igen fontos kultúraszervező cseh Jozef Polák alakját idézi fel a Közép-európai Életutak (1.) című tárlatán. Rejtély, hogyan jutott eszükbe, de jó, hogy így esett.
Polák 1886-ban született Prágában, ügyvédnek tanult, de erősen vonzódott a művészettörténethez. Életének két évtizedét a német-magyar orientációjú, ám Csehszlovákia létrejötte (1918) után szlovákká „tett” Kassán töltötte. A húszas évek elején, amikor ő lett a Kelet-szlovákiai Múzeum igazgatója, a fiatal csehszlovák állam támogatására szólított föl. Masarykot például – milyen abszurd! – egyik agitáló írásában „Vezérnek” nevezte.
Amikor kinevezték a kassai múzeum élére (1919-ben), azt tapasztalhatta, hogy elődje a legértékesebb darabokat Magyarországra menekítette előle.
Polák a monarchiabéli multikulturális muzeális örökség összegyűjtésén fáradozott, igen nagy sikerrel. Mindezt úgy, hogy a Kassa új kulturális arculatát megteremtő Polákot a nacionalista sajtó 1926-ban zsidó származása miatt támadta.
A harmincas években érett be munkájának gyümölcse. A múzeum ekkor élte fénykorát, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül támogatta a köréje sereglő művészeket (Kernstok Károly, Bortnyik Sándor, Grosz Erzsébet, Kieselbach Géza, Bauer Szilárd, Berény Róbert, Tihanyi Lajos). A helyi kulturális élet minőségét jól szemlélteti, hogy a múzeumi szabadiskolában egy időben a következő volt az (akkori Magyarországon nemkívánatos) előadók névsora: Jászi Oszkár, Balázs Béla, Moholy-Nagy László, Kassák Lajos, Lukács György… Polákot 1936-ban még felkérték A régi művészet Szlovákiában című (prágai) kiállítás megszervezésére, hogy aztán 1938-ban, az első bécsi döntés következtében mindent hátrahagyjon Kassán. A múzeum testes gyűjteményét a diadalosan visszatérő magyarok elől Túrócszentmártonba (Martin) menekítette, majd 1938-tól a nácik által elfoglalt Prágában húzta meg magát.
Öccse családját és második házasságából származó fiát „42-ben Terezínbe deportálták. Polák (harmadik) vegyes házassága révén akkor még maradhatott. És dolgozhatott is, mert bármilyen furcsa is, ebben az időben és ezen a helyen a Cseh- Morva Protektorátus területén élő zsidóság vezetői a prágai hitközség nevében megbízták a Központi Zsidó Múzeum létrehozásával. Polák kidolgozta a kiállítások koncepcióját, az osztályozás, a leltározás teendőit is elvégezte, de terveit csak 1945 után valósíthatták meg a Klaus zsinagógában.
Akkor viszont már nem élt. 1944-ben pénzzel még támogatta a deportáltak családjait és az ellenállást (egy ifjú rokon arról számol be, miképp buherálta meg a hatóságok által rövidhullámtalanított rádióját, a „csörcsilkét”, hogy a BBC-t hallgathassa), de a sajnos nem kivételes közép-európai életút vége, hogy elárulták, s 1944 augusztusában letartóztatta a Gestapo.
1945 januárjában látták utoljára Auschwitzban. Özvegye a hatvanas években így írt ismerősének: „Sokszor kaptam hírt arról, hogy hazatérőben van, ez azonban, sajnos, nem volt igaz.”
A Közép-európai Életutak (1.) című kiállítás, amely a Prágai Zsidó Múzeum anyagát tartalmazza, február 16-áig tekinthető meg. Megkérdeztem a szervezőktől, kinek az életútja lesz a második, a harmadik vagy a sokadik a sorban.
Nem tudták.
