Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójának, a Holoakuszt Nemzetközi Emléknapján a budapesti Játékszínben 2007. január 27-én elhangzott beszéde.
Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójának, a Holoakuszt Nemzetközi Emléknapján a budapesti Játékszínben 2007. január 27-én elhangzott beszéde.
Tisztelt Emlékezők!
Lehetséges: amikor 2005. november 1.-én úgy döntött az ENSZ Közgyűlése, hogy már a következő esztendő január 27.-éjén, azután pedig minden évben ugyanezen a napon, a nemzetek – Washingtontól Tokióig, Stockholmtól Canberráig – egyként és egyöntetűen emlékezzenek meg a Holokauszt Napjáról, vagyis Auschwitz és Birkenau, a náci haláltáborok felszabadításáról, szóval lehetséges: a két dátum között túl hosszúnak tűnik az idő-távolság.
Több mint hatvan év!
Lehetséges, csakhogy nem így van!
Az emlékezés ugyanis történelmi dimenzió. És filozófia. Létezésünk és életminőségünk része.
Átfogja a társadalom és az egyén sorsfolyamatainak veszélyeit, azok létrejöttének okait, a mi esetünkben a fasizmus – minden fajta fasizmus – természetrajzát. És mert hangsúlyosan a holokausztról van szó, alá kell húznunk hatmillió zsidó embertársunk tudatos, szervezett, a nagyipar eszközeivel végrehajtott kiirtásának körülményeit.
És ez már önmagában is záloga lehetne a ténynek, hogy soha többé ne történjék meg a Földön mindaz, amit éppen Auschwitz nevével jellemzünk és példázunk.
Csakhogy – Tisztelt Emlékezők! – még mindig nem múlt el a veszély. A fekete felhőt itt fújja felettünk a hideg téli szél. Most is. Ma is. Tudjuk: a váratlan helyzetekkel olykor nem tudunk mit kezdeni. A józan ész ilyenkor összezavarodik.
Kétezerhat őszén átéltük a Magyar Televízió barbár ostromát, a gyűléseket, ahol hivatásos gyűlölködők neveket olvastak fel, általuk nem kívánatos polgártársainkét, majd a fenyegetettség légkörét állandóvá téve, szóban kettéosztották az országot a „kéthazájú” mások fajtájára és az „egyhazájú” magukfajtájára.
Avas, romlott gondolatok ezek, új csomagolásban.
Vagyis időszerű – nagyon is! – az ENSZ Holokauszt Napja; aktualitása, fontos szerepe vitathatatlan. Tehát nem poros adathalmaz az emlékezés, fakuló dátum január 27.-ike! A múlt tanulságait fenn kell tartanunk, értelmét magyaráznunk kötelező önmagunknak, társainknak és főleg gyermekeinknek. És bízni abban, hogy az Ész, a Belátás, a Józan Jövő Óhaja meghozza a maga lehiggadt világát, a toleranciát, az együttműködést és a szolidaritást.
Mesélik: 1945. január 27.-én, Auschwitz felszabadítását követően, rögtön az első percekben, az éhes, agyonfagyott, elgyötört és beteg deportáltak – vallásos lengyel férfiak – utolsó erejüket összeszedve, jószerével tántorogva, nekiláttak szétszedni, lerombolni a drótkerítést.
– Miért? – kérdezték a felszabadítók.
– Ez bálvány – mondta az egyik heftling.
Mi éppen most ismertük fel újra: a szellem, a lélek, a szó is lehet sátáni… Ragályt, mételyt, mérget hirdető és terjesztő borzalom. Amelyet tisztességes, azaz hittel, reménnyel élő ember csak lerombolhat.
Ezért tisztelgünk hát újra és újra az ENSZ kezdeményezése előtt, amely sugallja: „Ember! Emlékezz és tiltakozz!” És vidd hírül, mi történt a tébolyultak éjszakai körtáncán, amikor a szobor körül ott ugráltak az eszüket vesztettek, s a vér ízétől és szagától vártak új erőt mámorosan.
Vándor az Élet országútján! Emlékezz! Mindig emlékezz! És tanítsd meg utódaidat a tanulságra. Hogy a gyűlölet, az acsarkodás: a bálvány szolgálata. Mert az életé a kéznyújtás. A biztató segítés. Az elesettek szeretettel- teli felemelése. A jó szolgálata. Az, amire az ENSZ történelmi felhívása szólít.
Ezért tisztelgünk hát mi is, itt is, ma is, most is a kollektív óhaj előtt: legyen a méltóság jelképe, megnyilatkozása, kifejezője az emlékezés. Mert nem a bálványokban hiszünk, hanem az Ember tiszteletében, örökké.
Köszönöm.
Mazsihisz news
