2007. január 23. (5. oldal)
Az energiabiztonság napjaink egyik legaktuálisabb kérdése. Az Egyesült Államok nagyrészt ezt szem előtt tartva indított háborút Közel- és Közép-Keleten, alapvetően ez motiválja a feltörekvő Kína külföldi aktivitását, s bár lassan, de az Európai Unió is felfogja ennek fontosságát. Nem meglepő tehát, ha Magyarországon is mind élesebb viták bontakoznak ki e kérdés körül, s két szélsőséges nézet ütközik egymással. Míg a baloldal szerint energiabiztonságunk záloga szinte kizárólag az Oroszország iránti lojalitás, addig a jobboldal az orosz energia kiváltásának alapvetően atlanti ihletésű receptjét ajánlja. A baj csak az, hogy a hazai diskurzus jelentős részben téves mítoszok, régi előítéletek, csalóka álmok és belpolitikai megfontolások hálójában vergődik. Az alábbiakban néhány címszóval e vitákhoz kívánunk fogódzókat adni.
Vladimir Socor. A konzervatív sajtóban a napokban megjelent írásokban hivatkozással vagy anélkül, de egyöntetűen a Bush-kormányhoz közel álló Jamestown Foundation nemrégiben hazánkban járt elemzőjének érvrendszere köszön vissza. Az energiapolitikában radikálisan atlantista nézeteket valló „neokon” kutató szinte kizárólag amerikai szempontból vizsgálja a kérdést, így elemzéseinek középpontjában az energiatartalékokon alapuló orosz hatalmi törekvések elutasítása áll. Példaként mutatja fel a grúz (energia) függetlenség megteremtését, bölcsen hallgatva arról, hogy gázszükségleteinek kétharmadát Tbiliszi még a megemelt árak ellenére is a Gazprom szállításaiból fedezi. Véleménye szerint káros Európa és Oroszország szoros energiapartnersége, azt azonban hiába keressük írásaiban, hogy Washington miként járulna hozzá e kölcsönös ráutaltság feloldásához. Moldovai származása, így románnyelv-tudása, kapcsolatai révén személyesen is komoly szerepe van Bukarest atlantizmusának erősödésében.
Európai energiapolitika. A korábbi Zöld könyvhöz képest ugyan némi előrelépést jelentenek az Európai Unió napokban beterjesztett irányelvei, azonban megfogalmazott eszközrendszer híján ez a dokumentum is inkább csak egy 2020-ig megvalósítandó kívánságlistának, politikai deklarációnak tekinthető, semmint stratégiának. Pozitív törekvésként egységes piac megteremtését és az energiafogyasztás visszafogását, valamint diverzifikálását tűzi ki célul. Eszerint az energiafelhasználás húsz százalékát tennék ki a megújuló energiaforrások. Egységes európai energiapolitikáról azonban továbbra sem beszélhetünk, a tagországok ugyanis a saját érdekeiket szem előtt tartva cselekszenek. Ennek legjobb példája Németország, amely saját energiabiztonságára figyelve mindenkinél szorosabban együttműködik Oroszországgal, s vágyaikat vetítik ki azok, akik szerint e politika a lényegi kérdésekben Merkel kancellárságával módosulna. Így sajnos nem lehet az EU-ra várni, s sokkal célravezetőbbnek tűnik a hasonló helyzetben lévő országok, Magyarország esetében a Balkán, Szlovákia, Lengyelország összefogása.
Az unió energiaszükséglete. Az Európai Unió energiafogyasztása a jövőben minden számítás szerint lényegesen nőni fog, s 2030-ra a szükségletek hetven százalékát fedezi Oroszországból. A szén-dioxid-kibocsátás visszafogása, a nukleáris energiával szembeni bizalmatlanság ezen belül is a gázfogyasztás bővülése felé löki az arányokat. Közben érezhetően fogynak a tartalékok, így Nagy-Britannia már most behozatalra szorul, de csökken a hollandiai kitermelés és 2010-től a norvég is. A várható minimális importnövekedést is a jelenlegi mennyiség duplájára, azaz 200 milliárd köbméterre teszik.
Alternatív útvonalak. A vitákban diverzifikálás alatt helytelenül szinte mindenki kizárólag a szállítási útvonalak és az exportőrök megosztását érti. De még ezen belül is kevés szó esik arról, hogy a diverzifikálás előbb-utóbb nemcsak a fogyasztónak, hanem a termelőnek is érdekében áll. Az alternatív szállítási útvonalak építését felgyorsította az ukrán-orosz és a belorusz- orosz árháború miatti csapelzárás, de elkerülhetetlenné teszi az európai energia-, ezen belül különösen a gázszükséglet már említett dinamikus növekedése is. A fogyasztó számára az alternatív forrásnak ármérséklő hatása lehet, lásd Franciaországot, amely több országból importál. Német-orosz vállalkozás az úgynevezett északi (balti) vezeték, amely a Balti-tenger alatt 2010-től szállítana gázt. A minimálisan is 5,5 milliárd eurós projekt finanszírozásából a lengyel, a balti és a skandináv fenntartások miatt kiszállt az egymilliárd euró kölcsönt ígérő Európai Beruházási és Fejlesztési Bank, az építkezés azonban ezzel aligha került veszélybe. Már csak azért sem, mert a dédelgetett európai-amerikai álom, a kaszpi és közép-keleti térségből Közép-Európáig húzódó Nabucco is csak maximum 30 milliárd köbmétert szállítana, ami meszsze elmarad a minimum 200 milliárdos európai importbővüléstől. A projekt gyengéje, hogy kevés bele a gáz (az azeri nem elég, az iráni bizonytalan, a Kaszpi-tenger felosztása nem történt meg, így alatta addig nem finanszíroznak vezetéket), s egyelőre hiányzik az a domináns akarat, amely anyagilag mögé állna. Elkészülte esetén a tervek szerint egy ideig jelentős részben orosz gázzal töltenék ezt is, vita folyik azonban a Gazprom részesedéséről. Az orosz cég közben más vasat is tart a tűzbe, így a ma Törökországig húzódó Kék Áramlat meghosszabbítását. A kormány inkább ezt támogatja, az általa oly sokat hangoztatott magyarországi irány és elosztóközpont azonban a még távlati tervek megvalósulása esetén is kérdéses, hiszen annak blokkolására Románián keresztül sikeresnek látszó kísérletet tett Washington. Így valószínűbb egy török-görög-délolasz és egy török-bolgár-szerb-olasz fő irány, de van olyan elképzelés, hogy ezeken kívül a tenger alatt egy vezeték fusson Izraelig is.
Orosz „energiafegyver”. A szénhidrogének arányának jelentős megnövekedése az orosz kivitelben logikusan azzal járt, hogy az exportőrök érdekei egyre inkább érződtek a külpolitikában. Egyértelmű, hogy Oroszország energiaforrásaira alapozva gyorsíthatja fel modernizációját és szerezheti vissza valamelyest elvesztett globális pozícióit. Mindez az eddigi posztszovjet kedvezményes árrendszer eltörlésével – amelyre piaci alapon is hivatkozhat -, és egy új, a vezetékrendszer tulajdonlását és egyéb gazdasági térnyerést előnyben részesítő stratégia alkalmazásával jár. Érdekkonfliktust rejt magában, de logikus az is, hogy energiamezőire csak kölcsönös előnyök (részvénycsere) esetén enged külföldi tőkét. El kell tehát fogadni, hogy Oroszországnak lehetnek legitim érdekei, ennek elutasítása a viszony romlásával jár. Az érdekütközésből adódó két pszichésen sokkoló csapelzárás ugyan megingatta a bizalmat, a közös érdekekre és a múltra alapozva ennek ellenére is állítható, hogy Oroszország Európa évtizedek óta megbízható energiaszállítója.
Magyar stratégia. Máig nem létezik, s ehelyett a jelenlegi kormány is csupán egy nemzeti energiatanács felállításáról beszél. Egy ilyen stratégia egyik eleme lehetne az egészséges energiamix megteremtése, a másik – az alkupozíciók javítását jelentősen segítendő – az alternatív beszállítás megteremtése, akár a Nabuccóval, cseppfolyós gázterminállal, vagy a hazai források kitermelésének felfuttatásával. Harmadik elemként elengedhetetlen a kapcsolatok minőségének javítása Oroszországgal, hiszen a legoptimistább forgatókönyvek esetén is jelenleg 85 százalékos orosz gázimport-függőségünket legfeljebb 70-re tudjuk csökkenteni. Tehát ideológiai alapú Moszkvára mutogatás helyett a diverzifikálásban kellene legalább egyet lépni, ezzel is javítva alkupozícióinkat. Az energiabiztonságot a gázpiacon például a verseny megteremtésével lehetne növelni, s az orosz tulajdonosi szerepvállalást is inkább versenyjogi, semmint ideológiai érvekkel érdemes támadni. A Gazprom korlátozott befektetési lehetőségekhez juttatása, így érdekeltté tétele egyébként adott esetben akár a mozgástér, az energiabiztonság növelésének irányába is hathat.
