Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

A pártrendszernek annyi. Vágod?

Az a maroknyi ember, aki még mindig a jelenlegi magyarországi politikai berendezkedés hívének mondható, igazolásképpen folyton arra hivatkozik, hogy elvégre a Magyar Köztársaságban négyévenként országgyűlési és helyhatósági választásokat tartanak, a közhatalom irányításának kiváltságáért pedig – alkotmányos keretek között – úgyszólván bárki, azaz: bármilyen párt versenybe szállhat, a világszemléleti, politikai vitákat pedig korlátozás nélkül le lehet folytatni, habár a médianyilvánossággal vannak gondok. Ezt a csutak szalmát kíméletlenül csépelik naponta.

Bár magát a tőkés rendszert, sőt: ennek mai (korlátlanul piaci jellegű, az újraelosztás „GDP-arányos” súlyának csökkentésére törekvő, neoliberális vagy neokonzervatív) politikai és világnézeti változatát sem éri nálunk hatalmi szempontból komoly kihívás – a látszat mást mutat, úgyhogy erre visszatérek -, nem kétséges, hogy a „polgári demokrácia” (szinonimák: képviseleti kormányzat, alkotmányos-szabadelvű jogállam stb.) tartós válságban van.

Ez azok számára is komoly problémát jelent, akik – mint e sorok írója – a polgári demokrácia tiszta eszményét se tartják kielégítőnek ma már, a rendszer enyhén barbár kelet-európai megtestesüléséről nem is beszélve. Itt nem pusztán arról van szó, hogy az esetleges összeomlás, zűrzavar s a belőle nagy valószínűséggel következő (nyílt vagy képmutató) diktatúra valamennyiünknek, talán még az esetleges „junta” tagjainak is kellemetlen volna. A helyzet ilyen tragikus következmények nélkül is épp elég kínos. Nemcsak a nemzet politizáló kisebbsége érzi magát rosszul, hanem azok is, akik csak renyhén elszenvedik a válságot, de túlságosan megvetik a polgári demokratikus köztársaságot ahhoz, hogy a bajok részletei vagy eredete iránt érdeklődjenek.

Osztályállam, republikánus legitimáció

Igaz, hogy a polgári osztályállam nem bújhat ki a bőréből, de nem mindegy, hogy a közérdekre és a közjóra hivatkozó legitimációs szükséglete – mármint az a szükséglete, hogy elfogadtassa magát a honpolgárokkal (alattvalókkal), hogy elnyerje önkéntes engedelmességüket („jogkövetés”), beleegyezésüket a hierarchikus rendbe, amely minden létező állam sajátossága – mennyire erős. A legitimációs szükséglet természetesen nem merül ki a honpolgárok (alattvalók) sikeres megtévesztésében (illetve: tudatlanságban tartásában, illetve: parapolitikai őrjítésében), hanem még ennél is fontosabb szerepet játszik a közjogi-politikai hatalmat gyakorlók (választott tisztségviselők; kinevezett, szakmai és szenioritási szempontok alapján gúlába rendezett hivatalnokok; mások) indítékainak (motivációinak) megalapozásában. A hatalmat a polgári demokráciákban többnyire nem cinikus manipulátorok és a fönnálló szabályokkal titokban elégedetlen diktátorjelöltek gyakorolják – ez kivétel -, hanem olyan emberek, akiknek valaminő ideológiai meggyőződés sugallja, hogy működésük erkölcsileg elfogadható, társadalmilag hasznos. Ez a meggyőződés fonódik össze az ismert önző megfontolásokkal, amelyek között nem az anyagi, hanem a pszichológiai természetűek a jelentősebbek.

Mivel ez a meggyőződés a legkülönfélébb államművészeti (Staatskunst, statecraft) módszerekkel és technikákkal is összhangban állhat – tehát nem lehet minden esetben tárgyilag igaz, hiszen (enyhén szólva) nem minden polgári politika közhasznú -, nyilván komoly szerepet játszik benne a „hamis tudat” vagy (ezen belül lélektanilag) egyszerűen az öncsalás. Ennek ellenére nagyon fontos tényező az, hogy rendszerint nemes szándékok – a népjólét fölvirágoztatásától a műveltség pallérozásáig – adnak fölmentést a hatalom „bűne” alól.

Elvégre a polgári demokratikus köztársaság alapelve a honpolgárok politikai egyenlősége. Emiatt a köztársaság lojális honpolgárai a hatalmat visszavonásig tartó kivételes kiváltságnak tekintik, kiváltságként azonban (antirepublikánus) szükséges rossznak (ha tetszik, „bűnnek”), amelyet a jogrend korlátoz, ellenőriz, sakkban tart. Ez a gyakorlatban se pusztán illúzió, ám az már problematikus, ha sem a hatalmat gyakorlók, sem a hatalmat elszenvedők nem hisznek már benne. (Némelyek csak abban nem, hogy ezt a politikai szerkezetet csakugyan alkalmazzák nálunk, mások abban sem, hogy ezt bárhol alkalmazzák, vagy alkalmazható-e egyáltalán.) A politikai egyenlőség egyrészt öncél, másrészt pedig eszköz a közérdek konstrukciójához.

Miért van szüksége a polgári társadalomnak a „közérdek” képzetére? Több okból.

Először: ebben a („modern”) társadalomban a vezetők gazdasági-társadalmi hatalma (szemben korábbi uralmi alakzatokkal, pl. a patrimoniális királyságokban a fejedelmek és a zászlósurak hatalmas birtokainak befolyásával, amelyek „közjogi”, adóztató jellegű üzemeltetése összemosódott az állam kormányzásával, és jogcímet vagy alkalmat nyújtott az uralkodáshoz) elválik közjogi és politikai hatalmuktól. Egyáltalán „a politika” és „a gazdaság” mint olyan szétválása kizárólag a kapitalizmus sajátossága. (A „gazdaság mint olyan” szuverenitása részben valóságos, amennyiben a piac autonóm, és fölhalmozási, bővülési imperatívuszai önálló társadalmi entitássá teszik a tőkét; másrészt „ideologikus”, amennyiben sajátosságait egyneműen, az osztálytársadalom karakterét eltagadva szokták apologetikusan jellemezni, mintha a tőkés gazdaság nem történeti volna, hanem természeti.) A vezetés jogcíme nem a vezetők születéstől való vagy fölkenés-fölszentelés révén bizonyított kiválósága, kiválasztottsága, hanem a közérdek szolgálata.

Másodszor: a tőkés termelési mód és a tőkés társadalmi rendszer sajátossága, hogy az értéktöbblet elsajátítása nem jogi kényszerrel és fegyveres erőszakkal megy végbe, hanem sok tekintetben (első renden jogilag) szabad és egyenlő alanyok közötti szerződéses viszonyok között. A piacon. Marx mutatta ki, hogy a sajátlagosan tőkés kizsákmányolás a szabadság és egyenlőség körülményei között történik. Az állam nem föltétlenül és közvetlenül gyakorolja, hanem lehetővé teszi és fönntartja az osztályuralmat a magántulajdon mindenek fölötti biztosításával. (A „magántulajdon” szóban a „magán-” előtag nem föltétlenül magánszemélyeket jelöl, hanem a tulajdon kizárólagosságát; a tulajdonos akárki lehet, akár maga az állam, ha a termelők el vannak választva a termelőeszközeiktől – és alapesetben csak az egyéni vagy kollektív tőkéssel kötött munkaszerződés révén férhetnek hozzájuk, hogy használván őket, bérükhöz jussanak -, akkor az állami tulajdon is „magántulajdon”, a termelés pedig árutermelés.)

Harmadszor: a közérdek középponti jellegének elismerése azt is jelenti, hogy a közérdek megállapításának („keresésének”) módja nyilvános (parlament, nyílt – pláne: esküdtszéki! – bírósági tárgyalások, költségvetés, az adókivetésnek a jogrendbe foglalása, írott törvények, okiratok megtekinthetősége, elszámoltatás, a „bizalom” intézménye, az uralom tényeinek közzététele és nyilvános taglalata stb.). A nyilvánosságból fakad az eleinte igen szűk körű választójogi alapon nyugvó parlamentek megosztottsága („pártok”), amely többnyire „a korona” és „a rendek” közötti érdekkonfliktus köré rendeződött hajdan. A parlamentnek „felelős” kormány igen kései fejlemény, még a törvények tisztán parlamenti eredete se régi (mellesleg ma se teljes körű).

Ugyanakkor az érdekek nyilvános vitatása mint módszer (a cél persze a közérdek közös és tárgyilagos megállapítása nyilvános vita útján) természetesen burkoltan elismeri a „közérdek” problematikusságát az osztálytársadalomban, ahol nemcsak jövedelmi és életszínvonalbeli, egyéni különbségek léteznek, hanem nagy embercsoportok eltérő, sőt: egymáséival szemben álló érdekei, amelyeket egyrészt „harmonizálni” kell – különben fölbomlik a nemzeti közösség -, másrészt pedig olyan, a magánérdeken és az önzésen túli közös érdeket kell találni, amely nem az „érdekegyesítés” gyümölcse, hanem amely osztályoktól függetlenül, „objektíve” föllelhető. Ilyen hagyományosan a „nemzeti érdek”, amely nem osztályokat, hanem államokat állít szembe egymással, vagy ilyen általános érdekként határozzák meg ma az emberi nemnek a környezeti katasztrófától veszélyeztetett túlélését. (Mellesleg: „osztályokon” nyilván nem egyszerűen a jövedelmi, fogyasztási, lakhatási, kulturális előnyök-hátrányok szerinti rétegződés csoportjait értem, hanem a termelőeszközök tulajdonához és az értéktöbblet elsajátításához fűződő viszony szerint elválasztott, ehhöz a folyamathoz – az osztály: folyamat, nem populáció – kapcsolódó sokaságait a társadalmaknak.)

Negyedszer: a közérdek „föllelhetőségének” tana – amely szerint a közérdeket mintegy „föl lehet keresni”, mert mint a „hiteleshely” vagy a „zarándokhely”, jelképes-természetesen „megvan”, teszem azt, mint alkotmány vagy mint nemzetközi alapjogi rendszer: ez szöveg, amelyet különleges és fölülbírálhatatlan, leválthatatlan („bírói”) instancia értelmez, láttamoz és őriz – szükségessé teszi a divergens (széttartó) érdekek képviseletét, megjelenítését. A képviselet „hitelességére” a politikai részvétel teszi rá a pecsétet. Mivel a képviselet osztálytársadalomban nem lehet egynemű, ezért a tizenkilencedik század végétől kezdve a hiteles részvételnek három garanciája alakult ki: (a) a többségi kormányzás legitimáló ereje, (b) osztálykoalíciók (osztályok közötti koalíciók) létrejötte, (c) az ún. parlamenti váltógazdálkodás, amelynek kiinduló föltétele a mindenkori ellenzék jogainak biztosítása, és hasonlók. Mindez az általános, egyenlő és titkos választójogért (az uralkodó osztály és a fejedelmi hatalom ellen) folytatott hoszszadalmas harcok közepette formálódott. Ha nem is ennyire naiv gondolati képletben, de mindennek alapja az a hit vala, hogy ha a nép maga választhatja képviselőit, tehát szimbolikusan „megjelenik” a törvényhozásban (és Petőfi szerint: az irodalomban), akkor a népet, amely – ex vi termini, a fogalom erejénél fogva – többségben van, többé nem lehet elnyomni. A részvétel föltételezhető eredménye: a szabadság.

Ötödször: a „közérdek” akkor artikulálható, ha a nemcsak nevében, hanem lényegében (és kultúrájában, fölényhez szokott habitusában) is uralkodó osztállyal szemben a közérdeknek a politikai egyenlőséggel öszszehangzó megismerését, tehát alakítását olyan nép végzi, amely kompetens – ez a szociáldemokrácia (és általában a szocializmus mint ellenzéki mozgalom) legtartósabb, alighanem halhatatlan, elpusztíthatatlan civilizációs örökhagyása: először hozott létre (az ismert civilizációk kb. nyolcezer éves politikatörténetében) alávetett osztály versenyképes, plebejus ellenkultúrát a maga nem folklorisztikus művészetével és tudományával. Ez – szemben minden ellenkező híreszteléssel – messze túlmutat a fölvilágosodáson, amit az is bizonyít, hogy szemben a fölvilágosodással, nemcsak ellenkultúrának indult, hanem meg is maradt ellenkultúrának (ezért pusztították a „kommunista” rezsimek – is).

Az első tömegpártok szocialista munkáspártok voltak, és funkciójuk nem pusztán a proletariátus (korporatív) osztálypozíciójának javítása volt (s a végcél: a hatalom megragadása és a tőkés rendszer megdöntése – lehetőleg békés – politikai forradalommal; ez volt a végcél Kautsky, Bernstein, Luxemburg és Lenin számára egyaránt, s ez bizonyult tragikus tévedésnek), hanem voltaképpen legfőként a politikailag kompetens nép megteremtése, aminek lehetősége iránt már a Kr. e. V-IV. században kételyeit fejezte ki az arisztokrácia Theognisztól Platónig. A németországi és ausztriai (figyeljünk: nem „német” és „osztrák”, hanem németországi és ausztriai, SPD és SPÖ!) szociáldemokrácia a fasiszta hatalomátvételekig, illetve a második világháború utáni olasz és francia (nem „olaszországi” és „franciaországi”!) kommunista párt mint Disraeli „két nemzete” közül az egyik, mint a második nemzet jelent meg a történelemben, nem mint valamely korporáció („rend”) partikuláris érdekeinek előmozdítója (mint „érdekképviselet”, ahogy ma mondják a Magyarországra is kiterjedő német nyelvterületen). Nem csoport-, tehát magánérdeket jelenített meg, hanem elvitatta a „közérdek” releváns tartalmait a burzsoáziától és az arisztokráciának az államban rekedt maradékaitól, hiszen benyomása szerint nemcsak képviselte, hanem a maga empirikus teljességében megtestesítette a közérdeket. (Innen származott a hatalomra került kelet-európai és ázsiai kommunista pártoknak az a szörnyűséges öncsalása, illetve rosszhiszemű ideológiája, amelyek államukat „össznépi államnak” [Hruscsov] tekintették, mintha a proletárok nem lettek volna elválasztva a termelőeszközeiktől, s mintha ezért – bér ellenében – nem kellett volna a tőkéhez folyamodniuk, hogy dolgozhassanak, s mintha ezt a tőkét nem képviselte volna félreismerhetetlenül „az eszményi össztőkés” [Engels], az állam, az ő államuk, amelyben – szerintük – eo ipso nem létezhettek osztályok. Kelet-Európában ennek a dumának az egyenes ági örököse „a gazdaságról mint olyanról” szóló – még az elosztási viszonyokat se reflektáló, ennyiben a nyugat-európai viszonyoknál is represszívabb és manipulatívabb – öntudatlan csevegés.)

Ezért aztán a szocialista és proletár „másik nemzet” (persze nem hivatalos) politikai filozófiája „a párt és a szakszervezet” viszonyának kérdéskörével foglalkozott, s első válságai alkalmával állapította meg felőle Robert Michels „az oligarchia vastörvényét”, amely szerint minden pártban, még a szocialista pártokban is (sőt: főleg éppen őbennük!) a hivatásos, fizetett alkalmazottak kerülnek szükségképpen fölénybe, a megválasztottak a választók fölött, a delegátusok a delegálók, a képviselők a képviseltek fölött, a modern bürokrácia szabályainak megfelelően – éppen a kompetens nép képzetét nyilvánítva érvénytelennek, azaz „hamis tudatnak” és „legitimáló ideológiának”. Mint köztudomású, 1914 augusztusában a szociáldemokrata pártok hivatásos vezetői (elsősorban: parlamenti képviselői) elfogadták a burzsoázia fölfogását a nemzeti érdekről, ennek folytán visszavonultak „a másik nemzet” vezetésétől a munkásosztálynak a tőkés osztályállam körülményei között képviselhető, korporatív, azaz tulajdonképpen magánérdekei előmozdításához. Hiszen a professzionalizálódott, bürokratizálódott modern politikában a politikusi céh általános jellegzetességei lettek rájuk is érvényesek, függetlenül (immár teljesen „ideologikus”) szocialista „meggyőződésüktől” vagy „világnézetüktől”, s előbb ők, majd „kommunista” utódaik váltak a proletárellenes és antiszocialista ellenforradalom (többnyire tudattalan) – az előbbiek esetében: többnyire humanista és demokratikus, az utóbbiak esetében: többnyire zsarnoki és fanatikus – ágenseivé. (A tisztán „hivatásos forradalmárokból” álló, egyszerre bürokratikus és szektás-messianisztikus Párt koncepciója Leninnél és a forradalmi [1918-1926] Lukácsnál a végletekig szakít „a kompetens nép” mint kiinduló föltétel eredeti szocialista és demokratikus hitével (ez Fichtétől és Lassalle-tól származik), és az emancipált, az elidegenedésből kivergődött társadalom hallgatólagosan föladott képe helyett fokozatosan mint céllal számol „a kompetens néppel”, nem mint a forradalom premisszájával – innen konzervatív, klasszicista népművelési fölfogása -, s ezt a célt, szintén hallgatólagosan, sine die elhalasztja.)

De „a kompetens nép” tervét nemcsak (a tőkés logika előtt meghajló) egykori szociáldemokrácia és bolsevizmus árulásai ássák alá, hanem mai árulások is. A köztársasági elnök, dr. Sólyom, az alkotmánybírósághoz fordult, hogy megszüntesse a háromoldalú egyeztetésekben (OÉT) részt vevő „munkaadói” és „munkavállalói” (ezekről a gusztustalan eufemizmusokról is volna az embernek pár kemény szava…) képviseletek ún. „közhatalmi funkcióit”, tekintettel arra, hogy ezeknek nincs „demokratikus legitimitásuk”, amennyiben megbízatásuk nem parlamenti stílű választásokból származik. Arról nem szólva, hogy közhatalmi funkciókra igen sokan nem választással, hanem vagy kinevezéssel, vagy kooptálással tesznek szert (tkp. az országgyűlési és helyhatósági képviselőkön kívül mindenki, így pl. a minisztériumok és főhatóságok vezetői, a bírók, a jegyzők stb., stb.), vagy közvetett választással (mint a főügyész, az ombudsmanok, az alkotmánybírák és maga dr. Sólyom köztársasági elnök), a dolgozók „korporatív” hatalma a direkt osztályharc folyománya (akár a sztrájkjog, amely más általános jogelvet – a szerződési szabadságot, s a szerződések betartásának kötelezettségét – sért), „szerzett jog” vagy akár „szolgalmi jog” (fő forrása: az üzemitanács-választás), amelynek a fönntartásáért, úgy látszik, az ún. „baloldal” semmiféle küzdelmet nem óhajt vívni, ahogyan harc nélkül föladta a társadalombiztosítási rendszerek fölötti népi-korporatív ellenőrzés funkcióit is az elmúlt évezred legvégén.

Változatok a pártrendszerre

A modern pártoligarchia színleg visszatérni látszik a régi arisztokratikus, whig szabadelvűség exkluzív gyakorlatához, de hát ez csakugyan csupán látszat. (Megjegyzem itt: a régi diétai pártokat az újabb magyarországi történeti publicisztika „honorácior pártoknak” nevezi: azokat a pártokat tehát, amelyekből a honorácior réteg – „nem nemesi származású értelmiség 1848 előtt”, Értelmező kéziszótár – ki volt zárva!!! A mai pesti értelmiség monumentális, lenyűgöző műveletlensége, összehasonlítva nem is a Nyugat, hanem a délszláv államok, Románia, Oroszország sokkal fejlettebb szellemi viszonyaival, valósággal megejtő és varázslatos, nemzeti eredetiségünk egyetlen erőteljes forrása.)

„Az udvar” és „a rendek” nemessége voltaképpen igen demokratikusan képviselte – a megyegyűléseken megszavazott, kötelező követutasítások, a mandat impératif formájában – a nemességet, amely ekkoriban „a nemzet” volt (nem a nép). A reformdiéták ellenzékét nem bürokraták vezették, de még az udvari párt vezetői se voltak azok. Bármilyen oligarchikusak is a mai nyugat-európai, észak- és dél-amerikai, indiai stb. pártok, ha kisebbek is némileg, mint a múltban, azért még mindig tömegpártok. A hazánknál kisebb Ausztriában három-négyszázezres pártok állnak az élen, másutt sokmilliós politikai pártok működnek. Sehol sincsenek Kelet-Európán kívül a puszta apparátusra (többnyire helyhatósági funkcionáriusokra és hasonlókra) redukált politikai szervezetek, amelyek ugyanakkor parlamenti képviselettel és milliós szavazótáborral (és négy-ötezer aktív taggal) rendelkeznek. Olyan szavazótáborral, amelynek az égvilágon semmi befolyása nincs választott pártjának politikájára és személyi döntéseire, és láthatólag nem is törekszik ilyesmire.

Miért fontos ez?

Azért, mert a parlamentnek „felelős” (tehát a képviselők többségének szavazataitól függő) kormány ma csak úgy működhet üzemszerűen, ha a kormánytöbbség állandó és lojális. Ha a kormány törvényjavaslatait leszavazzák, akkor a képviselőházi többség elveszíti befolyását az államügyekre.

Ezért a törvényalkotás nem a parlamentekben, hanem a minisztériumok, „kancelláriák” bürokratikus-technokratikus-jogtudó munkacsoportjaiban történik, ezek a pártok képviselőinek nincsenek alárendelve (a kormánypárti képviselők kénytelenek támogatni a kormány indítványait, az ellenzéki képviselők szabadabbak, de ők is többnyire automatikusan elleneznek), kinevezésük tőlük független – tehát az, hogy a kormányt a képviselők „választják”, puszta illúzió -, nem is beszélve a párttagokról és szimpatizánsokról. Így tehát a mai körülmények között csak a pártokban folytatott eszmei küzdelmek garantálhatják a polgári demokratikus köztársaságok rendeltetés- és rendszerszerű működését; mivel a parlamentek megmerevedtek – a kormányok törvényi fölhatalmazás nélkül szinte semmit se tehetnek, ami csak látszatra szabadelvű dolog, hiszen megbénítja a törvényhozás autonómiáját -, a nyilvános vitáknak a pártokban meg kell előzniük a képviselőháznak legalább a stratégiai döntéseit, ez csakugyan conditio sine qua non, amelyet azonban nem lehet becikkelyezni, ez az ún. „politikai kultúra” dolga lett volna, de az ügy (benyomásom szerint) elveszett. Mivel az országgyűlési és helyhatósági képviselőjelölteket a bürokráciával összeolvadt pártapparátusok javasolják és támogatják, a honpolgárok csak pártot, ám nem bizonyos sajátos álláspontot, nézetet valló személyt vagy irányzatot pártolhatnak, tehát az ő „választásuk” is messzemenően illuzórikus. (Emiatt népszerű nálunk a tisztán egyéni választókerületekre alapozott választási rendszer gondolata – first past the post -, mintha az ún. „egyéni” képviselőjelölteket nem a pártvezetőség jelölné ki a helyi maffiák közreműködésével, s mintha nem volna az arányos – „tiszta listás” – választási rendszer sokkal igazságosabb, s különösen az elavult választási „küszöb” fölszámolásával ezerszer alkalmasabb a valós tagoltság, de legalább a polgárságon belüli világnézeti tagoltság még oly halvány megjelenítésére.)

Mivel a kormánytöbbség kénytelen-kelletlen olyan, amilyen, a politikailag elkötelezett honpolgárok csak akkor bírnának némi befolyással a pártok döntéseire, ha (a) belépnének pártokba, s így a pártokon belüli szavazásos döntésekben, vitákban stb. részt vállalhatnának, és (b) ha ezek a pártok „belül” demokratikusak lennének. Nagyon sok nyugati párt – négy példa a baloldalról: a Ligue Communiste Révolutionnaire (Franciaország), Rifondazione comunista (Olaszország), Linkspartei (Németország), Partido dos trabalhadores (Brazília) – kongresszusain az egyes, szervezett irányzatok egyszerre és versengve terjesztik elő párhuzamos, egymással vitatkozó programjavaslatukat, ezekről kell vitázni és szavazni, ezt követik a személyi döntések, s az irányzatok a kongresszusok között is agitálnak programjuk mellett, s a többségi döntések után se kell föladniuk autonómiájukat (a négyből kettő kormánypárt, az egyik országosan nem, de több szövetségi tartományban kormánypárt, de még az LCR is benne van az Európai Parlamentben). A nagyon fegyelmezett és óriási Labour Party kongresszusain még külső irányzatok is tartanak „margógyűléseket” (fringe meetings), amelyek időnként Blair elleni hatalmas demonstrációkká „fejlődtek”; 2007 januárjában a Labour-kormány 13 minisztere, államtitkára és helyettes államtitkára tüntetett a kormány (és nem a koalíciós partner!) kórházbezárásai ellen, nem beszélve az élőláncos-bojkottos-útlezárásos kormányellenes tüntetések 50-60 kormánypárti képviselő részvevőjéről – a The Guardian adatai szerint. A képviselők – kormánytag természetesen csak képviselő lehet – választókerületük pártszervezeteinek nyomására jártak el így; ha nem tennék, nem jelölnék őket többé. A nagy-britanniai pártokban a képviselőjelöltségért többnyire tucatnyi ember verseng; közöttük a helyi pártszervezetek döntenek szavazással; pályázni kell, vizsgázni kell, rengeteg közmeghallgatáson és egyeben kell átesni, hogy az embert jelöljék; akinek nincs lakása a kerületében, ne is álmodjék jelölésről vagy újraválasztásról, a hétvégét a vezető miniszterek is a kerületükben töltik, és szombat-vasárnap egész nap a választók és a pártszervezetek rendelkezésére állnak (és ott nem másfél napig ülésezik az alsóház, mint a honi országgyűlés, hanem öt teljes napig, többnyire késő éjszakáig). Ez napi 14-16 órás munka, hetente hét nap.

Nálunk az apparátusokra (és néhány kitartó, semmilyen megaláztatással el nem tántorítható, vakbuzgó igazhívőre) redukált pártokban még a hiperlojalista tagságtól is annyira retteg a pártvezetőség, hogy a belső tagoltságot, a demokratikus, „alkotmányos” procedúrákat nem csupán szabotálja, hanem alapszabály-változtatásokkal is irtja. A Fidesz – amelynek 1988 óta ugyanaz a vezetője! – csakugyan a vezérelv alapján működik a stramme Disziplin jegyében. És így vált lehetségessé az, hogy az MSZP egyik kongresszusa egyhangúlag, lelkesen és érdemi vita nélkül megszavazza x politikát, majd a következő pártkongresszus épp oly egyhangúlag, lelkesen és vita nélkül megszavazza y politikát (amely az x politika egyenes ellentéte), s ez még csípős hírlapi kommentárokat se vált ki, hiszen a honpolgári, citoyen tudat nélküli közönség már nem is számít egyébre, sőt: idegesen unja a disputákat, amelyeket időpocsékolásnak tart…

Nyerges András, a történeti analógiák nagymestere – akit újabban a Népszava sokat látott hasábjain üdvözölhetünk – állapította meg, hogy a helyhatósági képviselőket, polgármestereket, tanácsnokokat a pártvezér elnöklete alatt egyesítő szigorú szervezetet először jákfai vitéz Gömbös Gyula hozott létre. (Mellesleg Nyerges – aki „csak író”… – többet tud a modern magyar történelemről, mint a témával hivatásszerűen foglalkozó, tárgyi tévedéseket, nyelvtani és helyesírási hibákat halmozó akadémikusok, intézet- és tanszékvezetők: ez is régi magyar hagyomány, hisz nálunk a félanalfabéta József főherceg – nótaszerző! – akadémiai elnök volt…)

Most a Magyar Szocialista Párt van soron, amely korábban – jól megalapozott bűntudatára tekintettel – csakugyan a legdemokratikusabb és a legpluralistább párt volt, hogy a belső pártéletet megszüntesse, az egyes áramlatokat („platformokat”) áramvonalasítsa. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – aki nem utolsósorban azért került ebbe a pozícióba, mert a párttagság föllázadt a Medgyessy helyére egyetlen jelöltet állító pártelnökség ellen – most az egyetlen jelölt az MSZP elnöki tisztére. A pártot pedig – megtagadva indulásának rokonszenves hangsúlyait – a végletekig centralizálja. Olyan elnökségi ülések lesznek, amelyekre a pártelnök kénye-kedve szerint hívhat meg nem választott apparatcsikokat vendégnek, így mindig többsége lesz, még ha a meghívottak nem is szavazhatnak, de tudjuk, hogy ilyen grémiumokban nem mindig a szavazás dönt. (Kéziratom lezárása után jelentek meg szállongó hírek arról, hogy Gyurcsány és hívei visszatáncolnak a legkirívóbb antidemokratikus átalakításoktól, mert e percben nem volna hozzá többségük a pártkongresszuson: ezek szerint nem azért, mert ráébredtek, hogy helytelenek.)

A demokratikus-liberális neokonzervatív párttá átfazonírozott MDF, élén az ország legnépszerűbb politikusával, olyan szabálytalan (és törvénytelen) tisztogatásokat hajtott végre önkebelében, aminőkre az SZK(b)P káderosztálya is elismerően csettintett volna.

Ilyen körülmények között persze senki nem kifogásolja, hogy a Fidesz életveszélyes fenyegetésekkel próbálta „egységtörekvéseinek” megnyerni az MDF-et. Az, hogy az önkormányzati választásokon a Fidesz nyíltan és hivatalosan összefogott a nyíltan és hivatalosan fajgyűlölő és kirekesztő „Jobbik”-kal és a MIÉP-pel, kisebb visszhangot vert, mint az a jelentéktelen tény, hogy egy liberális jogvédőből és nagymenő, világjáró, kozmopolita értelmiségiből kibukott másik (valódi?) énje, az antiszemita liba. Teljesen érdektelen gágogása (olvasói levél!…) megtöltötte a médiákat, fontosabbnak tetszett, mint a voltaképpeni politika, épp azért, mert a pártok egyetlen megjelenési formája a nyilvánosságban: a gyűlölet és a megvetés tárgya. A párt mint hate object a magyarországi képviseleti demokrácia vívmánya, s már azon se csodálkozunk, hogy a képviselőházi személyzet az ülések után több mázsa szemetet (pillepalackot, papírzacskót, ropicelofánt, óvszert) hord ki az Országház padlatáról, mint egy labdarúgó-mérkőzés lelátójáról a rasszistaközi rangadó után.

Politikai dekadencia

Népünk nem segít a politikai pártoknak a legitimáció megszerzésében, ami nagy ¹vejki bölcsességét igazolja, s a „közérdek” hipotézisének visszaállítása reménytelennek tetszik: erre utalnak a vissza-visszatérő értelmetlen ábrándok alkotmányozó nemzetgyűlésről, visszahívható képviselőkről (ez többpártrendszerben, kötelező „követutasítás”, delegálás nélkül színtiszta idiotizmus, hiszen permanens választást jelentene), korporatív fölsőházról, a miniszterek anyagi felelősségéről (ez a parlamentarizmus egyik technikai alapelvének, az „indemnitásnak” az elfelejtése, amely a modern politika egyik nagy vívmánya) – mintha a kormányzási részvétel részvény volna, amelynek értékcsökkenésével pénzügyi veszteség érné a vállalkozót! -, nem beszélve a „civil társadalom” retorikájának túlburjánzásáról (ugyebár a civil társadalom legtipikusabb szervezete a politikai párt), amely a szokásos nyelvtani-szemantikai viszszaélésekkel jár, mint „civilség” és „civilszféra” (tessék ezt bármilyen külföldi nyelvre lefordítani…). Jellemző, hogy a magyarországi politikusok között elterjedt egyetlen politikaelmélet-töredék, azaz Max Weber keserű, cinikus, dekadens előadása (1919) szerint a demokratikus politika semmi más, csak versengés a közhatalmi tisztségek elosztásáért – pedig, hála a gondviselésnek, százévnyi hanyatlás után se tartunk még itt.

Mivel a „civil társadalomnak” pozitív, „rendszerváltó” a konnotációja, kiiktatják belőle a politikai szervezeteket, ami tősgyökeres értelmetlenség, hiszen a „civil társadalom” fogalma Adam Fergusontól, Hegeltől, Tocqueville-től kezdve az önkéntes társulások szabad világát jelentette, szemben a közhatalommal, beleértve a hagyományos privilégiumokkal fölruházott, s ennek révén kormányzó arisztokráciát vagy egyéb oligarchiát, s amelynek szabadsága és függetlensége a modern polgári szabadságképzetek alfája és ómegája. Ha a politikai szervezetet ebből kizárják, akkor evvel azt ismerik el, hogy a „politikum” egyenlő a zárt közhatalommal, amelynek gyakorlói közhivatalnokok, tehát azt ismerik el, hogy nincsenek a polgári szabadság fogalomkörén bévüli pártok, ergo: nincs „liberális demokrácia”, nincs „alkotmányos jogállam”, nincs lehetőség sem a „civil társadalom” és a közhatalom közötti dialektikus összjátékra, ily módon hát a „civil társadalom” önálló és létezik, ám a politika a közjogiasított kiváltságokkal körülbástyázott oligarchia belső ügye, s nem jönnek rá, hogy ez a Kádár-rezsim pontos leírása! Márpedig nem igaz az – bár felőlem puszta retorikai túlzásként, szitokként alkalmazható -, hogy ma a Kádár-rezsimben élnénk: egyebek mellett, ha ez így volna, nem lehetne ekkora a Kádár-rezsim iránti nosztalgia. Ám ez a virtuális kriptokádárista „civil” mámor önbeteljesítő jóslatként fungál: ahogy „jobb körökben” hajdan szégyennek számított a diktatúra „egypártjának” tagsága, ma épp úgy szégyennek számít a plurális polgári pártrendszer valamelyik szegmentumába belépni, s nem a tőkés osztályuralom politikai megtestesülései iránti viszolygásból kifolyólag – ugyan! -, hanem éppen a polgári demokrácia iránti mély undor miatt, amellyel bizony, bizony szinte soha nem jár együtt a polgári diktatúrától való egyidejű vagy még intenzívebb viszolygás; ez pedig szerintem eléggé kétes érdeműnek mutatja az effajta fanyalgást.

Tehát a kapitalista demokráciát, a demokratikus kapitalizmust nem csak az oligarchikus-bürokratikus-technokratikus hatalomtechnikák veszélyeztetik mintegy „fölülről”, hanem a politikának csak diktatúrákra jellemző elzártságába, hozzáférhetetlenségébe való oktalan és antidemokratikus belenyugvás mintegy „alulról”. (Ennek az egyik következménye, hogy a helytelenül és értelmetlenül „civil szervezeteknek” [???] nevezett önkéntes társulások hovatovább maguk is az apparátusaikra visszametszve fognak működni. Megjegyzem, az is jellemző, hogy a hangadók még a szakszervezeteket se értik bele az ún. „civil szervezetek” fogalmába, világosan célozva evvel a „civilség” – ah! – világos és nyílt polgári osztályjellegére, no persze csak posztmagyar körülmények között. Ez utóbbi terminus, ha jól tudom, Odorics Ferenctől származik: használata indokolt.)

Mindez válságtünet, arra utal, hogy a pluralista parlamentarizmusban már senki se bízik, a bizalmatlanság pedig lehetővé teszi, hogy különféle maffiák rászabaduljanak a pártokra. A centralizálás egyetlen mentsége, hogy az elkanászodott maffiacsoportok megzabolázására is szolgálhat. A helyi autonómia, íme, visszahozta a nagypolitikába Zuschlag „melegük volt” Jánost, mondhatják a pártdemokrácia ellenzői. Holott nem az autonómia a hibás, hanem a párttagság szociológiai átalakulása, illetve az az egyszerű tény, hogy a tisztességes emberek egyre inkább távol tartják magukat a hazai hivatásos politikától, aminek a következményei szemmel láthatóak.

Ugyanazok az emberek, akik csak magánérdekekben hisznek – pesszimisták és szkeptikusok -, ugyanakkor a közérdek és közakarat rousseau-ian éles és radikális állami megtestesüléséről álmodoznak. Ezek az álmok azonban nem lépnek ki a tőkés rendszer logikai keretei közül, s hogy a széttagolt osztálytársadalomban – anélkül, hogy osztályjellege megszűnnék – mit jelent a „közérdek” és a „közakarat” tisztán politikai-ideológiai erőltetése, azt mindannyian tudhatjuk, hisz valamennyien (a gyerekeket kivéve) diktatúrák túlélői vagyunk. A közvélemény számára nyilván puszta csalásnak tetszik a „közérdek”, amikor ennek szinonimájaként értesül az ún. „gazdaság”-ról, amelyben a nemzeti össztermék és a nemzeti jövedelem alakulásáról szóló különféle mítoszokat úgy akarják neki beadni, mintha az elosztási és újraelosztási viszonyok ismerete nélkül lehetne tudni, hogy a társadalom tagjainak hogy megy a sora. A neokonzervatív, hivatalos konszenzus hangadói ma ilyesmiket engednek meg maguknak, mint a Népszabadság egyik „új undok” zsurnalisztája a lap talán legelőkelőbb helyén: „Az országos méretű mélyszegénység teóriáját avatott bevásárlóközpont-látogatóként elvetném.” Szerencsétlen szerző nem tudja, hogy a „mélyszegénység” – akár a „roncstársadalom”, (c)Bogár László – nem általános, országos állapot, pláne a többség állapota, hanem az underclass és a précarité esetlen szinonimája, nem beszélve szerző benyomásainak oly kevéssé pördöntő jellegéről. Ha sokan vásárolnak, akkor mindenki vásárol? Ilyen színvonalú érveket forgalmaz az ország „piacvezető” napilapja, mert megteheti.

De hát nem csak ugribugri újdondászoknak vannak ilyen döbbenetes fogalmaik. A tiszteletre méltó Mozgó Világ (vastag, havi, olvasott) közli Békesi László – volt fővárosi tanácselnök, volt pénzügyminiszter, egyetemi tanár, tehát: tekintély – írását, amelyben Békesi a jobboldali ellenzék gazdaságpolitikáját a „vudu-vudu” kifejezéssel illeti, amelyet állítólag a Nobel-díjas Joseph Stiglitztől kölcsönzött. Először is nem „vudu-vudu” – a vaudou vagy voodoo nevű haiti mágikus kultuszról van szó (vö. zombi), amelynek a nevét az akkor még Ronald Reagannel szemben elnökjelöltségre pályázó idősb Bush használta Reagan gazdasági nézeteire, és egyáltalán nem Stiglitz az általa nem nagyon ellenzett neokeynesianizmusra; azaz Békesi a (tévesen) a Fidesz-KDNP-nek tulajdonított keynesiánus (anticiklikus keresletszabályozó) gazdaságpolitikára véli használni azt a gúnynevet – „voodoo economics”, magyarul talán „vajákos” vagy „táltos” közgazdaságtan -, amellyel éppen Békesi és elvbarátai ortodox monetarista-neokonzervatív (a neoklasszikus közgazdaságtan dogmatikus túlfeszítéséből származó) gazdaságpolitikáját szokták ostorozni! Olvassa vajon Békesi profeszszor a közgazdasági szaksajtót? Vagy legalább a The Economistot, a voodoo economics házi „pravdáját”? Vudu-vudu, szocdem emberevők! – rezzen össze a köztiszteletben álló ny. miniszter… brrr. De hát egy másik tekintélyes szakkommentátortól (tanácsokat is ad a kormánynak, ó, egek) is olvastam tanulmányt, amelyben láthatólag azt hiszi, hogy a „költségvetés” és az „államháztartás” két külön dolog, pedig az „államháztartás” csak a német Staatshaushalt szolgai fordítása, ami azt jelenti, hogy – költségvetés!

Igaz ugyan, hogy senkinek nem ajánlanám a pl. a HVG kiadásában megjelenő áltudományos „közgazdasági” bestsellereket, amelyeknek már az egyik baloldali populista, paranoid szociáldemagóg, habár szórakoztató variánsa is megjelent (John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai, Bp.: Ráció [!] Kiadó, 2006), ezt persze a Magyar Nemzet ünnepli kolumnás cikkben. Isten tudja, talán csakugyan jobb nem olvasni – különösen a nyomorult magyarországi olvasóközönségnek preszelektált politikai kutyagumit.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a magyarországi polgári demokrácia politikai osztálya a vesztébe rohan, s ezt a legtöbb ember nem bánja. A „közérdek” képzetét minden európai országban intézmények testesítették meg, olyan intézmények, amelyek idegenek a „profitmotívumtól” (a profittól mint cselekvési indítéktól), s amelyek összetartották a nemzeti közösséget: a posta, a vasút, a távolsági buszhálózat, az SZTK, az elérhető árú állami bérlakás (a „panel”, a lakótelep), a kötelező katonai szolgálat, az ingyenes állami iskola, a művház (rommagyarul: „kultúrotthon”), a támogatott olcsó könyvkiadás, a dotált színház és koncert, az ingyenes területi és üzemi kölcsönkönyvtár, a néptánc- és kórusmozgalom, a szakszervezeti rezesbanda, a MÁV és Postás Szimfonikusok, a vállalati üdülő, a diáktábor és a többi. Én ennek az állami-közösségi kultúrának számos autoritárius-paternalista elemét szívből utálom, igaz. (Nota bene, mindezek részei a nyugati keynesiánus, szociáldemokrata kultúrának is, kivétel nélkül.) Ezt mint „gondoskodást” és „osztogatást” szokás ma leszólni, ámde az osztálytársadalmak szétszakítottságát enyhítő közérdekű intézmények nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a polgári demokráciák fönntarthassák a szolidaritásnak azt a minimumát, amely a civilizáció fönnmaradásához elengedhetetlen.

Enélkül csak zűrzavar és erőszak várható. Ha nincs, ami összetartaná a társadalmat, miért legyenek a honpolgárok tekintettel honfitársaikra? A pluralizmus csak békés körülmények között lehetséges. A mindenki háborúja mindenki ellen nem vezet liberális viszonyokhoz. A liberális viszonyok mögött mindig, mindenütt hatalmas, erős, gazdag állam állott – csak így nem lett káosz az általános választójogból. Ez tette a liberális-demokratikus kapitalizmust merőben piaci rendszerből modern civilizációvá – igaz, olyanná, amelyet (destruktív és önromboló tendenciái miatt) nem lehetett, nem lehet kedvelni. A pártrendszer krízise az egész modern nyilvánosság válsága, amelynek a pártrendszer csupán a része.

A polgári demokráciában én se hiszek, de felelőtlen vakság volna észre nem venni, hogy a neokonzervatív/neoliberális politika – amelynek a személyi autonómiához, „a nemes individualizmushoz” fűzött várakozásai enyhén szólva nem teljesedtek be – nemcsak leleplezi a kapitalizmusnak a jóléti etatizmus által megszelídített, fölpuhított, ám valójában persze nem túl lágy jellegét, sőt: ki is mondja, hogy ez a rendszer „igazsága”, hogy többé „nincs mese”, hogy „nincs más út”, „nincs alternatíva”, „a reformok elkerülhetetlenek” stb., hanem szétrombolja a stabilitás és a civilizáltság utolsó megmaradt biztosítékait.

A polgári demokrácia bukott rendszer, de ennek nem örülhetünk, mert az életerős alternatívák (baseballütős klerikalizmus, konditermi hagyományőrzés, Déry, Ottlik, Mészöly, Weöres, Pilinszky helyett „a vasalbert”, nemzeti szívcsakra a Pilisben, „a jólmegmondtaamoldova” megasztársága) pokoliak, még ha enyhén komikusak is. A polgári nyilvánosság öszszeomlása nem meglepő, de a kiútkeresés szinte teljes hiánya azért megdöbbent. Polányi Károly olvasói értesülhettek róla, hogy a piaci társadalom: utópia. Nem megvalósítható. De a piacgazdaság komplementere a piaci társadalom. Mindegyre ebbe az utópiába, a koronkénti összeomlásokba visz.

Társadalmunk vezetői legalább részvétüket nyilváníthatnák a magyar népnek. De úgy látszik, ők azt gondolják – hiszen vakok -, hogy ez így van jól, hogy ez szép új világ, s nem hatja meg őket, hogy az anómiák egyre erősebbek (élükön a cigánykérdéssel, a munkanélküliséggel és az ökológiai szerencsétlenséggel, amelyet – úgy látszik – a gépkocsiforgalom növelésével kívánnak orvosolni), a kulturális összeomlást már ecsetelni sem érdemes. Vezetőink már nem léphetnek ki az Országházból a Kossuth térre testi épségük kockáztatása nélkül. A nemzet nagyjainak bronzszobrát ellopják színesfém-hulladéknak, mázsánként pár forintért. Diplomásaink nem tudnak összehozni egy ép magyar mondatot.

Többpártrendszer van, ám a magyarországi pártoknak alig vannak tagjaik, és szabadelvű-alkotmányos demokráciát akarnak fönntartani olyan szervezetek versengése révén, amelyek maguk kis diktatúrák. Márpedig kis diktatúrák együttéléséből nem származhatik semmiféle demokrácia, így polgári demokrácia se, se pedig semmiféle szabadelvű-alkotmányos jogállam, hanem vagy erőszak, zűrzavar, összevisszaság – vagy az egyik kis diktatúra megnagyobbodása. A pártok közeli hívei az állam megmaradt zsírjának leszívásában érdekeltek. Már nincs sok. Ha ez se lesz, még annyi híve se lesz a magyarországi polgári demokrácia politikai intézményeinek, mint most.

Sok honfitársunknak az a benyomása, hogy a neokonzervatív vagy neoliberális rombolásnak (Sozialabbau) valaminő, ha mégoly gyarló is, de ellenszere foglaltatik a Fidesz-KDNP-„Jobbik”-MIÉP politikájában, hiszen (a szélsőjobboldal régi szokása szerint) szidja a kapitalizmust, mint a bokrot. Ez a benyomás csalóka. Nem pusztán azért, mert a Fidesz-KDNP vezetői diszkréten utalgatnak rá, hogy ők is szükségesnek tartják „a reformokat” („a reform” manapság csak piaci reformot, privatizációt jelent, a közszolgáltatások leépítését, lezüllesztését), a hozzájuk közel álló CEMI munkacsoport neokonzervatívabb, mint Kóka és a hírszerző.hu + a hvg.hu együtt. (A hírszerző.hu már cigányozik is, nem csak arabozik, úgyhogy minden rendben.) A baj az, hogy a jobboldali ellenzék véleménye szerint sincs más út, habár technikailag kissé másképp képzelik a végrehajtást. „Az erkölcsi forradalom” többek között arra szolgál, hogy a programok végzetes hasonlóságát elrejtse. Hiszen a jobboldali ellenzéknek sincs a „közérdekről” más hite, mint a neokonzervatív… „baloldalnak”. Éppen csak a kormánypártok individualista retorikája helyett, másrészt a közérdeket megtestesítő közhatalmi-szociális háló újraszövése helyett a „közakarat” fehér jakobinus mítoszát (vö. Ludassy Mária összes műveivel) akarja kalapáccsal – vagy fokossal – beleverni magyarságunk kemény fejébe. A Fidesz-KDNP „vonala” szerint nálunk kétféle gazdaság van, az egyik a globális-transznacionális, amely minden profitot „repatriál”, külföldre utal, ez a raffendes Kapital sikeres, dübörög, technikailag előrehaladott; a másik a hazai, a schaffendes Kapital, amely kis- és középvállalkozásokból (ma már ezt is rövidítik: kkv) áll, ezek bajban vannak, ergo: bajban van a magyar polgárság. Ez tévedés. (Bár az nem tévedés, hogy a különféle kormányzatok és jegybanki vezetők eszetlen monetáris politikája miatt a magyarországi megtakarítások külföldre áramlottak.)

A magyar polgárság mindig is, már a tizenkilencedik században – mint a periférián persze mindenütt – a külföldi, nálunk elsősorban az osztrák és a német nagytőke ügyintézője volt itthon, nagy iparvállalataink tulajdonosai akkor is igen sűrűn bankok voltak, akárcsak manapság, helyi megbízottaik komprádorok és menedzserek voltak és maradtak. A „kkv” problémái pedig a fejlett országokat is jellemzik. A transznacionális vállalatokat kiszolgáló – régi terminussal – magántisztviselőknek nem megy rosszul a soruk, de ezek nem igazi burzsoák; a „kkv”-k meg nem elég gazdagok hozzá. Kulturálisan a „kkv”-k és a komprádor vállalatokat alkalmazottként irányító értelmiségiek nem állnak túl messze egymástól; mindőjük egzisztenciája bizonytalan, ezért hajlamosak – minden deklaszszálódástól rettegő réteg módjára – bedőlni a radikális retorikának. Miattuk kell az SZDSZ-szel együtt a jobboldalnak nyomatni az adó- és járulékcsökkentő populizmust, ami az Orbántól hivatkozott „plebejusoknak” nem áll érdekében. (Sajnálatos, hogy a „civil társadalomhoz” hasonlóan a „populizmus” terminust is megrázóan helytelenül használják. Szilágyi Ákos, amikor a saját, kissé meg- és átgondolatlan tanulmányát – amelynek szédületes végkövetkeztetése megegyezik háromezer szoclib vezércikkel – kommentálta a Népszabadság valamelyik frekventált rovatában, idézte Seymour Martin Lipset híres meghatározását „a centrum szélsőségéről” mint a populizmus definícióját. A baj csak az, hogy Lipset ezt a fasizmusról mondta. Két eset lehetséges: Szilágyi nem tudja, miről beszél; ez valószínűtlen. A másik: a „populizmus” terminust eufemizmusként használja, mert nem akar sajtópört, ami érthető, mert manapság a bírói kar autoritárius „szellemiségét” kihasználva szokás cenzúrát gyakorolni Magyarországon. Arról, hogy mi a populizmus, ld. didaktikus, ismeretterjesztő írásomat: „Populizmus és elitizmus”, Élet és Irodalom, 2005. karácsony.)

Tehát az Orbán Viktort és politikai barátait leszocialistázó, lekádáristázó sajtóbírálatok nem igazságosak. A Fidesz-KDNP nyilván óvatosabb volna, mint a minden egyes magyarországi társadalmi réteget gondos, aprólékos munkával maga ellen fordító neokonzervatív, „baloldali” (!) kormányzat, de hát ennek a viszonylagos előnyei – viszonylagosak, hosszú távon nem jelentenek semmit. Így a neokonzervatív „nincs alternatíva” (amelyet, igaza van Elek Istvánnak a Népszabadságban, a köztársasági elnök is kritikátlanul hangoztat, ő, az ökoszociálkonzervatív…) szűk pártpolitikai értelemben igaz; a logikailag nagyon is létező alternatívá(k)nak nincs képviseletük, nincs erejük, nincsenek íróik – vagy alig. Az alternatív fiatalság, a fiatalabb kritikai értelmiség nem bízik ugyan a Fidesz-KDNP-ben, de nem is gyűlöli olyan féktelenül, mint a jelenlegi kormánykoalíciót. (Ebben Orbánnak és Kövérnek sikerült meggyőznie a fiatal magyarországi értelmiséget: sokan hiszik, hogy a „pártállami” eredetű és az „új” burzsoázia között folyik a küzdelem életre-halálra; ennek a jelentősége nagyon eltúlzott; az átfedések roppant gyakoriak.) A jobboldalnak az ország legsúlyosabb kérdésében – a cigánykérdésben – elkövetett bűnei meg se karcolják a nyilvánosság fölszínét; az ún. „baloldalon” sincs botrány Magyar Bálint és Mohácsi Viktória szegregációellenes programjainak befulladása miatt. Hiszen a romákkal szembeni fajgyűlölet úgyszólván pártsemleges.

A politikai pártok politikai identitása teljesen megtört. Az erdélyi magyarságért retorikailag síkra szálló jobboldal támogatja az MSZP-t abban, hogy az Európai Unióval kapcsolatos egyik legfőbb reményünk, a román-magyar határ „légiesítése” ne történjék meg (ebben egyedül a már sokaktól leírt SZDSZ viselkedett csak decensen, bár külpolitikai szónokának szokásos szerencsétlen nyilatkozatai még ebben is elrontották az ember szája ízét). A „baloldali” MSZP egyetlen pisszenés nélkül vette tudomásul egy bizonyos dr. Forgó Györgyné (Szociális és Munkaügyi Minisztérium) főoszt.-vez. („szakállamtitkár”?) közleményét, amelyben lapidárisan közli velünk, hogy az egy családban „élvezhető” munkanélküli-segélyt az egy főre eső nettó minimálbér összegében maximálják, mert az eddigi séma nem serkentette eléggé a munkavállal

Az erdélyi magyarok érdekeivel való szembefordulás a Fidesz-KDNP szemszögéből ésszerűnek is tetszhetnék, hiszen a legtöbben ellenzik „a székely oláhok” (vagy mik) betelepülését. (Igen jólesik ez e sorok írójának. A Ceauºescu-féle filmhíradók láttán éreztem hasonlót, mint mostanában némely pesti „szoclib” rádióműsorok hallatán…) Ámde a jobboldali identitású választók nem ezt várják a pártjuktól, amely a politikamentes „mocsárból” akar evvel szavazatokat szerezni, s őket simán elárulja egy jobb közvélemény-kutatási táblázatért. Efelől még a Fideszre fognak szavazni, ha szavaznak egyáltalán, de a pártot nem érzik többé a magukénak, vezetőjét ihletőjüknek. A médiák erősebb identitásképzők ma már, mint a pártok (KlubRádió, Hír TV, Magyar ATV Sajtóklub, 168 Óra, a Vasárnapi Hírek levelezési rovata; viszont a magyarországi neokonzervativizmus és a macho [mácsó] neoliberalizmus, no meg a sovén-rasszista szélsőjobboldal szinte kizárólag az interneten virágzik, a nagyszámú szélsőjobboldali – nyomtatott – újságot nem sokan olvassák).

A médiák identitásképző ereje azonban relatív, hiszen betelefonálni vagy olvasói levelet írni, pláne névtelenül vagy álnéven (nick) bekapcsolódni valamely internetes vitába nem kíván elkötelezettséget, és nem kell bátran konfliktust vállalni miatta.

A politikai kultúra fölmorzsolódása

Pénzbe se kerül – márpedig az akár csekély mértékű áldozat erősíti a bármely természetű elkötelezettséget, vonzalmat, hűséget. Hiába népszerű valamely „véleményvezér”, őt mégse választják, és elveszi az emocionális levegőt a pártvezetők elől. Az író (publicista, blogger) magát építi, nem valamely mozgalmat, egyéni idioszinkráziáiból él; s ha meg is erősíti valakinek (többnyire negatíve) az identitását, aktívvá a dolog természete folytán nem teheti. Tudni való, hogy a politikai pártokat sok minden gyöngíti – a városokból való ki- és széttelepülés (suburban spread), a nagyüzemek földarabolása (downsizing) kiszervezés (outsourcing) és távmunka révén, a nagy horizontális mobilitás, migráció, a létbizonytalanság, a szokásos kulturális útjelzők gyöngülése -, ám azért ez másutt nem akadályozza a plurális politika gyakorlását és kapcsolódását a helyi politikákhoz. Kevesen vették tudomásul, hogy a 2006 szeptemberi-októberi zendülés politikai irracionalitása és céltalansága nem egyedülálló, a paranoid mitologizálásra való hajlam a mainstream médiákban is mindennapos – én igen tisztes, balközép jellegű vitafórumokon ugyanazokkal az összeesküvés-elméletekkel és mániákkal találkozom (a sohasem létezett „rózsadombi paktumtól” a második kamaráig, a képviselők visszahívhatóságáig, a miniszterek anyagi felelősségéig és a KGB-Moszad-CIA-szövetségig vagy az összes demokratikus párt „Kádárék” manipulációjaként való fölfogásáig), mint a kriptohungarista portálokon. Aki egyáltalán politizál még, ezen a politikamentes nyelven, a paranoiás-délibábos-pretotalitárius hagymáz nyelvén beszél. Én már nem szeretek száznyolcvanadszor arról értekezni ún. „fórumokon”, hogy miért utasítottuk vissza a második Marshall-tervet 1990-ben (megfejtés: mert nem volt Marshall-terv-ajánlat), s hogy miért fizettük ki az államadósságot, holott „a Nyugat” fölajánlotta, hogy elengedi az egészet (megfejtés: nem ajánlotta föl), s hogy miért nem köttettük föl az egész komcsi bandát („de én a Pozsgayt és/vagy a Medgyessyt nagyon szeretem”), arról, hogy miért nem tiltják be a kereskedelmi tévéket, az antiszemita/nemzetgyalázó-idegenszívű/antikommunista cikkeket/könyveket/t-shirt-föliratokat, miért nem bontják le a szovjet hősi emlékművet/a Joliot-Curie téri [így szép!] turulszobrot, miért van még mindig érvényben az 1949-i sztálinista, szovjet alkotmány (!), s hogy miért nem lehet lecsukatni az összes nyilast és/vagy bolsit, meg arról, hogy hajjaj, megvan annak az oka, hogy miért ugathatnak ezek szabadon a rádióban.

A hanyatlás 1988-1991 óta félreérthetetlen, félreismerhetetlen. Bizonyos értelemben visszatértünk ahhoz a helyzethez, amikor a függetlenségi („48-as”) és a szabadelvű („67-es”) párt a nemzetiszínű kardbojtról vitatkozott, s erről írt az akkor a tévé funkcióját is betöltő óriási példányszámú tömegsajtó, miközben a lényegről a Huszadik Század írt meg a Nyugat, s ma – ha még emlékszünk arra a nemzedékre egyáltalán – Adyra emlékszünk és Jászira és Bartókra, akiket akkor befolyás nélküli, marginális, habár talán tehetséges, ezért aztán szánalomra méltó senkiknek nézett a közvélemény – és nem gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bánra, majd m. kir. miniszterelnökre. De ők, Ady és szövetségesei tudták akkor, s az ő érdemükből tudjuk mi is, hogy ezek a pártharcok nem sokat számítanak. Akkor és ott volt néhány kérdés (fontossági sorrendben: a föld- és parasztkérdés, a nemzetiségi kérdés, az akkor új proletárszocializmus), amellyel az akkori mainstream nem foglakozott; még gróf Károlyi Mihály se beszélt 1919-i emigrációja előtt nemzetiségi politikussal soha, bár Kunfi Zsigmonddal már összebarátkozott. Gróf Tisza István 1917-ben harsány kacajra fakadt, amikor Jancsó Benedek beszámolt neki a román kormánykörök területi terveiről; nem hitt neki; Ady pedig, akinek nem álltak rendelkezésére titkos diplomáciai iratok és kémjelentések, évekkel azelőtt tudta már, hogy „…Erdélyt elveszik”, ő és senki más (Jászi se). Mindenkit lenyűgözött, akárcsak ma, a tartalmatlan „kuruc”-„labanc” szembenállás, mindenki tudta, hogy kicsoda Sixtus pármai herceg és Bethmann-Hollwegh kancellár, de a lapok nem emlegették ezeket a neveket: Iuliu Maniu, Take Ionescu, Edvard Bene¹, Pi³sudski, Lenin, Trockij, Rosa Luxemburg, Szun Jat-szen vagy Otto Bauer, akik meghatározták a világ sorsát. Ma a lapok szegény Angela Merkelről írnak, mintha volna bármi fontossága…

Ki olvas olyan lapokat itt, mint a Replika, a Vulgo, az Enigma, az Anthropolis – pedig ezeket itt szerkesztik ma Pesten, s ezekből néha meg lehet sejteni valamit. A napilapok közben elsorvadnak, tájékozatlanok, stílustalanok, zavarosak, nyelvileg magyartalanok, intellektuálisan egyre igénytelenebbek és mélységesen reakciósak. Elszigeteltebbek vagyunk a világ mozgásaitól, mint a Kádár-korszakban. (A Népszabadság külpolitikai szemleírója úgy véli tudni, hogy ma már az „imperializmus” fogalmát mindenki elfelejtette, holott csak ő nem szokott olvasni, vö. a téma irodalmáról: David Harvey: The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2003, több utánnyomás, eddig 9 nyelvre lefordítva.) Kettészakadt az ország – jajonganak sokan a sajtóban. Ámde mit mond, hogyan vélekedik a nép 85 százaléka? Mikor szólalt meg úgy utoljára egy fiatal munkás, egy öreg parasztaszszony, hogy nem saját életének valami véletlenszerű epizódjáról „faggatták”, hanem rendesen megkérdezték a racionális véleményét valamilyen közügyről – komolyan?

Azt gondolják sokan, hogy azért mégis van demokratikus politika, hiszen vannak demokratikus pártok. Nincsenek. Engem szinte naponta kérnek az utcán ismeretlen ismerősök, hogy alapítsak már egyet. Nem igaz, hogy ne volna az emberekben politikai szenvedély. Ámde az sejthető, hogy ebben a szerkezetben ez már föl nem támasztható. De hiszen még a klasszikus republikánus rendben is az önkéntes, javadalmazás nélküli, a közjóért végzett, önzetlen közügyi tevékenység a föltétele a szabadságnak. Szólón száműzette azokat, akik a polisz vitás kérdéseiben nem foglaltak állást. De hát álkérdésekben hogyan…? És ha a közjóra és a közérdekre egyetlen kézzel fogható tapasztalati példát se tudunk az iparkodó ifjú republikánus figyelmébe ajánlani…? Az osztálytársadalom tapasztalatából éppen nem a csoportos önzés és a közjó elvetése következik. Ellenkezőleg. Ámde ebben a súlyosan megromlott nyilvánosságban ezt szorgalmazni: önellentmondás, értelmetlenség, üres moralizálás.

Csúfos bukás ez, és igen szomorú, mert másfél évtizede ha nem is a legtöbben, de pár százezren mégis valami új kezdetben bizakodtunk. Az újságok még írnak a hivatalos hazai politikáról, de a legmélyebbek a legnihilistább szatírák. Mint száz éve, az akkori csőd előtt. Ám akkor volt a lázadásnak perspektívája. Ady a „Rohanunk a forradalomba” c. nagy versét az egyik akkori legjózanabb, legprózaibb pártvezetőnek, Garami Ernőnek ajánlotta. Volt rá oka, bár Garami volt talán az első pár évvel később, aki kezdettől fogva tudta azt is, hogy a forradalom se sikerülhet, s már a Károlyi-kormányból is kivált, s a kommün alatt emigrált. Mégis erre a versre volt a legbüszkébb életében.

Mi nem rohanunk a forradalomba, talán még az ellenforradalomba se. Csak zuhan ránk a nagy semmi.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 04. szám