Népszabadság * Révész Sándor * 2007. január 27.
Medgyessy Kubából érkezikKép: Domaniczky Tivadar„Jó reformátusként én is elmentem tegnap a karácsonyi istentiszteletre. Sőt, pápai diákéveim emelkedett, nagy ünnepeire emlékezve, úrvacsorát is vettem” – vallja Csoóri Sándor naplójában (Karácsonyi napló, Heti Válasz, 2003. január 10.). „Nem vagyok vallásos, hogy higgyek” – mondta Csoóri Sándor harminc évvel ezelőtt, pedig csak azt kérdezte tőle Berta Bulcsu, hisz-e a barátságban. (Csoóri Sándor: Félig bevallott élet, 323. o.)
2003. január
Jó egy évtizeddel korábban pedig a Kubai naplóban a szólásszabadság és a vallásszabadság biztosításában példát mutató Castro-rezsimet dicsérgette, amiért okos és türelmes propagandát folytatnak a vallás, az „istenhajszolás évszázadai” alatt „a csontokba lerakódott örökség” ellen.
Az ember tér. Ki, meg és vissza. Lehet belőle posztreformátus ateista, posztateista a református, posztkonzervatív kommunista, posztkommunista konzervatív etc. És ez így nagyon rendben van. Volna. Ha nem lennének posztok, kik a származás, a család, az oskola determinációját hirdetvén a posztok fölé emelik magukat. A posztok fölött álló posztok azok, kiknek posztulása kínos titok marad.
Csoóri Sándor Kép: Móricz Simon – És hol fog szilveszterezni? – kérdezősködött szilveszter előtt a Vasárnapi Újság. – Még nem tudom – válaszolt a miniszterelnök. – És hol a miniszterelnök? – kérdezte szilveszter után az ellenzék. – Tényleg hol? – vakarta kobakját a szóvivő, a külügyminiszter, a kancelláriaminiszter s mind a közeli munkatársak. Kivéve a következő miniszterelnököt és nejét, akik éppen arra jártak, amerre a miniszterelnök. Kubában. A takarékos burzsoá hedonisták paradicsomában. – Na, de akkor ki volt az a miniszterelnök kinézetű alak, aki Friderikusz Sándorral társalkodott szilveszter napján a királyi tévében? – Hát, az egy fölvétel volt! – ártatlankodott Gyárfás Tamás. „A kilenc nap műsorát december 23-án adtuk át az MTV-nek.” (Gyárfás Tamás: Ez legyen a legnagyobb botrány az MTV-ben, Heti Válasz, 2003. január 17.) Minden, de minden fölvétel volt, ami karácsony és újév között a Nap-keltében történt! Majdnem száz ember, ellenzéki, kormánypárti meg civil nem volt benn a stúdióban, amikor a néző azt hitte, hogy benn van. Mert a néző szereti azt hinni: „A Dávid Ibolyával, Boross Péterrel, Rogán Antallal, Járai Zsigmonddal vagy Schmitt Pállal készült beszélgetésnél sem tüntettük fel, hogy felvételről megy. Őket is fedeztük volna? Dehogy. A nézőre gondoltunk, aki az egyidejűség érzetét szereti. (…) A kritikát mindenkor elfogadjuk, a manipuláció vádját nem.” Mert a manipuláció nem manipuláció, ha pártsemlegesen mindenkire kiterjed. No, de ennek vége: „Biztos, ami biztos, a Nap-kelte mostantól az exkluzív anyagoknál jelzi, ha felvétel. Ennél is fontosabb: a kormányszóvivő a jövőben közzéteszi, ha a miniszterelnök két napnál hosszabb időre elutazik.” „Olyan országban, ahol embereket politikai nézeteik miatt börtönben tartanak, kínoznak, nem iszunk koktélokat, ha éppen miniszterelnök a foglalkozásunk” – tájékoztatta a sajtót a miniszterelnök parlamenti irodája előtt Gyürk András, a Fidelitas elnöke (Népszabadság, 2003. január 11.), és ebben a sajtó balabbik részének jobbik része is egyetértett vele. Ezek szerint a Gyurcsány még jókor iszogatott.
Rácz Péter Kép: Kovalovszky Dániel Kivételes hónap volt ez a Fidelitas történetében. Egyszerre kétszer is igaza volt. Másodszorra akkor, amikor nehezményezte, hogy azt tette a rendőrség (Polt Péter ügyészségének szigorú felügyelete mellett) egy általa firtatott sötét üggyel, amit a Keller-féle államtitkárság által firtatott sötét fideszes ügyekkel szokott. Az Úttörőszövetség a csillebérci tábor területén fekvő vadászkastélyt a hozzá tartozó nagy kerttel értékének kb. hatodáért eladta egy bizonyos Bau-Bérc Kft.-nek, majd (az üzleti titok miatt ismeretlen áron) visszabérelte tőle, és beleköltöztette ügyvezető elnökét, Rácz Pétert, az MSZP 2002-es képviselőjelöltjét. A rendőrség megállapította ugyan, hogy a gyanú megalapozott, ám mégiscsak megszüntette a nyomozást, mondván: „nem állapítható meg”, hogy az eladásból az Úttörőszövetségnek kára, Rácz Péternek meg haszna származott volna. A rendőrség volt az utolsó, aki megtudta, hogy a Bau-Bérc Kft. Rácz Péter közeli rokonáé. Rogán Antal kijelentette: „ma Magyarországon a rendőrség ismét a szocialista törvényesség talaján áll, és a szocialista törvényesség szabálya úgy hangzik, hogy akit a párt szeret, az büntetlenül csalhat, sőt akár lophat is”. (Magyar Nemzet, 2003., január 20.) Az Élet és Irodalomban Kovács Zoltán verte a tollát az MSZP falába (Előre!, 2003. január 24.), a Népszabadságban pedig György Péter: „Jogi trükkökkel lenyúlni egy kisebb kastélyt Csillebércen, megajánlani érte 14, azaz tizennégymillió forintot, legalábbis Rejtő Jenő hőseinek valóságérzékére vagy Simicska úr modorára vall. Amúgy ezúttal nem különösképp érdekel engem az sem, hogy mit is tett hasonló ügyekben az előző kormány és összes haverjuk, mit nyúltak le ők. Mindabból ugyanis épp annak kellenék következni, hogy a mostani kormány nem tesz ilyesmit, illetve nem tűri a nyílt lenyúlást. Rácz semmivel sem jobb, mint Simicska, akinek elhíresült mondása szerint hülyének lenni nem alkotmányellenes. Kistílűbb. Piti. De nem is Rácz úr az igazi kérdés, bár örömmel venném tudomásul, ha mihamarabb eltűnne a közéletből, az MSZP-ből. A kérdés a kormány és az MSZP szavahihetősége. Medgyessy Péter azt ígérte, hogy véget vet a közpénzek elherdálásának, az állampolgárok folyamatos lenézését jelentő dokumentumcseréknek«. Nos, akkor rajta. Itt az idő. Most!” (Kaya Rácz, 2003. január 27.) Itt az idő, hol az idő… Rogán föllebezésének helyt adtak, Rácz ellen vádat emeltek, felfüggesztett börtönbüntetésre és pénzbüntetésre ítélték, de még előtte arról is jogerős bírósági ítélet született, hogy a csillebérci tábort eleve jogszerűtlenül játszották át az Úttörőszövetségnek, és annak tulajdonjoga visszaszállt az államra. Lehet, hogy a Párt mégiscsak a Simicska elvtársat szereti?
„Nem az előre hozott parlamenti választások bekövetkezte, csupán annak időpontja kétséges ma már Magyarországon” – kezdte évnyitó cikkét Lipovecz Iván a HVG-ben (A megmaradás törvénye, 2003. január 4.). Orbán Viktor december közepén egy szűkebb körben elhangzott előadásán kifejtette, hogy az esetleges népszerűtlen intézkedések miatt 2003 végére csökkenni fog a kormány elfogadottsága, „és akkor lehet kezdenie valamit az ellenzéknek. Orbán leszögezte: biztos abban, hogy 2004-ben idő előtti választás lesz”. (Népszabadság, 2003. január 10.) Az MSZP-nek ekkor 14-15 százalékos előnye volt a biztos pártválasztók körében. A kormányfő és a pártelnök folyvást utalt rá, hogy a 2004-es EU-csatlakozással új szakasz kezdődik a magyar nép történetében, ami indokolhatja, hogy a kormány „új felhatalmazást” kérjen a választóktól. A Fidesz egyik tanácsadója úgy fogalmazott, hogy ha az MSZP nem rendez választásokat 2004-ben, akkor „a Fidesznek bele se kell durrantania a nullás lisztbe, és nyer 2006-ban”. (Varró Szilvia: Béljósok ideje, Népszabadság, 2003. január 25.)
A Medgyessy-féle menetrend nyilvánvalóan az volt, hogy a gazdaság valahogy még kihúzza „népszerűtlen” intézkedések nélkül a 2004-es csatlakozásig. Akkor jön az uniós népszavazás, amivel a csatlakozás ügyében megosztott ellenzék nem tud majd mit kezdeni, annak sikere, amiben az ellenzék pártoló szavazatai is benne lesznek, a kormányhoz és a kormánypártokhoz kötődik majd, s ennek a részben legalábbis kisajátított diadalnak a lendületével meg lehet nyerni egy időközi választást, ami után a kormányt nem kötik már olyan ígéretek, mint 2002-ben. Na és akkor kezdődhet majd a rendcsinálás! Ezek szerint a Fidesz tehet a másfél éves semmittevésről és hazudozásról, amiről Őszödön az a néhány illetlen szó esett. Miért nem maradtak a nyavalyások verhető állapotban legalább 2004-ig?!
Tóth Levente azzal biztatta a Népszabadság olvasóit, hogy ugyan keveset tehetünk azért, hogy a magyar gyárak ne vándoroljanak az olcsó munkaerő után Ázsiába, de viszont még azt a keveset sem tesszük: „A magyar gazdaság (és gazdaságirányítás) csak gondolkodási időt kapott arra, hogy miképp készüljön fel a magasabb képzettségű munkaerőre épülő termelés… meghonosítására. A gondolkodási idő letelt. Csaknem eredménytelenül. Végtelenül szomorú arról olvasni, hogy csak most kezdenek hozzá a magyar szakképzés reformjához.” (Túl közel a kelet, 2003. január 16.) Elhamarkodta a kolléga ezt a végtelenülséget. Mert akkor milyen szomorú legyen most, amikor ismét arról olvashat, hogy végre hozzákezdenek a magyar szakképzés reformjához?
A gazdasági versenyhivatal a kormány számára elkészített egy tanulmányt, miszerint ideje lenne megszüntetni a gyógyszerek egységárát, engedélyezni kellene, hogy bizonyos gyógyszereket a patikán kívül is árusíthassanak, és jó lenne egyszerűsíteni a gyógyszertárnyitás feltételeit. (Magyar Nemzet, 2003. január 22.) Ej, erre is hogy ráértünk még!
A Magyar Narancs hétről hétre kulturális életünk fejleményeit taglalta.
Kovács János Mátyás jobbjába képzelte Habsburg Ottó pennáját, s levelet írt véle a Habsburg Intézet vezetésére magát kiszemelő Gerő Andrásnak: „Nos, nem vagyok meggyőződve arról, hogy kutatói intézetet okvetlenül az államnak kell alapítania, s ha mégis, akkor úgy, hogy a kormány egyik minisztere… saját jó barátjának… gründolja az intézményt. Mintha ezt neveznék az összesérthetetlenség elvének. (…) Ám ha egy magára valamit is adó kormány – ha fene fenekét eszik is (bocsáss meg, egy csöppet fölbosszantottam magam) – millenniumot akar ünnepelni, terrort gyűlölni vagy éppenséggel Monarchiát kutatni, akkor éljen a pályáztatás jogintézményével. (…) Competitio és független elbírálás…” (Ottó ütött, 2003. január 9.)
Az Állami Opera élére egy szerencsétlen reformkurzus után visszatértek a szerencsés reformtagadók, hogy a kegyelemből tartott egykori sztárok lelkes támogatásával menedzseljék a reménytelen vegetálást úgy, mint korábban, csak még drágábban. Villányi Gábor a Magyar Narancsban találóan eltalálta az Operaház fején a szöget: „mint tudjuk, ha a kupleráj rosszul megy, nem a cégért kell átfesteni, hanem a lányokat kicserélni. De nem feltétlenül még öregebbekre.” (Keleten a helyzet változatlan, Magyar Narancs, 2003. január 23.)
A következő héten a Sorstalanság megfilmesítésére szánt állami milliárdra fordult rá a Magyar Narancs kritikai éle: „Hogy e 920 millió odaítéléséről senkit nem kérdeztek meg, faktum. Hogy az összeg elkerült minden pályázatot, kuratóriumot, nem kérdés. Ennyiben tehát megaláztak mindenkit valóban. /…/ Megint egyszer infantilisnak néznek mindenkit, megint azt gondolják, hogy az aránytalan – és a filmgyártás támogatására rendszeresített, mindenki számára hozzáférhető csatornákon kívül érkező – állami beavatkozással megmondhatják, mit kell bekajolni a kulturnij cselovéknak. Aki nem kért a Hídemberből, az bunkó volt. Aki gyanúsnak találja a Sorstalanság-filmet, érzéketlen ökör, álcázott náci.” (Fidesz film, maszop mozi, Magyar Narancs, 2003. január 30.)
Az Élet és Irodalomban Seres László ostorozta a kormányt, amiért a zsákmányszerzés fideszes logikáját követi (2003. január 24.).
Görgey kultuszminiszternek az is eszébe jutott, hogy a Terror Házát fönntartó közalapítvány ötfős kuratóriumát hat új taggal kiegészíti, hogy az intézmény szellemiségét „kiegyensúlyozza”. A kiegyensúlyozásra kiszemelt személyek Ormos Máriától Huszár Tiboron keresztül Bence Györgyig valamennyien nemet mondtak.
Járai Zsigmond Kép: Domaniczky Tivadar Leforrázott minket a forró tőke! Gazdaságunk őrei maguknak keresték a bajt. Egymásban. Ugyanaz a vita dúlt, ami éppen most is dúl, de akkor még nagyobb volt a földúló ereje. Azt mondták Járai Zsigmond jegybankelnök és hívei, hogy ha a költségvetési politika meg a jövedelempolitika ilyen cefetül ellazult, akkor baromi magasan kell tartani a kamatot meg a forint árfolyamát, mert különben az inflációs cél nem lesz elérve, ha meg a piac látja, hogy az inflációs célt feladtuk, akkor megugrik az inflációs várakozás és jaj nekünk. Azt mondták az előző jegybankelnök, Surányi György és hívei, hogy nem lehet erőszakkal, romló gazdasági adatok és növekvő költségvetési hiány mellett erősen tartani a forintot és magasan a kamatot, mert az csak növeli a bajt, tovább lassítja a gazdaságot, rontja a külkereskedelmi mérleget, növeli az adósságot és a kamatterheket, a magyar adófizetők pénzét átpumpálja az abnormálisan magas kamatprémiumért jelentkező spekuláns befektetők zsebébe. Aztán úgyis eljön az igazság órája, a nagy veszteségek árán, erőszakkal alacsonyan tartott infláció egyszer csak úgy fölugrik, mint a leszorított rugó.
A kormány, az üzleti szféra, a Magyarországon tevékenykedő multik megpróbáltak nyomást gyakorolni a jegybankra a kamat csökkentése végett. Üzletemberek egy csoportja lemondásra szólította föl Járait. Medgyessy kormánya (Orbánéval ellentétben) idáig nem ment el, és a kormánypárti képviselők is kissé viszszafogottabban gyalázták Járait, mint az előző ciklus kormánypárti képviselői Surányit, de azért nagy volt a nyomás. A jegybank ellennyomást gyakorolt, hogy a kormány járuljon hozzá a forint árfolyamsávjának kiszélesítéséhez, hadd erősödhessen tovább a derék magyar pénz. Január 16-17-én a külföldi pénztőkések nekiálltak (euró)milliárdszámra fölvásárolni a forintot. Arra számítottak, hogy a nagy forintfölvásárlással el tudják érni a hivatalos árfolyamsáv eltolását, és akkor a tovább erősödő forinton nagyot kaszálhatnak.
Pofára estek szegények. Az árfolyamsáv szélén a jegybanknak be kellett avatkoznia: piacra dobtak sok milliárd forintot és két egymást követő napon 1-1 százalékkal leengedték a kamatot. Ha már azoknak nem sikerült kiharcolni a kamatcsökkentést, akik akarták, hát legalább azoknak sikerült, akik nem akarták.
A forró tőke helyébe a forró indulatok áramlottak, melyek elmosták a különbséget a „pénzromlástól fenyegetett” szegény magyar adófizető és a külföldi spekuláns zsebe között: „E nehéz időkben sem tagadhatjuk meg, hogy a független Magyar Nemzeti Bank egyenlő a demokráciával. El a kezekkel a Magyar Nemzeti Banktól, el a kezekkel a nemzeti bank elnökétől, el a kezekkel a demokráciától, le a pénzrontással!” Ez áll a január 20-án kiadott fölhívásban (Magyar Nemzet, 2003. január 22.), melyet Ákos előadóművésztől Bánffy György színművészen és Mészöly Kálmán labdarúgón, Gulyás Dénes operaénekesen keresztül Wittner Mária „nyugdíjas takarítónőig” sokan aláírtak – rengeteg művész és egyetlen közgazdász.
„Abnormális, ha olyanok is vitatkoznak a monetáris politikáról, akiknek fogalmuk sincs róla” – nyilatkozta Járai Zsigmond a Magyar Hírlapnak (2003. január 25.).
A Népszabadság Zrt. kiadásában könyv alakban is kapható a cikksorozat szerkesztett és bővített kiadása. A múlt köde 1998-2002 megrendelhető a 436-4364-es telefonszámon
