Forrás: Népszava

Orbán Viktorral először 1989. június 16-án találkoztam Budapesten. Egy rendkívül érdekes, két és fél órás beszélgetésben közölte velem, hogy „Feri bácsi, én Magyarország miniszterelnöke óhajtok lenni.” És amikor erre kissé meglepődve azt mondtam: „Nem gondolod, hogy ehhez a te korodban még fiatal vagy? Hiszen jól kell hozzá ismerni Magyarország törté­nelmét, sőt az egész világét.” Erre ő azt felelte: „Én türelmes vagyok, ki tudom várni.”

Kilenc évvel később akkor már Párizsban talál­koztunk ismét, Antall József mellszobra körül. Orbán odajött hozzám, és azt kérdezte: „Emlékszel?” Azt válaszoltam, hogy „gratulálok, kivártad, de most azt kérdezem, hogyan boldogulsz majd koalíciós társaiddal?” Azt felelte „ami Torgyánt illeti, őt hamarosan zsebre fogom vágni.” Sikerült is neki. De néhány év múlva – a státustörvény miatt – elváltak útjaink, és a HVG-ben megjelent cikkemben azt írtam, „nem értem Orbánt és politikáját”.

Ezekre a majdnem meghitt baráti eszmecserékre emlékezve remélem, Orbán Viktor talán nem veszi majd rossz néven, ha egy udvarias tanácsnak vehető ötletemet közlöm vele. Ezt a gondolatot a Le Monde egyik cikke inspirálta, amely szerint a Nemzeti Front „új stílusa”, úgy látszik, eredménnyel járt. Mondják, a fordulat Le Pen igen okos leányának köszönhető. Az új stílusnak az a bevallott célja, hogy megértesse a többi párttal és a francia konzervatív polgársággal, hogy a Nemzeti Front helyet kíván magának biztosítani a parlamentben. Azt igyekszik elhitetni, hogy minden ellenkező vélekedéssel szemben a párt törvénytisztelő, nem fajvédő, nem antiszemita és nem arabellenes, tiszteletben tartja az alkotmányt. Nos, a Le Monde szerint az „új program” sikerrel járt, a közvélemény-kutatások szerint öt francia közül legalább kettő demokratikus szempontból elfogadhatónak találja Le Pen pártjának új programját. A lap szerint a Nemzeti Front legalább annyi szavazatra számíthat majd a tavaszi elnökválasztáson, mint amennyit 2002-ben kapott, amikor egész Franciaországot megdöbbentette, hogy Le Pen az első fordulóban megelőzte az akkori szocialista jelöltet, Lionel Jospint.

Azt reméltem, hogy őszi offenzívájának előrelátható kudarca után Orbán ­Viktor meg fogja érteni, hogy a „szertartásos kommunistázás” – amelyet Ormos Mária egy kommentárjában „hazug taktikának és veszélyesen aggasztó hisztériakeltésnek” minősített, „mert fenyegeti Magyarország annyira óhajtott és végre elért kivételes helyzetét” – kifakult. Úgy veszem ki azonban a sajtóból és a Fidesz ellenőrzése alatt működő médiumokból, hogy Orbán Viktor ki akar tartani konfrontációs stratégiája mellett, nem mondd le tervéről, a „nagy támadásról” Gyurcsány Ferenc és koalíciós kormánya ellen. Alig tudom ezt ­elhinni, mégpedig több okból. A hazai körülmények ugyanis előreláthatóan nem kedvez­nének neki, annak ellenére nem, hogy számíthat a már jelenleg is nagy méreteket ­öltő népi elégedetlenség megerősödésére. Párizsból szemlélve a magyarországi eseményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy a stratégiája ismét kudarcra fog vezetni. Először is azért, mert a pártjában létező és mind hangosabban jelentkező mérsékelt elemek nem követnék egyértelműen. Azt hiszem, tévedésnek bizonyul majd az a számítása, hogy a kitörő népi elégedetlenség Gyurcsány bukásához, azaz a koalíció engedékenységéhez vezet. Bízom abban, hogy a szociális-liberális parlamenti kormánytöbbség nem fogja megvonni bizalmát a miniszterelnöktől, és leküzdi a „weimarizmus” kísértését. Másrészt az Európai Unió azon tagjainak, akikre a Fidesz az új offenzíva támogatásában számíthatna, szemmel láthatóan gyöngülőben van a pozíciójuk. Spanyolországban Zapatero az ETA-terror fölélénkülése ellenére hatalmon marad, Berlusconinak a Fidesz számára mintának tekintett permanens agresszivitása máris kudarc, a bajor Stoiber egyeduralma a végéhez közeledik, Ausztriában pedig Schüssel távozott néppártjának az éléről. Viszont az Európai Parlament szocialista-liberális és mérsékelten konzervatív képviselői között Gyurcsány tekintélye – minden korábbi és jelenlegi ballépései ellenére – növekvőben van.

Orbánnak szerintem be kellene látnia, hogy ott tévesztett utat, amikor nem követte Antall Józsefet, aki egy 1989. decemberi parlamenti vacsorán, Mitterrand első magyarországi látogatásakor asztalszomszédom volt, így hosszan elbeszélgethettem vele a programról, amelynek megvalósítására, mint jövendő miniszterelnöknek, vállalkoznia kell majd. Arról vitatkoztunk, hogy amíg az ország nem jön rendbe a kommunizmus és a kádári kompromisszumok okozta nagy károk után, én egy „közüdv kormányt” tartanék kívánatosnak – vagyis hogy a jobb- és baloldalnak ideiglenesen koalícióra kellene lépnie. ­Antall József azonban váltig ragaszkodott meggyőződéséhez, hogy „egy jó demokráciában erős konzervatív többségre és annak erős baloldali ellenzékére van szükség”.

Lehet, hogy elméletileg Antall József­nek volt igaza. Ám az ő sémájából nagyon hiányzott és máig is hiányzik az erős jobboldal, vagyis az európai politikai mezőnyben mérsékeltnek nevezhető kereszténydemokrata párt. Ennek az igénye már mutatkozik Dávid Ibolya kísérletében, de még nyitva az út, hogy a Fidesz stratégiát és taktikát változtasson. Ilyen 180 fokos fordulatra volt már példa Orbán Viktor politikai pályafutásában is.

Orbán Viktor, ha meggondolná, ­talán képes lenne kéretlen tanácsom meghallgatására. De mert nem hiszek a véletlenek fontosságában az egyének és nemzetek történetében, ugyanúgy nem hiszek az „új rend” végzetszerűségében sem. Nyugat-Európa és Magyarország históriája is elég példát mutat a meglepő, hirtelen köpönyegforgatásokra. Persze én is tudom, hogy az ötlet megszívlelése jelenleg a szocialista-liberális parlamenti többségnek kedvezne, amelyet a magyar nép már kétszer választott meg. Eléggé becsülöm az általam megismert Orbán Viktor intelligenciáját, így nem hiszem, hogy azt feltételezné, „tőrbe csalni” szándékoznám őt. Valójában az az elképzelésem, hogy már régóta dédelgetett álmomnak megfelelően a nemzet érdekét fölébe helyezve a párt- és egyéni hatalmi érdekeknek, Magyarország Európának és a világnak egységes nemzet képét mutassa. Ezzel minél előbb jóvátehetné azt, amit 2006 októberében egy időre elvesztett.

Orbán Viktornak mindenki másnál jobban kell tudnia, hogy ki ezért a felelős.