Szíria a szó szoros értelmében békeoffenzívát indított Izraellel szemben. Az elmúlt két-három hónapban nincs olyan magas rangú vendég – az ENSZ-főtitkártól kezdve, az Európai Unió képviselőin keresztül republikánus amerikai szenátorokig -, aki Damaszkuszból Jeruzsálembe érkezve ne azt a benyomását tolmácsolta volna az izraeli politikusoknak, hogy Basar Asszad elnök valóban békére törekszik Izraellel és őszintén kívánja a 2000-ben megszakadt béketárgyalások megújítását.
A szír ENSZ-képviselő, majd a külügyminiszter és végül személyesen Asszad elnök ismételten hangsúlyozták, hogy előfeltételek nélküli béketárgyalásokat ajánlanak és a Golán-fennsík visszaadása elvének Izrael általi elfogadásához sem ragaszkodik Szíria. Természetesen nem mondanak le a Golánról, de a fennsík sorsáról, mint minden más kérdésről, a tárgyalások folyamán kell megállapodni.
Mintha fordult volna a kocka: a múltban rendszerint Izrael javasolt „előfeltételek nélküli béketárgyalásokat”, az arab vezetők pedig vagy elutasították e javaslatokat, vagy csak fanyalogva egyeztek bele a tárgyalásokba, és mindegyikük között Szíria volt a legcsökönyösebb. Szíria volt az utolsó szomszédos arab ország, amely 1949-ben fegyverszüneti megállapodást kötött Izraellel; Szíria a 70-es évek elején nem volt részese Egyiptom békepuhatolódzásaihoz, sőt elmarasztalta őket. 1973-ban Egyiptommal együtt megtámadta Izraelt, de 1977-ben nem csatlakozott Anvar Szadat egyiptomi elnök kezdeményezéséhez, amely végül az izreali-egyiptomi békeszerződés aláírásához vezetett. Pedig ha akkor Szíria nem mulasztja el az alkalmat és Szadat példáját követi, visszakaphatta volna a Golánt, úgy ahogyan Egyiptom visszakapta a Sinai félszigetet.
A szír „békeoffenzíva” egy nehezen megfejthető rejtély és egy nagyon súlyos döntés elé állította Izraelt. Az izraeli sajtóban, politikai körökben és a kormányban is heteken át folyik a vita arról, mit is akar tulajdonképpen Basar Asszad elérni. Valóban békét akar kötni Izraellel? De miért éppen most? Vagy pedig javaslatai csak azt hivatottak szolgálni, hogy kitörjön a jelenlegi nemzetközi elszigeteltségéből, rábírja Bush elnököt, hogy Szíriát törölje a „gonosz tengely”-hez tartozó államok listájáról, esetleg ismét növelhesse befolyását Libanonban?
Vagyis, a különbség Szíria és Izrael között az, hogy míg Izrael magában a békében érdekelt, addig Szíria a vég nélküli és meddő béketárgyalásokat eszközként akarja felhasználni más célok elérése érdekében. Ha ez igaz, Izrael nyilvánvalóan bölcsen cselekedne, ha elutasítaná a szír közeledési kísérleteket. De vajon nem „az óhaj a gondolat atyja” áll-e fenn ez esetben?
A szír béketárgyalási javaslatok elfogadása ellen sok nyomós érvet és még több gyatra ürügyet hoznak fel. A legőszintébbek azt mondják, hogy a Szíriával kötendő béke ára a Golánról való lemondás (akár ezt előfeltételként követelik a szíriaiak, akár nem), már pedig Izraelnek nem kell és nem szabad lemondania a Golánról. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy most döntő fontosságú a palesztin probléma megoldása és miután a közvéleménnyel képtelenség elfogadtatni a messzemenő engedményeket úgy a palesztinokkal, mint a szíriaiakkal szemben – a szíriaiak csak a palesztinok után következhetnek.
További érv, hogy Szíria támogatja és fegyverrel látja el a libanoni Hezbollahot és a Hamaszt (valamint az iraki terrorista szervezeteket) és amíg Damaszkusz nem változtatja meg a terrorizmust támogató politikáját, nem szabad béketárgyalásokat kezdeni vele. Talán még fontosabb: mit szólna Washington – Izrael egyetlen igazán hűséges szövetségese és támogatója – ha az izraeliek tárgyalásokba bocsátkoznának egy olyan állammal, amelyet Bush elnök a „gonosz tengelyhez” sorol? Izraelnek sem esne jól, ha az amerikaiak Izrael háta mögött tárgyalni kezdenének Ahmadinezsáddal. (Ezt az érvet elsősorban Ehud Olmert miniszterelnök hozta fel).
És mi történik, ha megkezdődnek a tárgyalások és kudarccal végződnek? Ez valóban egy nehéz kérdés. Egy kudarccal végződő tárgyalássorozat után a helyzet gyakran vészterhesebb mint előtte. Az újabb háború lehetősége mindig fennáll a Közel-Keleten, különösen Szíria esetében pedig még inkább. Ezért még a szír kezdeményezések elfogadását javaslók is úgy vélik, hogy a hivatalos tárgyalások előtt titkos találkozókon ki kellene deríteni, milyenek a megegyezés esélyei.
A tárgyalási javaslatok elfogadását támogatók (köztük van Cipi Livni külügyminiszter is) azt hangoztatják, hogy Izrael nem kerülhet a békejavaslat-tagadók helyzetébe, és a tárgyalások elutasításával nagyon sokat veszthet a nemzetközi közvélemény szemében. Szíria nélkül – mondják – amúgy sem lehet szilárd békét kötni a térségben; a Szíriával kötendő béke megoldaná az izraeli-libanoni kapcsolatok problémáját is; és Izraelnek nincs veszítenivalója, ha megpróbálja kideríteni, milyen szándékai vannak Asszadnak. (Erre maga Asszad is utalt, amikor egy amerikai vendégének azt mondta: „Ha az izraeliek kétségbe vonják őszinteségemet, tegyenek próbára”). Az izraeli felek elsősorban a történelem tanulságaira hivatkoznak.
1973-ban Szadat egyiptomi elnök békeajánlatot készült tenni Izraelnek és e célból meghívta Kairóba Nahum Goldmannt, a Zsidó Világkongresszus elnökét. Golda Meir akkori izraeli miniszterelnök megtiltotta Goldmannak, hogy elfogadja a meghívást. Elutasított más egyiptomi kezdeményezéseket is, tárgytalanoknak és őszintétleneknek minősítve őket.
