SCHEIN GÁBOR
Mi a baj?
Nyugat-Európából tekintve Magyarország olyan része a kelet-közép-európai régiónak, amelyet előnyös adottságai és az 1989-ben még reményteljesnek látszó indulás dacára politikai hagyományai alkalmatlanná tesznek arra, hogy társadalmi működésében adaptálja a nyugati normákat. Elszakadóban vagyunk a kontinentális folyamatoktól, és nincs jele annak, hogy politikai elitünk akárcsak felfogni is képes lenne felelősségét ebben a tartós elszegényedéssel és kiszámíthatatlan kockázatokkal járó folyamatban.
Hogy a rendszerváltásnak nevezett kísérlet első szakasza sikertelenül zárult, azt ép ésszel aligha vitatná bárki. Az igazságosság, a közjó iránti érzék, a becsületes boldogulás lehetősége a mai magyar társadalomban semmivel sem nagyobb, mint volt a kései Kádár-korszakban, és a hétköznapi kényszerek szorításában a szabadság megélése sem vált tartalmasabbá, mint amilyen a szabadság hiánya volt. Mindeközben lezajlott az esélyek újraelosztásának folyamata, és ennek során túl sok család veszítette el legalább egy, de nemritkán több nemzedékre annak a lehetőségét, hogy a munkájából szégyen nélküli, emberi életet biztosíthasson magának.
Ma illúziótlanabbul és reménytelenebbül kell szembenéznünk lehetőségeinkkel. Egy korszak kétségtelenül lezárult az ország történetében. Kimerültek azok a szellemi tartalékok, amelyekkel nekivágtunk a szabadság kísérletének, és senki sem állhat elő azzal, hogy ismeri bajaink kezelésének pontos gyógymódját. A társadalom részrendszerei gazdaságilag, mentálisan és erkölcsileg is olyan rossz állapotban vannak, hogy félő, már a helyes irányba tett lépéseket, a jövő szempontjából épebb működéshez szükséges megterheléseket sem lennének képesek elviselni. Nincs más választás, vissza kell térnünk a politika közös bölcsességéhez. A vezérek kora lejárt.
A korszakfordulók idején mindig érdemes visszatekinteni, ezúttal, hogy számba vegyünk néhányat a kudarc okaiból. Nem mintha az okok feltétlenül zárt rendszert alkottak volna, amelyek eleve kudarcra ítélték a kísérletet, de zárt rendszerré változtatta őket a felkészületlenség, a politikai elit megrendítő éretlensége, a tervnélküliség, a megegyezés, az egyetértést nem előíró megértés kultúrájának hiánya és mindaz, ami e kultúra helyén felnőtt, az akarnokság és a hatalmi téboly.
A kádári középosztály csoportjainak konkurenciaharca és a rendszerváltás
A magyar társadalom jogtudata talán még az egykori „keleti blokk” egyéb társadalmaihoz képest is rendkívül homályosnak volt mondható. Ez nem csoda, hiszen az egyeduralkodó állam sosem kívánta betartani saját törvényeit, jogszabályait, és ez a 80-as évek Magyarországán mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Mivel az állam egymást sokszor átfedő funkciókat betöltő hatalmi körei, mindenekelőtt a párt és a tanácsi közigazgatás látványosan egymás ellen kezdtek dolgozni, a helyi döntések meghozatalakor tág tér nyílt az alkuk előtt.
Ez volt a középpolgári hagyományok igazi reneszánszának ideje, egyben a szocialista alapokon zajló családi „tőkefelhalmozás” utolsó fázisa, melyben a korábbiakhoz képest kiszélesedhetett a hasonló státusú középosztálybeli csoportok konkurenciaharca. A kádári középosztály különféle csoportjai persze mai szemmel tekintve is nagyon nehezen azonosíthatók, annál is inkább, mert az egyes csoportokhoz való tartozás nem annyira a családok gazdasági helyzetének, mint inkább kulturális és társadalmi tudatának volt függvénye. Fontos volt például, hogy a középosztálybeli léthez egy adott család – emlékezete szerint – „lentről” zárkózott-e fel, vagy „fentről” süllyedt le, és hogy a megtett úthoz tartozó pozitív vagy negatív traumákat mennyire tartotta elevenen.
Ugyanakkor ez a 60-as évek elejétől egy sajátos asszimilációs folyamat is lezajlott az országban. A középosztályhoz alulról felzárkózó családok készen talált kulturális tudatszerkezeteket vettek át, a fentről lesüllyedtek pedig megtanulták azokat a kódokat, amelyek kifejezték a kádári középosztály látszólagos életszemléletbeli egységét. Azt hiszem, ez volt az oka annak, hogy bár a 80-as évekig ez nem volt feltűnő, a Kádár-rendszer nem tudta eltörölni a 30-as évek középosztályát megosztó kulturális törésvonalakat, ellenkezőleg, bár a középosztály összetétele jelentősen megváltozott, az újraképződő csoportok társadalmi tudata szükségszerűen ráépült a korábbi csoporttudatokra. E jelenség leglátványosabb bizonyítéka a „zsidó” jelző jelentésének változása volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedében ez már nem származási, hanem társadalmi kategória volt, és még inkább azzá vált a rendszerváltás után.
Az utóbbi harminc év egyik legfontosabb társadalmi folyamata alighanem a különböző középosztálybeli csoportok küzdelme volt a gazdasági és az informális hatalomért. E küzdelem még bonyolultabbá, kaotikusabbá és szinte „leírhatatlanná” tette az informális és az intézményi logika hosszú hagyományokra viszszatekintő hibridjét. A rendszerváltás jogi és politikai átrendeződése ezen semmit sem változtatott. Úgy látom inkább, hogy az első szabad választások után kiépült politikai szerkezetben, a pártok szövetségi rendszerében egyre inkább a középosztálybeli csoportok és rétegek küzdelme képeződött le, mégpedig meglehetős gyorsasággal és stabilitással.
Demokratikus oligarchia
A kádári középosztály eltérő kulturális hagyományú csoportjainak konkurenciaharca egy alkutársadalom reflexeivel párosult. A rendszerváltás olyan alkutársadalmat talált, amelyben semmilyen előnynek nem volt előre megszabott, mindenki számára nyilvánvaló ára, és a következmények is éppilyen megjósolhatatlanok voltak. Maga a politikai rendszerváltás is ilyen nehezen átlátható alkufolyamat eredménye volt, melyben legalább három nemzedék politikai, gazdasági és jogi elitje vett részt. Az ellenzéki résztvevők bizonyára komolyan hittek, mert hihettek abban, hogy a társadalom széles többségének megbízását teljesítik, és munkájuk eredménye a demokratikus szabadságjogok kivívása lesz. Talán ők is csodálkoztak, milyen csekély ellenállást tapasztaltak, ezzel szemben mennyi ármánykodásnak lehettek tanúi minden fél részéről. Az alku gazdasági-társadalmi tétje azonban elsősorban a hatalom újraelosztása és ezzel összefüggésben a lebomló állami vagyon részeinek megszerzése, a megnyíló új lehetőségek kiaknázása volt.
Ez a folyamat nem lehetett alkalmas arra, hogy a szabadságjogok kiszélesítését egyébként igénylő, a kötelezettségek alól ellenben örömest kibújó társadalmi többség érzelmi energiáit tartósan a maga oldalára állítsa. A sikerhez azonban tömeges támogatottságra volt szükség, és nem csupán az ellenzéki csoportok, hanem a kádári pártban felnőtt új technokrata nemzedék számára is, hiszen csak ez garantálhatta, hogy a kialkudott, illetve a megtartott jogokat és javakat később senki nem fogja kétségbe vonni. Erről a háttérről gondoskodott még egy időre a felszabadulás lelkesedése, amely legmeggyőzőbben a történeti és a politikai tudat közös kultuszeseményében, Nagy Imre újratemetésének ceremóniájában fejeződött ki. Ez volt az a szent pillanat, amely elhitette, hogy „az igazat megtermi az idő”.
A hatalomgyakorlás rendszerének átalakulásához a kelet-európai ellenzéki mozgalmak tevékenysége nem lett volna elegendő. Ahhoz kellett a Szovjetunió bölcs hanyagsága is, sőt ami Csehszlovákiát és az NDK-t illeti, aktív részvételét sem zárhatjuk ki a régi rezsim megbuktatásában. Ha a rendszerváltást szélesen, az alkutársadalomban lezajlott átrendeződésként értjük, amelyben a döntő év 1989 volt, világossá válik, hogy a tárgyalásos útnak nem volt alternatívája, és a folyamat – Antall József elhíresült maliciózus megjegyzésével, valamint a szélsőjobboldal egykori vezérének összeesküvés-elméleteivel ellentétben – forradalmi úton sem vezetett volna más eredményre.
Az előnyök egyenlőtlen társadalmi eloszlása és az egyenlőtlenség minden előzetes elképzelést meghaladó növekedése folytán viszonylag hamar kialakult egy később demokratikus választásokkal többször megerősített oligarchikus rendszer, amelynek látható aktorait, a pártokat ugyan kibékíthetetlen ellentétek osztják meg, de ezek az ellentétek elvi tartalmuk dacára nem haladják meg a hatalomtechnikai célképzeteket, vagyis hogy melyik érdekcsoport képes több közvetlen vagy közvetett részesedést szerezni a privatizált állami vagyonból, és e vagyon fogytával melyikük ellenőrzi a pályázati rendszerbe bevitt pénzösszegek elosztását. Érdekes társasjáték ez, és bár a négyévenként sorra kerülő választásokon valóban sok múlik, hosszabb távon az a játékostárs érvényesül, aki mindkét nagy oldal befolyásos szereplőivel forrón tartja informális kapcsolatait, hogy ezúttal is ámulattal adózzunk a mindenkori magyar fülemile-per bírói bölcsességének:
„Hallja kendtek! / Se ide nem, se oda nem / Fütyöl a madárka, hanem / (Jobb felől üt) nekem fütyöl, / (Bal felől üt) s nekem fütyöl: / Elmehetnek.”
Etatista szemléletek
A kelet-európai demokratikus oligarchiák egyik jellemzője, hogy a stratégiai tervezést politikai teóriák, szociológiai ismeretek, sőt távlati közgazdasági számítások is viszonylag csekély mértékben befolyásolják. Ennek egyik oka, hogy a középosztálybeli csoportok folytonos küzdelmében a demokratikus oligarchia feltételei mellett a szakpolitikának nincsen, nem is lehet tömegbázisa. És a nyugat-európai tömegpártokkal összehasonlítva még nincsen a nagy pártoknak sem.
A mérettől függetlenül a kelet-közép-európai pártok lobbipártoknak tekinthetők, amelyek hatékony szimbolikus politizálással tesznek szert tömegtámogatásra. A médianyilvánosság elé tárt megnyilvánulásaikat maradéktalanul a szimbólumképzés szolgálatába állítják, a küzdelem eszközévé avatva minden olyan jelképet, metaforát, amely dramatizálja a másik oldalról kialakított egyszerű sztereotípiákat (a baloldal jobbról nézve nemzetietlen, kozmopolita, egyházellenes, kommunista, zsidó stb.; a jobboldal balról nézve nacionalista, elzárkózó, haladásellenes, a fasizmussal rokonszenvező, bigott képmutató). A politikai ellenfogalmak mintájára működő ellenszimbólumok már jó ideje tökéletesen skizoid mintázatot hoztak létre a magyar politikában. A mintázat főmotívumai azonban már a 80-as évek végén készen várták a rendszerváltást. Az akkori ellenzéki közösségek reflektálatlanul politikai tájékozódásuk részévé tették a régi hagyományokra visszatekintő, a Kádár-rendszer középosztályi konkurenciaharcaihoz tartozó és a hatalom megosztó logikája által tudatosan táplált ellenségképeket.
A retorikákban színre vitt tudatformák hasadtsága és elhatároltsága miatt elvileg egyik fél sem győzhette le a másikat. Akkor sem, ha a baloldal folyamatos defenzívára kényszerült a kádári múlthoz fűződő viszonyának tisztázatlansága miatt, a jobboldal pedig örökölte a XX. századi magyar konzervativizmus világképi problémáit, és soha nem kívánta tisztázni kapcsolatát e világképi és politikai hagyománnyal, sőt a neofasizmus iránt is nyitottnak bizonyult. A kilátástalan küzdelemben a politikai hibák sem hoznak döntést, még akkor sem, ha valamelyik vezető bukásához vezetnek. Erre ma egyébként alighanem Orbán Viktornak van a legtöbb esélye, akit személyesen is nagy felelősség terhel az 1989 utáni Magyarország sikertelenségéért.
Problémáink a demokratikus játékszabályokkal színezett oligarchikus szerkezetben gyökereznek. Egy olyan államban, ahol a képviseleti demokráciának sem az alkotmányos jogtudatban, sem a társadalom érdekcsoportjainak egységét éltető szolidaritásban nincs bázisa, vagyis ahol mindaz, amit a demokráciában joggal nevezhetnénk politikának, tartalom nélküli, a négyévenként sorra kerülő választás nem lehet egyéb, mint előzetesen meghozott és az önkritika etikumától alig megkísértett kulturális döntések kinyilvánítása vagy rokonszenvszavazat a manipuláción alapuló médiaküzdelemben. E választás sosem kölcsönöz elegendő legitimitást a hatalomnak, ezért a kormányon lévőknek drága alkukkal és kedvezményekkel folyamatosan meg kell vásárolniuk a szavazást eldöntő, adóikkal az államot eltartó középosztályi rétegek támogatását. Az egyre kendőzetlenebb választási licitálás megnyerése után minden kormány első kötelessége az, hogy megtegye ajánlatát a középosztállyal (és speciális csoportként kitüntetetten a nyugdíjasokkal) kötött új szerződésre. Ördögi körbe jutunk: az állam a maga eszközeivel tovább szítja a középosztálybeli csoportok konkurenciaharcát. Más kérdés, hogy ezek az alkuk sosem juttathattak vagy nézhettek el annyit, amennyit a Kádár-rendszer juttatott és elnézett, ezért végső soron a középosztályi rétegek és csoportok is jelentős hányadukban a rendszerváltás vesztesének érzik magukat, és nem is egészen tévesen, mert az adóztatás szűk bázisát figyelembe véve a terhek túl nagy részét kell viselniük.
Az oligarchikus rendszer szervi okokból nem kezdeményezhetett alkotmányos és demokratikus eszményeinek jegyében fogant mentális változásokat a hatalom és a társadalmi osztályok szerződésében. E jelenség legfontosabb tünete, hogy jóllehet a rendszerváltás teoretikus előkészítésében a totális állam liberális kritikája és a civil társadalom kiépítésének elméletei domináltak, a többi közép-kelet-európai országhoz hasonlóan nálunk sem csupán a volt állampárt utódszervezetei, hanem hatalomra jutva az egykori ellenzék közösségeiből kinőtt pártok is etatista politikát követtek.
Az etatizmus nem elsősorban az állami újraelosztás szintjében nyilvánul meg, hiszen egy nem túl magas lélekszámú, öregedő társadalom esetében, melyben a leszakadó rétegek viszont egyre népesebbek, az államnak normális esetben is magas összegeket kell szánnia az alapműködésért felelős, esélyeket és értékeket újjáépítő intézményekre. Sokkal vitathatatlanabb az államhatalom és a pártpolitika túldimenzionáltsága, valamint a központosító gondolkodásmód káros jelenléte a fejlesztésekben, a kultúra és az oktatásirányítás szférájában, mindazokon a területeken, amelyek a középosztály életkörülményeit közvetlenül befolyásolják. A közép-kelet-európai rendszerváltások sehol nem jártak a civil társadalom olyan mérvű megerősödésével, mint azt remélni lehetett, holott a demokratikus szabályrendszer elsajátítása éppen ebben lelte volna egyik legfontosabb értelmét.
A mai társadalmak szerkezeti problémái természetesen egészen mások a harminc évvel ezelőtti állapotokhoz képest, amikor Adam Michnik felvázolhatta az „új evolucionizmus” elképzelését, és kijelenthette, hogy a totális állam mellett van lehetőség a független civil társadalom kialakítására. Aligha vitatható azonban, hogy Közép-Kelet-Európa újabb keletű demokratikus hagyományai az 1956-os magyar munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás eszmeiségében keresendők. Ehhez képest igazán fájdalmas, hogy a pártokhoz hasonló legitimációs gondokkal és szerepzavarral küzdő, alacsony taglétszámú, nem üzemi, hanem ágazati alapú szakszervezeteknek és érdekképviseleti tömörüléseknek semmi közük ezekhez a hagyományokhoz. Függetlenségük felszámolása és elfoglalásuk, nem csupán a mindenkori politikai hatalom, a két nagy párt érdeke volt, hanem a munkáltatóké is, elsősorban a nagyvállalatoké, amelyek a dolgozók kiszolgáltatottságával árcsökkentő tényezőként kalkuláltak a piaci versenyben. Az érdekvédelmi tömörülésekkel hasonló sorsra jutott minden olyan civil kezdeményezés, amely a helyi vagy ritkábban az országos politikában kívánta hallatni a hangját. A leglátványosabb és egyben a legkínosabb balsikert a jobb sorsra érdemes zöld szervezetek könyvelhették el.
Alkotmányosság és az állam intézményrendszere
Az alkotmányos talapzatot csak a köztársaság eszméje melletti mentális elkötelezettség, az alkotmányos jogtudat erkölcse és a szolidaritás gyakorlata teheti erőssé. Mindez egyrészt a polgárok magatartásában, másrészt az állam központi végrehajtó hatalmától és a pártstruktúrától független alapintézményeinek működésében nyilvánul meg. Ha ez a talapzat gyenge, ha a demokratizmusnak nincs mentális tömegbázisa, ezek az intézmények, köztük a köztársasági elnöki pozíció, az Alkotmánybíróság, az ügyészség, a polgári bíróságok, a nemzeti bank és a rendőrség is ki vannak téve az oligarchikus hatalomgyakorlás befolyásának, megrendeléseinek, kisajátító törekvéseinek. A rendszerváltás második évtizedébe lépve megerősödött az a társadalmi meggyőződés, hogy immár az alapintézmények is csoportérdekeket képviselnek. És valóban, már az is elegendő az elbizonytalanodásukhoz, ha a döntéseik meghozatalakor pártpolitikai következményekkel kell számolniuk. Az oligarchikus berendezkedés végső soron azzal ejtette fogságába a demokráciát, hogy az alapintézmények élére a pártok saját megbízottjaikat ültették, bizalmatlanságot ébresztve irántuk. Tanúi lehettünk, amint ezek az intézmények egymás ellenfeleivé váltak, feladataikat a részrendszerek figyelmen kívül hagyásával, önkényesen határozták meg. Ezáltal képtelenné váltak a rendszer egészének értelmes korrekciójára.
Az önfejlesztés és az ellenállás képessége
Az ország az elmúlt tizenhét évben védtelenül, az ellenállás képessége nélkül vált a hatalmi játszmák áldozatává. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy az információkkal, fogalmakkal és gondolatokkal rosszul becsatornázott magyar társadalomban nem válhattak széles körben ismertté olyan kulturális szótárak, amelyek alkalmasak lennének az országban zajló szociális, gazdasági, politikai és művelődésszerkezeti folyamatok feltárására, értelmezésére. A rendszerváltás szűk két évtizede alatt nem csökkent, ellenkezőleg, növekedett az ország kulturális, oktatásbeli hátránya annak a régiónak a társadalmaihoz képest, amelyeknek partnerei szeretnénk lenni.
Ha a PISA-felméréshez hasonló vizsgálatot a felnőtt lakosság körében is végeznénk, alighanem arra az eredményre jutnánk, hogy az értő olvasás, az egyszerű szövegek létrehozásának képessége és az elemi logikai kapcsolatok felismerésének készsége köztük is megdöbbentően alacsony szinten áll, és azt tapasztalnánk, hogy az elsődleges és a másodlagos kompetenciák eloszlása a vagyoni egyenlőtlenségekhez hasonló különbségeket mutat. A politikának mindenekelőtt e különbségek csökkentésében lenne dolga. A magyar politikai rendszer azonban kezdettől fogva lehetetlenné teszi, hogy az ország valóságos bajai a nyilvánosság előtt megvitathatók legyenek és a vitákból értelmes döntések szülessenek.
Az elmúlt tizenhét év politikai szerkezete és gyakorlata ellentétes a nemzet érdekeivel. Megváltozását és a rendszerváltás eszményeinek újraértelmezését csak a civil társadalom megmaradt eszközei, az alkutársadalom elutasítása, a nyílt és átlátható helyi megegyezések kényszeríthetik ki, az önfejlesztés közösségeinek megerősödése. Ennek hátterét a pártpolitika helyett a közigazgatás korrekt működése biztosíthatja. Ha az önfejlesztés erői nem válnak aktívvá, Magyarország néhány év alatt tökéletesen elszakadhat a kontinentális menetrendtől, és elmondhatjuk, hogy visszanyert szabadságunkat önmagunk elszegényítésére használtuk föl.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 03. szám
