A Dohány utcai zsinagógában ma emlékező istentiszteletet tartottak abból az alkalomból, hogy 62 esztendeje 1945. január 18-án, ezen a napon szabadította fel az akkori szovjet hadsereg a pesti gettót. A VII. kerületi Dohány utca, a mai Kertész utca, a Király utca és a Károly körút által határolt terület épületeibe annak idején 55-70 ezer budapesti zsidót zsúfoltak össze
A Dohány utcai zsinagógában ma emlékező istentiszteletet tartottak abból az alkalomból, hogy 62 esztendeje 1945. január 18-án, ezen a napon szabadította fel az akkori szovjet hadsereg a pesti gettót. A VII. kerületi Dohány utca, a mai Kertész utca, a Király utca és a Károly körút által határolt terület épületeibe annak idején 55-70 ezer budapesti zsidót zsúfoltak össze.
A megemlékezésen jelen volt Szili Katalin az országgyűlés elnöke, Vizi E. Szilveszter a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lomnici Zoltán a Legfelsőbb bíróság elnöke, a kormány képviseletében Kóka János gazdasági miniszter, a legnagyobb ellenzéki párt képviseletében Deutsch Tamás, Budapest főpolgármestere Demszky Gábor, a Mazsihisz képviseletében Feldmájer Péter elnök, Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató, Streit Sándor a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke. Jelen voltak a magyarországi zsidó közösségek vezetői, képviselői. A Magyarországra akkreditált külképviseletek vezetői, Izrael Állam képviseletében David Admon nagykövet, a magyarországi egyházak vezetői, képviselői. A zsidó iskolák tanulói és számos túlélő. A zsúfolásig megtelt zsinagógában közreműködött Fekete László főkántor, Dr. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi az alábbi szavakkal emlékezett:
Tisztelt Emlékező és gyászoló Gyülekezet!
Mózes V. könyvének 25-ik fejezete 17,18 és 19-ik mondataiban a következő figyelmeztetés áll, amelyet összevontan fogok a tisztelt Gyülekezet előtt most elmondani:
Emlékezzél, mit tett veled Amalék ez a vérengző nép, midőn kivonultatok Egyiptomból. Megtámadta a vonuló menet végén a gyengéket és a fáradtakat.
Nem félt Istentől.
Ha az Örökkévaló a Te Istened nyugalomhoz segít Téged, töröld Amalék emlékezetét…, ne felejts!
Három lényeges pontja van a mi számunkra ennek a bibliai üzenetnek.
Emlékezz, töröld el a gonosz emlékezetét… ne felejts.
A Budapesti Gettó és védett házak felszabadulásának 62-ik évfordulója alkalmából gyűltünk egybe.
A hála és gyász érzésével.
Hála él bennünk az orosz hadsereg katonái iránt, akik a véreskezű gyilkos hadakat elűzték, a németeket és sajnálatos, hazai szövetségeseiket.
A mérhetetlen fájdalom és gyász él szívünkben azok iránt, akik a gyilkos indulatok áldozataivá lettek.
1944 nyarán a magyar vidék zsidósága, szinte teljes egészében – a munkaszolgálatos férfiak kivételével, 1944. október második felétől, 1945. január 18-ig a magyar főváros zsidóságának nagy része, s immár mindazok a munkaszolgálatosok, akiket gonosz rabtartóiknak sikerült Németországba terelni, ahol közülük, mérhetetlen sokan a különféle lágerekben – elpusztultak.
Sokan a Duna hullámsírjában lelték halálukat.
Nekünk, akik felszabadultunk, osztályrészül jutott a megkönnyebbülés, a minden pillanatban reánk leselkedő halálos fenyegetés alól, ugyanakkor mérhetetlen gyász, az áldozatok, közöttük szülők, gyermekek, testvérek, a közelebbi és a távolabbi család, a tágabb család, a zsidó közösség, s ugyanakkor a politikai okokból meggyilkoltak elpusztítása miatt.
Mindezekre vonatkozik az örök ige felszólító szava: Emlékezz!
A sok ezernyi auschwitzi fogoly között volt egy 16 éves fiú. Aki addigra már a Talmudból felette nagy tudást szerzett. Az első éjszakán, egy rettenetes éjszakán, édesapja mellett állott a rabok tömegében. Eliesernek hívták. A családi és baráti körben becézve Élinek. Ez a fiú a későbbi Éli Wiesel lett. A Holocaust későbbi írója, történésze, teológusa. Éli Wiesel 10 évet várt amíg az első éjszaka rettenetének írásban történő megörökítésére elhatározta magát. 10 évig tűnődött azon, hogy teljesítenie kell az emlékezést, tegyük hozzá az emlékeztetés kötelezettségét, hogy a gyilkosok emlékét eltörölje, nehogy még egyszer valaki ilyen rettenetre vetemedjék, de a gyilkosok seregéről nem szabad megfeledkezni, sem rémtetteikről.
Az orosz zsidó katona, mint katonai fényképész-tudósító, végigjárta a hadszínterek egy részét. Budapesten a gettóban is fotózott, a már felszabadult Gettóban. Egy kapualjban magába roskadva ül egy férfi. Mellette két holttest. A földön kuporgó férfi a családfő. Mellette halott felesége és leánya. Mielőtt gyáva életüket mentendő, az utolsó éjszakán a gyilkos banditák ezt a két asszonyt még agyonlőtték. A családfőt életben hagyták, hogy kínlódva, gyászolva vigye tovább napjait.
Az emlékezésnek és az emlékeztetésnek ilyen végletei vannak.
Éli Wiesel még 10 évig tűnődött.
Az orosz művész azonnal cselekedett.
A léleknek és a gondolkodásnak az emlékezés és a felejtés, nagy próbája.
A fényképészművész azonnal az emlékezés és emlékeztetés oldalára állt.
Éli Wiesel egy évtizedet várt. Felejteni akart? Ki tudja?! A felejtésnek van olyan módja, amikor a megpróbáltatásról szándékosan meg akarunk feledkezni. Általában családunkban keveset beszélünk arról, ami velünk történt, mert szégyelljük, hogy ember létünkre velünk úgy lehetett bánni, ahogyan csak egy kicsit is lelkiismerettel bíró ember még egy nem emberi élőlénnyel sem viselkedik. Mégis az elfojtott emlékek valahol élnek bennünk, s ha nem másutt, álmainkban visszatérnek, vagy egy-egy méltatlan esemény hatására, amelyeknek sajnos napjainkban is tanúi lehetünk.
Lehet tudatosan emlékezni, ám ez nem jelenti azt, hogy ártatlanokra gondoljunk megvetéssel.
A megvetés a bűnösöket illeti.
De vajon lehet-e, szabad-e felejteni?
Majdnem mindenki megpróbálja, ilyen teherrel nehéz élni.
Szabad-e felejteni?
Erre végképp azt kell mondani, hogy nekünk, akik megéltük, amit megéltünk, a sárga csillagtól kezdve odáig, hogy ez a zsinagóga önvédelemre képtelen ezrek gyűjtőtábora lett napokon át, s e helyen ahol most állnom szabad, nyilas karszalagos rendőrtisztek közölték utasításaikat, s mindez az élmény még távolról sem a legrosszabb volt, mi akik ennek részesei voltunk, azt valljuk, hogy nem, hogy nem lehet, nem szabad feledni!
Nem haragért, nem bosszúért, hanem a halottak iránti tiszteletért, a jelen és a jövendő nyugodt életéért.
Senki, sehogyan meg se próbálja a demokrácia társadalmában a múlt rossz emlékeire bárkit is emlékeztetni, bárkit is hamis zászlók alá csábítani.
Előttünk, akik a rettentő múltat átéltük, egyszerre jelenik meg Michelangelo alkotásában a Jeruzsálemi Szentély romjait sirató Jeremiás és az orosz művész fotográfus lencséjéről megismert, a fájdalomtól fizikailag ugyancsak földre esett, feleségét és leányát sirató családfő képe. Itt látható a szomszédban, a Zsidó Múzeumban. Zahor, emlézz, Lotiskah, ne felejts.
Emlékezz, és ne felejts a múltért, a kimondhatatlanul rettenetesért, emlékezz és ne felejts a jelen nyugalmáért, emlékezz és ne felejts a jövő békességéért.
Ámen
2007. január 18. Tévét hó 28. Dohány utcai Zsinagóga
Mazsihisz news
