Sólyom László a forradalom ötvenedik évfordulóján történtek magyarázataként, az erkölcsi válságon kívül felhívta figyelmünket a politikai elit két elkülönülő körének identitására is. Az önazonosság felvállalása legyen az nemzeti, etnikai, lelkiismereti, vallási, pártállási vonatkozású, a magyar népesség szemében jelentős érték, mely hozzájárulhat a választási győzelemhez. Amikor a köztársasági elnök mindkét oldal identitásválságáról beszélt, aránytalanságot követett el. Az Orbán Viktor, Kövér László, Schmitt Pál, Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre által fémjelzett politikai képződmény elitje, amíg Magyarország a szovjet birodalom csatlósa volt, az apparátusi rangjából vagy ahhoz fűződő kapcsolatából teremtett egzisztenciát, majd a birodalom hanyatlása és bukása óta az antikommunizmusából élt meg. E „kaméleon identitás” a Fidesz későbbi, 90-es évekbeli színeváltozásában is konzekvensen megnyilvánult. Az önazonosság az, amely Fidesz-kisgazda-KDNP-MIÉP-be gyökeret vert kádergarnitúra érzékeny hátránya. Az identitásdeficit vezetett egyrészt a jobboldali centrum és szélsőség összefonódásához, ahhoz, hogy a Fidesz vezette politikai konglomerátum, a választási eredményektől függetlenül, az egész nemzet képviselőjeként tetszeleg, és kizárja a nemzet fogalmából a baloldalt. Másrészt ennek az identitáshiánynak a pótlására szolgál az 56-os forradalom kisajátítása a 90-es évek közepétől. A kádári gyakorlat él tovább megfordított előjellel. A Fidesz-MIÉP hungarista vonzalmú hívei 56 forradalmához csak mint antikommunista háborúhoz vonzódnak. Szélsőségük oly módon azonosul vele, mintha a forradalom a nyilas rémuralmat utólag igazolta volna. Számukra csupán a pesti vagányok a mártírok. Nagy Imre és kommunista társai csak zavaró szabályt erősítő kivételek. Olyanok, akik Szálasinak és csapatának „méltatlan konkurenciái” a kommunizmus elleni „szent honvédő” háború piedesztálján. 56 miatt elítélt kommunisták iránti megvetését az Orbán-kormány egy később alkotmányellenesnek bizonyult nyugdíjrendelete fejezte ki, mely a megtorlás áldozatainak szánt nyugdíj-kiegészítésből az egykori munkáspártok tagjait kizárta. Ellenségképükhöz nélkülözhető a megszálló Szovjetunió vagy a kommunista párt, ehhez elegendő az MSZP vállalta folytonosság. Nemcsak 56 hungarista narratívjával, hanem az októberi, júniusi ünnepnapok hőzöngéseivel is egyetért az, aki számukra nemzeti és magyar. 2006. október 23-án ha lettek volna „évfordulós vértanúk”, lehetővé tették volna, hogy őket és a „rendőrterrort” felemlegetve kisajátítsák az október 23-ákat. Az 56-ot követő megtorlás még élő áldozatai elsősorban az orbáni identitásdeficit következtében kerültek ismét politikai forgószélbe. E réteg mértékadói nem orbánisták.
A forradalom hungarista narratívját egy maroknyi idős ember élő tanúként ma is megcáfolja. Ahogy emiatt korábban Vásárhelyi Miklós, Litván György, Eörsi István, Mécs Imre személyét és szavát járatták le, úgy az 50. évfordulón Kosáry Domokos hangját kellett a kormánybuktatóknak elnyomni, akár motorberregtetéssel is. Nagy Imrét és egykori körének még élő tagjait, köztük elődjét értékelte le a köztársasági elnök az 50. évfordulón mondott beszédében azzal, hogy cáfolta a forradalmat jelképező személyiség létét. Az 50. évfordulón az MSZP-nek is szembesülnie kell az identitásával. Horn Gyula, Kovács László, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc által vezetett politikusi garnitúra, mely a birodalom megrokkanásáig egyívású volt az előzővel a rendszerváltást követően, a milliós párttagságnak példát adva, önazonosságát nyíltan vállalta, és azóta sem tagadta meg a rendszerváltáskor vállalt folytonosságot. Az évfordulón három alternatívára is módja van az MSZP-nek: fenntarthatja az MSZMP reformereivel, a 67-es „új mechanizmussal”, a 80-as évek végén működő reformkörökkel, a békés átmenet végrehajtóival eddig is vállalt közösségét! Ezzel szemben válthat is, elődje lehet Nagy Imre és Kéthly Anna is. A Nagy Imre-csoporttal 1956. november 4-én megszakadt közösséget felvállalva szakíthat a megtorlással kezdődött korszakkal. A harmadik lehetőség, hogy eddigi identitását kiegészítve deklarálja a fegyveres harcok és a megtorlás áldozataival válogatás nélkül vállalt szolidaritást. A közös zsinórmérték képviseletét, mely mind a sortüzek, mind a lincselések elítélését jelenti.
Azonos erkölcsi (és jogi) mérték hangsúlyozásával közösséget vállalhat, mind a Kossuth téri véres csütörtök, mind a Köztársaság téri lincselés áldozataival. Hangsúlyozhatja a háborús és az emberiesség ellenes bűnöket megfogalmazó jogi normákkal való erkölcsi azonosulást. Ezek a genfi egyezmények, amelyek a mindenkori fegyveres konfliktusok győzteseit fenyegetik a legyőzöttek védelmében. Akkor is elítéli a vérengzést, ha azt a belbiztonságiak, és akkor is, ha azt a felkelők követték el. A forradalom előtt másfél évvel 1954-ben az első Nagy Imre-kormány ratifikálta, és tette ma is hatályos belső joggá a Genfi Egyezményeket a polgári lakosság és a harcképtelenek védelmében: „Szigorúan tilos minden, az életük és személyük ellen irányuló merénylet, egyebek között kivégzésük és kiirtásuk, megkínzásuk”, túszul ejtésük, „előre megfontolt szándékkal orvosi segély vagy ápolás nélkül hagyásuk”. Ezen elvek hangsúlyozása az 50 évvel ezelőtti megtorlás testületi elítélését jelentené. Ahogy Franciaország algériai cselekményeivel, Nagy-Britannia cyloni magatartásával, USA koreai működésével, úgy Magyarország 1956-ot követő megtorlásával hasonló, az egyezményekkel össze nem egyeztethető magatartású volt. Ha azok létre tudták hozni a genfi elvek alapján működő Nemzetközi Bíróságot, akkor az MSZP sem állna példa nélkül, hogy az elmúlt 50 évvel vállalt kontinuitás mellett a genfi egyezmények erkölcsét identitásába foglalná. Ezzel a választással az MSZP mindazok felé is közeledne, akik jobboldalon a 90-es évek elején, a sortűzpereket, a genfi egyezményeket elismerő alkotmánybírósági döntést igazságosnak érezték.
Az MSZP megtartaná azokat is, akik erkölcsi kötelességüknek és joguknak érzik a felkelők által meglincseltek emlékét ápolni. A harmadik köztársaság adósa fiataljainak az emberiségellenes bűnök arányos megbélyegzésével. Háborús bűnösök felmentése elsősorban az ifjúság szempontjából társadalomellenes. A kegyetlenségtől elriasztani az arra hajlamosakat és megvédeni a későbbi áldozatokat egy valódi baloldali párt identitási feladata.
Akkor is elítéli a vérengzést, ha azt a belbiztonságiak, és akkor is, ha azt a felkelők követték el
