Népszabadság * Bugyinszki György * 2007. január 16.
Székfoglalókra várvaKép: Móricz SimonNem csak az MDF fektet komoly energiákat abba, hogy kitalálja – és persze kommunikálja -, kihez is kíván szólni. Igaz, más pártok esetében sem sokkal könnyebb eligazodni a megnevezett célcsoportok rengetegében.
A Fidesz önmeghatározásai talán a legnehezebben követhetők a parlamenti pártok öndefiníciói közül. A rendszerváltozáskor generációs pártként indultak, deklaráltan a 35 éven alattiakat szerették volna megszólítani. Második, kormányképes korszakukban vezették be a „polgári” politizálás fogalmát, az új hívószó jelentését firtató kérdésekre rendre azt válaszolták, hogy a „polgári” jelző nem a középosztályra utal, hanem a Kádár-korszak átlagemberének ellentétpárját szándékozik kifejezni. A Fidesz 2003-as szövetséggé alakulásával azután ismét jelentősen megnőtt a formáció szabad vegyértékeinek száma – immáron gyűjtőpártként, néppártként definiálták önmagukat. Ennek elemeiként jelent meg retorikájukban a „vidék pártja” fordulat, és a kis- és középvállalkozásokról szóló gyakori beszéd. Az elmúlt években valamivel kevesebbet foglalkoztak öncímkézéssel, bár a „családok pártja” szintagma még tartja magát, és két további elem is állandónak mondható szóhasználatukban. Az antikommunizmus és a hit fontossága – általában hozzátéve, hogy ez nem feltétlenül vallásos hitet takar. A káoszt tovább erősíti, hogy a 2006-os kampányban Orbán Viktor pártelnök egyszer arról beszélt, hogy ő egy echte „plebejus”, akit éppen ezért nem szeretnek a pénzemberek. Ezt nehéz volt másként értelmezni, mint egy újabb identitásképzőnek szánt fordulatként.
Az MSZP ugyan történelmi elődjének nevéből a „munkás” szót már nem vitte tovább, a leggyakrabban azonban a bérből és fizetésből élők pártjaként határozza meg önmagát. A „kisemberek” körét azonban egy jelentős társadalmi csoporttal kitágítva – az MSZP-t szokás ugyanis a „nyugdíjasok pártjának” is nevezni. A szocialista szavazókat a jobboldal ugyanakkor gyakran a „kádári embertípus” példányaiként, illetve a „panelek népeként” nevezi meg, az MSZP-t pedig a pénz és a nagytőke alakulataként – ám ezek már nem öndefiníciós kérdések. A szocialista párt az elmúlt években mind ritkábban beszél könynyen megfogható társadalmi rétegekről mint célcsoportokról – inkább általános jellemzők szerint határozza meg a megszólítani kívántak körét. Korábban a szakértelemre és biztonságra vágyók szimpátiájára apelláltak, ma leggyakrabban a modernizációpárti, demokráciaszerető, felelősségteljes állampolgárokban látják potenciális támogatóikat. Két szociológiailag is értelmezhető réteget szoktak nevesíteni manapság: a leszakadókat, illetve leginkább rászorulókat, valamint a nyugdíjasokat.
Az SZDSZ sosem fordított különösebb gondot a megszólítandók körülírására. Értelemszerűen a szabadelvű, jogállamiságot tisztelő, européer polgárok támogatására számítanak. Leggyakrabban a városi értelmiség, kevésbé szalonképes megfogalmazásban: a budapesti zsidó értelmiség pártjaként beszélnek róluk.
