Forrás: Magyar Hírlap

Nincs a világon olyan nemzeti (vagy vallási) szimbólum, amelynek égisze alatt ártatlan embereket ne gyilkoltak volna

1956. december 28. a magyar írók Gond és Hitvallás című nyilatkozatának születésnapja. Az évfordulóról a mai értelmiség megfeledkezett.

Hogyan jutottunk idáig a rendszerváltás után tizenhét évvel, amikor ismét „álmodik a nyomor”, és a magyar társadalmat egyre feszültebb légkör, bénító kiábrándultság, sebzett indulatoskodás jellemzi. E számvetésben ezekre a kérdésekre keresem a választ, a magam és korábbi harcostársaim felelősségét.

Az első feladat annak kimondása: nem ezt akartuk! Be kell látnunk, hogy a rendszerátalakulás eddigi teljesítménye – részeredményei ellenére – lesújtó. A „jóléti rendszerváltás” programja megbukott. Az életszínvonal csökken. A munka értéke devalválódik. A társadalom elöregedése, a demográfiai helyzet katasztrofális jövőt vetít előre.

A teljes elvtelenség korszaka

Az 1990-es évek elején még voltak közös célok: a szociális piacgazdaságra való átállás, a csatlakozás a nyugati védelmi és gazdasági rendszerekhez, a határon túl élő magyarok sorsáért érzett közös felelősség stb. Sajnálatos, hogy éppen a határokon átívelő nemzeti összetartás kérdésében polarizálódtak az ellentétek a legvégzetesebben. A 2004. december 5-i népszavazás kudarca megmutatta, hogy az anyagi önzés a nemzeti szolidaritást is háttérbe szoríthatja.

Tanulságos az úgynevezett ügynöktörvény másfél évtizedes kudarcsorozata. 1990-ben nem mutatkozott tömegigény az ügynökkérdés tisztázására, és ezt az „ancien régime” emberei kiváló érzékkel jól ki is használták. A korábbi rabtartók és a beszervezők a kilencvenes évek elején a boszorkányüldözés rémével riogatták a társadalmat.

Egy bő évtized után fordult a kocka. A régi nómenklatúra támadásba ment át. Szigorúan titkos ügynökből nemzeti hőst lehetett faragni, a régebbi középosztály megzsarolt tagjait pedig bűnbakokká lehetett kikiáltani. S ez a színjáték játszódik immár másfél évtizede egyes ügyek elaltatásával vagy egy-egy kiragadott személy pellengérre állításával, de sohasem az igazság feltárásának szándékával.

Napjainkban a teljes elvtelenség korszaka dívik, amelyhez új erkölcsi mércét – „az igazság nem minden részletének a kimondása” vagy „a valóság nem teljes feltárása” teóriáját – is ki kellett találni. A rendszerváltás válsága, a hazudozások miatti legitimációs krízis jelei már korábban látszottak, s mára a mindennapok részeivé váltak. E válságért az értelmiség (ki kisebb, ki nagyobb mértékben) rendkívüli módon felelős.

Itt kell szólnom a magam és mindazok felelősségéről, akik 1990 és 1994, illetve 1998 és 2002 között részt vettek az ország kormányzásában. Hol és mikor lett volna reális lehetőség egy jobb politika megvalósítására?

Ilyen terület lehetett volna a médiaviszonyok átalakítása, a demokratikus társadalmakra jellemző plurális, kiegyensúlyozott médiastruktúra létrehozása, még a rendszerváltás hajnalán. 1989 nyarán, a közjogi, politikai megállapodások keretében kellett volna ezt a kérdést is rendezni, mert később – kétharmados törvényről lévén szó – erre jogi lehetőség már nem volt. A későbbi, a társadalmi folyamatokra gyakorolt negatív hatását (s most politikai elvbarátaim nevében is szólok) nem ismertük fel idejében és teljes nagyságában. Sajnáljuk.

A rendszerváltás felemássága az új személyek kiválasztásában is megmutatkozott. A legtehetségesebbek vagy legélelmesebbek a magánszférában találtak maguknak jól jövedelmező posztokat. Helyükre gyakran szerény képességű emberek kerültek. Minden kormányváltozás indokolatlan és nagyarányú személycserékkel járt együtt, mert a vezetői posztok betöltésében elsősorban nem a rátermettség, hanem a párthűség lett a legfőbb szempont.

A felsoroltak csak részben adnak magyarázatot arra, miért lehet másokat – egész közösségeket – fondorlattal megkárosítani. A valódi okok másban keresendők. Az erkölcsi mélyrepülés legfőképp a kimondott hamis szó polgárjogra emelése, elfogadottá válása miatt következett be.

A másik ok: bár a magyar demokrácia intézményei magas szinten tagoltak, az ellenőrzési mechanizmusok mégsem működnek megfelelően, mert a végrehajtó hatalomtól független ellenőrzési szervek jogosítványai gyengék, a visszaélésekre csak kevés esetben derül fény. Szankcionálásra pedig csak egészen kivételes esetekben kerül sor. Ugyan mennyit ér az a demokrácia, amelyben éppen az ellenőrzés nem működik megfelelően?

A látszatdemokrácia szégyenbélyege

Mindebből következik, hogy a magyar demokrácia – parlamentáris intézményi keretei ellenére – látszatdemokrácia. Ezt az igazságot többnyire csak magányos szemlélők mondják ki, akiknek retorzióktól (már) nem kell tartaniuk, akiknek már nem árt, ha rájuk sütik a szégyenbélyeget: szélsőséges! Ez a fajta kiátkozás nagyon is beszédes, és rímel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének utolsó soraira:

„ott áll eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál”.

A látszatdemokrácia felkent papjai mondják meg, hogy kik voltunk és vagyunk. Mennyit érünk. Úgy manipulálják a közvéleményt, hogy még haló porunkkal is nekik (a szellemi zsarnokság korifeusainak) kelljen szolgálnunk.

A mögöttünk hagyott öt választási ciklus egyik legkiábrándítóbb jelensége az úgynevezett „szélsőjobboldali veszéllyel” való állandó riogatás volt, és az ultimátumszerű szüntelen felszólítás az elhatárolódásra. A nyugati demokráciákban is gyakorlat, hogy egyes baloldali pártok titokban a szélsőjobboldali erőket támogatják, azért hogy a jobboldalt megosszák, s így jussanak hatalomra. (Az ilyen és hasonló esetek ellenkezője is előfordul.) A fiatal demokráciákban ez a fajta manőver azért életveszélyes, mert addig kiáltanak farkast, amíg valóban fel nem tűnik.

E riogatás egyik csúcspontja a Bácsfi Diána-ügy volt, amikor a baloldal ezreket mozgósított (akkor az utcai politizálás elfogadott és üdvözlendő volt) azért, hogy elítéljék a „nyilasveszélyt”. A parlamentben baloldali képviselők felszólították a Fideszt, hogy határolódjon el a nyilasoktól. A tudatos provokációval szemben mi az ellenszer: a téma „megvitatása” vagy a határozott tiltakozás? Esete válogatja.

A részrehajló véleményformálás tipikus esete az úgynevezett turulügy kezelése. Amikor Göncz Árpád megkoszorúzta a bánhidai turul-emlékművet, akkor senkinek sem jutott eszébe az államfői koszorúzás ellen tiltakozni. A Nemzetbiztonsági Hivatal jelvényén ott a turulmadár, tiltakozás nem volt az eltávolítása érdekében. Ellenben ha egy önkormányzat turulszobrot állított fel, az a szélsőjobboldallal való kokettálásnak minősült.

A beteges közélet tipikus jele, ha a közéleti vita majd ezeresztendős szimbólumok miatt torzul el s válik nevetségessé, kabarétréfák témájává. Ilyen az árpádsávos zászló miatt felkorbácsolt indulatok túlfűtött és groteszk megnyilvánulása is.

Tény, hogy az eredeti árpádsávos zászló történelmi zászlóink egyike, amely előtt a közhatalmat gyakorlók – baloldaliak, jobboldaliak egyaránt – esküt tesznek, tehát nem önkényuralmi jelkép, amelyet be kellene tiltani. Az is tény, hogy stilizált változatát, közepén a nyilaskereszttel, Szálasi hívei mint magyarosított náci jelképet használták, miközben százezrek halálba küldésében segédkeztek. Harmadik tény, hogy nincs a világon olyan nemzeti (vagy vallási) szimbólum, amelynek égisze alatt ártatlan embereket ne gyilkoltak volna meg, de ettől még használatosak.

Embertelen eszmerendszerek ellen a szimbólumok helyett a józan ész, az érvelés eszközeit kell bevetni. A bölcsességnek viszont van egy másik ismérve is, mégpedig a belátás és az önmérséklet erényének gyakorlása. A társadalom azon tagjaira való tekintettel, akikben egyes zászlók, jelvények félelmet vagy megütközést keltenek, a viselését, használatát illő kerülni. Mindenkinek csak ajánlani tudom e nemes erény szüntelen gyakorlását.

Szellemi és morális zsákutca

Hogyan lehet kijutni ebből a szellemi és morális zsákutcából?

A leghatározottabban el kell ítélni a nemzeti önbecsülésünket sértő, megalázó és gyalázó megnyilvánulásokat. Nincs helye annak a közéletben, aki az országot (és népét) becsmérli, cédának tekinti, és olyan alpári jelzővel illeti, amellyel a prostituáltakat szokás jellemezni.

Újra kell kezdeni a megértés szálainak szövését. A csalárdságot és az erőszakot viszont el kell utasítani, mert becstelenséggel alkudozni nem lehet.

Vissza kell szerezni az önbizalmunkat, a jövőbe vetett reményünket. Tapasztaljuk meg az önvizsgálat gyógyító erejét, Zrínyi Miklós intelme szerint: „Csak jobbítsuk meg önmagunkat, szabjunk más rendet dolgainknak!”

Végezetül ki kell mondani, hogy Magyarországot a rossz kormányzás juttatta válságba, és csak egy új kormány, egy új politika tudja onnan kivezetni.

Fasang Árpád korábbi UNESCO-nagykövet