Vajon miben hasonlít az 1922-es év az 1957-eshez? Hiszen 1922-ben jobboldali és fehér a kurzus, 1957-ben meg baloldali és vörös. Ugyan mi közös lehetne bennük?
Például az, ahogy Tersánszky Józsi Jenőt kezelték.
1922 elején megjelent a Két zöld ász, Tersánszkynak az a regénye, melyet (a Nemzeti Újság nevű kurzuslap részvétteli cikke szerint) „az újabb magyar irodalom rendkívül tehetséges, fiatal művelője, Tersánszky Józsi Jenő a legnagyobb nélkülözések között írt, a Népszállóban lakva negyedmagával egy szobában”. Amikor a regény megjelent, Császár Elemér, a fehér kurzus No. 1 kritikusa az Új Nemzedékben (1922. március 5.) „a művészietlen s még a rendesnél is hazugabb naturalizmus” termékének minősítette, és esztétikailag indokolhatatlan ítéletét etikai piedesztálra állította, mondván: „Kit érdekel egy, a valósággal semmi kapcsolatban nem álló ember aljasságainak sorozata? Milyen egészséges érzékű embert gyönyörködtet ez az erkölcsi szemétdomb?” Még a denunciálást is erkölcsi kényszernek tüntette fel: „nem vádolnám-e joggal a kritikát, ha nem emelné föl ellene tiltakozó szavát?” Ebből pedig az a kérdés következett: „szabad-e ilyen könyveknek megjelenni?”
1929-ben a Magyar Kultúrában dr. Szabó Imre is „erkölcsi érzék nélkül való pszichopatá”-nak nevezte Tersánszkyt, 1937-ben pedig a nyilas Nemzet Szava (amikor Tersánszky ellen József Attilával és Ignotus Pállal, a Szép Szó szerkesztőivel együtt) „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség miatt” emeltek vádat, azt hangsúlyozta, hogy ő, aki „ismert liberális és marxista napilapokban szokott nagy szem- és tollforgatással erkölcsről irkálni, most szemérem elleni vétségért került a bíróság elé”!
Azt hinné az ember, 1945 után ez megváltozott. 1957-ben azonban Tersánszkynak újra megjelent egy regénye: A félbolond, és – ki hinné? – 1957. július 31-én „Kritika helyett haragos kifakadás” címmel megint egy Császár Elemér írt róla, csak ezt a Császárt most éppen Hajdu Ferencnek hívták, az Új Nemzedéket meg Magyarországnak. A kifakadásra a regény az a mondata adott okot, melyben Tersánszky hőse olyat mert mondani, hogy „az irodalom maradjon inkább örök erkölcsi példázatok hordozója, mint abba a kegyetlen, szomorú, reménytelen, ostoba, alantas, iszonyúságában nevetséges, semmi fennköltséget nem tisztelő harcba bocsátkozzék, amit az emberek, nemzetek, fajok boldogulásának harca jelent. Hogy az írók, költők betűi ugyanazon rejtett bicskák szerepét vállalják, ami az összes politikával, társadalmi viszálykodásokkal összefüggő írásoké, hát ez tisztára a lelkek végső nyomorba döntésének támogatása volna.”
Ez a politikamentesség: maga a politika, háborog a Hajdu nevű Császár, s mi mást kérdezne ezek után, mint elődje 1922-ben: „Miért kellett helyt adni olyan irodalmi és politikai, társadalmi tanoknak, melyeket igaz írástudó nem vallhat magáénak?” A denunciálást ő is hivatása kényszerének nevezi és együttérzésünkre is igényt tart: „Jaj, de nehéz a dolga annak, aki szólni akar most ez ellen. Mi véd attól, hogy ráüssék a szemellenzős szektásság vádját?” De azért csak fölteszi az obligát kérdést: „mi okból kellett ezt a könyvet kiadni?” E művelet érdekében az idézett mondatból ki kellett operálnia azt a részt, amelyből kiderült volna, hogy „a harc”, amiről Tersánszky beszél, „tankokkal, stukákkal és tengeralattjárókkal vívódik meg”, vagyis az író nem mást: a második világháború idejének nácibarát politikájától való távolmaradást hirdet itt.
Mitagadás, azt hittem, ezzel a történetnek vége is, csakhogy nemrég a kezembe került Tersánszky 1944. december 4-én kelt végrendelete, és elgondolkodtatott. Vajon eléggé számon tartjuk-e, hogy a tehetetlen kiszolgáltatottságon vagy a cinkos együttműködésen kívül akkor is lehetséges volt másféle magatartás? Hogy amikor jó ideje arról folytatunk meddő vitákat: milyen nap is valójában 1945. január 18.: Pest felszabadulásának ünnepe, vagy az orosz megszállás gyásznapja, volt egy író, az „erkölcstelen” Tersánszky, aki (Bajcsy-Zsilinszkyhez hasonlóan) úgy vélte: igenis, van más út. „Feleségem a szégyenteljes és törvényellenes magyar kormányrendelet értelmében rosszul, vagyis 1944. március 22. után keresztelkedett ki római katolikus vallásúvá zsidóból. Az újabb rendelet értelmében csillaggal a mellén, a gettóba kell költöznie holnapután estig. Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok.” Íme, a személyes motiváció. S ami ebből kinő, az (lám, ismét kísért az etika) nem más, mint az erkölcsi szempont Tersánszky-módra: „Ha közülük csak egyet is lelövök, azt a példát adom magyar sorsosaimnak, amit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok.” Testamentuma azért is kivételes, mert itt a tett mögött teória is áll: „Elviselhetetlen nekem az a birkabárgyúság és gyávaság, amellyel magyar sorsosaim a német bérenc orgyilkosok parancsára mozognak. Kötelességemnek érzem, hogy az igazi magyarellenesség ellen példaadó gesztussal éljek.” És lám, ez az egész életében vagabundként, anarchistaként, komolytalanként megbélyegzett író 1944-ben mintha azt is megsejtette volna, hogy évtizedekkel később lesz idő, amikor egyesek megpróbálják megfordítani a történések előjeleit és a nácikkal való kollaborálást előbb csak egyedül lehetséges kényszernek, majd (az utóbbi időben erre is volt példa) hazafias tettnek próbálják beállítani. Tersánszky az ő rejtett bicskáikat is előre kicsorbítja: „Legyenek örökre átkozottak ennek az árnyékvilágnak urai, az Egyesült Nemzetek, Anglia, Amerika és a Szovjet, ha valaha is, politikai vagy hasznossági okokból megtántorodnak vagy kifáradnak ennek a mérhetetlen tömegű gonosztettnek a megtorlásában, amit a német nácik és a magyaroknak hozzájuk méltó, szolgai pribékeskedésben buzgólkodó hitvány töredéke, a magyar nácik elkövettek, ámen!”
Lakmusz – Nyerges András rovata
