„A baloldali és liberális törzsszavazók 1992-93 óta abban a hitben élnek, hogy a jobboldal először 1944-ben, a magyar holokauszttal és a nemzetvesztő háborús politikával veszítette el a jogát az ország irányítására, majd másodszor az 1948 után következő „nagy hallgatással”, hogy harmadszor az 1990 utáni hatalomra kerülésekkel bizonyítsák alkalmatlanságukat, mi több, veszélyességüket a demokráciára. Orbán Viktor 1998-2002 közötti kormányzása, majd ellenzéki szereplése arról győzte meg a szociálliberális szavazók többségét, hogy Orbán és csapata a demokrácia, a haladás, a modernizáció, Európa ellenében vezetné az országot.” (Írja Két forgatókönyv című cikkében Lengyel László a Népszabadság január 6-i számában.)
„Az „56-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából hazánkban nem volt – mert nem lehetett – igazi, örömteli ünneplés… Mit láttunk? Iszonyatos durvaságokat és fekete ruhás, álarcos emberek kiszámíthatatlannak látszó rohanását. Aztán földön fekvő, sérült embereket, akiket a fekete ruhások egymás után megrugdostak. Hirtelen előszedett puskákat, melyekből könnygáz és gumilövedék jött… Visszaütés? Barikádépítési sikertelen próbálkozások. Verekedés kezdeményezése civil részről? Ilyen nem történt… Nem értettem az egészet, hiszen ez egy csendes, békés rendezvény volt, amelyet egy hónappal ezelőtt akartak megtartani, de akkor a zavartalanságot az állami szervek nem tudták teljes mértékben biztosítani, ezért halasztotta el a Fidesz október 23-ra.” (Írja Agresszió és félelem a társadalmi dinamikában című cikkében Körmendy Györgyi pszichológus a Magyar Nemzet január 6-i számában.)
