Arra utalnék, hogy Budapesten 2006 szeptemberében-októberében államcsínykísérletnek lehettünk tanúi. Tudom persze, hogy a többségnek ez a kifejezés nem jutott eszébe; ki-ki a maga szája íze szerint felháborodásnak vagy hőbörgésnek nevezte, de mégis erről volt szó. A puccs-forgatókönyvek nélkülözhetetlen mozzanata a Parlament előtti tér megszállása, a kormány lemondását követelő hetvenkét órás ultimátum, a televízió elfoglalása és a rendőrség vagy a hadsereg, amely először elagyabugyálja a tüntetőket, azután vagy átáll, vagy nem. Nálunk nem állt át.
Akár fel is lélegezhetnénk, mert azonkívül, hogy „a világnak saját hülyeségünket mutattuk” (Kosáry Domokos), különösebb baj nem történt. A kormány a helyén maradt, a dolgok a régi kerékvágásban mendegélnek tovább. A kormánydöntő puccs félbeszakadt. Ennek akár örülni is lehet.
Érdemes azonban végiggondolni, mi történhetett volna. Mi történt volna, ha a tévészékházat elfoglalók ismerték volna a helyet, megtalálták volna a stúdiókat és az adóberendezést? Mi történt volna, ha az öt hétig tartó ribilliónak egyetlen halottja lett volna? Mi történt volna, ha Gyurcsány elveszti a fejét, vagy egyszerűen megelégeli a személyes támadásokat?
Kerekasztalok, konferenciák, tanulmányok próbálják értelmezni a történteket. Én nem kívánok ebben az ügyben „szakérteni”, bár megértem Budapesten 1944. október 15-ét, Párizsban az OAS (a De Gaulle-ellenes csoportosulás) idejét és 1968 májusát. A saját – profán – olvasatom a következő.
A parlamenten kívüli hatalomátvétel első feltétele a rendszer tagadása. „A parlament ellenzék nélkül is működik” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt. Meg is mutatta 2002 után, hogy ha ellenzék nélkül nem, de az ellenzék vezére nélkül működik. Nem járt be abba a parlamentbe, ahol nem lehetett miniszterelnök. Ha a rendszer mégis működik, nem lehet legitim. Elcsalták a választásokat, mondta 2002-ben. Hazugsággal nyertek, mondta 2006-ban.
Az illegitimnek nyilvánított kormánnyal szemben minden, a parlamentarizmuson kívüli eszköz megengedhető. Ultimátum, szakértői kormány, előrehozott választások követelése. És még több is. Alkotmányozó nemzetgyűlést már nem Orbán követelt, forradalmi bizottságot már nem a Fidesz szervezett: nem szabad összekeverni a szereplőket. A baj csak az volt, hogy ott, a Kossuth Lajos téren összekeveredtek. Nem lehetett tudni, meddig tart pontosan az egyik rendezvény és mikor kezdődik a másik, melyik kéz tartja a nemzetiszínű zászlót és melyik az árpádsávosat, meddig tart a kommunistázás és mikor kezdődik a zsidózás.
A Fidesz 2006 októbere után sem vált szélsőjobboldali, soviniszta, gyűlölködő párttá… csak éppen a parlamentarizmustól távolodott el néhány lépéssel. Kelet-Közép-Európában azonban ennél veszélyesebb és egyúttal ennél kilátástalanabb út nincs.
Ha a zavargásokat mégsem követte tényleges államcsínykísérlet, ennek az oka a kormány viszonylagos helytállásán kívül az volt, hogy Orbán a választóvonalat nem merte átlépni. Satutól, Molnártól, Budaházytól valószínűleg ő is elrémült, élükön mégsem kívánta a hatalom sáncait megrohamozni. Egyébként jó oka volt a félelemre, mert a maroknyi, de napról napra vadabb társaság egyszerűen átgázolt volna rajta.
Az eseményekből az is kitűnik, hogy mind a politikai elemző szakma, mind a szélesebb közvélemény alaposan alábecsülte a szélsőjobboldal fontosságát és módszereit. A Kossuth Lajos téren állandóan randalírozók száma a becslések szerint nem haladta meg a háromszázat – és ebbe a napidíjért „tüntetőket” is beleértjük -, mozgósítani azonban ennél tízszer, talán tizenötször többet is képesek voltak, azaz Budapesten alkalmanként három-ötezer főt is. Ha a vidékről felhozottakkal is számolunk nyolc-tízezer üvöltésre, törésre-zúzásra kész egyént kapunk. Ezek a jól szervezett, elszánt csoportok a modern kommunikációs eszközöket, internetet, SMS-t kiválóan használják, ezért képesek rokonszenvezőiket néhány óra alatt mozgósítani.
A szélsőséges mozgalmak elemzői a Kossuth Lajos téri események tanulsága szerint rossz helyen keresték a kemény magot. A MIÉP ha sokszor kódoltan is, de hangosan és keményen beszél, jól látható, vezetői nem viselnek álarcot. A maga módján parlamentáris keretben (is) keresi jövőjét, ehhez pedig egy minimális társadalmi elfogadottságra van szüksége. A vármegyések, a futballhuligánok, az operett SS-ek keveset törődnek a látszattal. Látszólagos szervezetlenségük fokozza hatékonyságukat. A közvéleménynek, a politikai döntéshozóknak és a rendészeti szerveknek fel kell készülniük a szélsőjobb térnyerésére. Könnyű előrelátni, hogy gazdasági válság esetén a mostani néhány száz vagy néhány ezer randalírozó mekkora tömeggé duzzadhat.
Az események előkészítésében a tavalyi választások után, de még jóval az őszödi beszéd elhangzása és nyilvánosságra kerülése előtt oroszlánrészük volt bizonyos 56-osnak mondott szervezeteknek. Ez év májusában, júniusában már tudni lehetett, hogy az ötvenedik évfordulót rendbontásra kívánják kihasználni. Miért is ne tették volna? Az igazság az, hogy a rendszerváltás óta minden kormány tárgyalópartnernek fogadja el ezeket a szervezeteket, pénzt és kitüntetéseket oszt – anélkül, hogy a mögöttük álló tényleges tagságot és a tagok tényleges 56-os múltját vizsgálná. Mindegy, hogy melyik kormány tanúsít elnézést, mert híveket talál soraiban és melyik azért, mert – indokolatlan – kisebbségi érzése vagy bűntudata van.
Számomra 1956 emlékezetének, méltó megünneplésének legnagyobb ellenfelei ezek a sokszor a történelemben és a világ dolgaiban járatlan, primitív indulatokat manipuláló szervezetek vezetői és valódi vagy képzelt múltjukba egyre inkább betokosodó tagjai. Amíg ők viszik a szót és a tényleges ötvenhatosok szégyenkezve, némán ülnek otthon, addig a következő évfordulón ugyanerre számíthatunk. Azaz a legrosszabbra.
Márton László
