Háttér
Másként alakult volna a gázai helyzet, és valószínűleg elmaradt volna a nyári izraeli-libanoni háború is, ha még mindig Ariel Saron lenne Izrael miniszterelnöke. A Buldózer azonban egy éve fekszik mély kómában, de nem adja fel – ahogy soha semmit az életében.
Már csak a fiai hiszik, hogy Ariel Saron egyszer magához tér a kómából (Fotó: MTI/AP – Oded Balilty)
„Az izraelieknek 2006 véget ért négy nappal az után, hogy elkezdődött” – így kezdődik az a szenvedélyes, szinte szerelmi vallomással felérő cikk, amelyet Bradley Burston írt a Haarecben arról, mi lenne „ha Saron velünk lenne”. Akárcsak kollégái az izraeli és a nemzetközi médiában, arra a megállapításra jutott, hogy szinte minden másként történt volna, mint ahogy végül is lett.
Csak a fiúk hisznek
Ariel Saron egy évvel ezelőtt kapta a végzetes agyvérzést. A testi alkata és mentalitása miatt csak Buldózernek becézett politikus azóta hét műtéten esett át a jeruzsálemi Hadassza kórházban. Először ott ápolták, majd május 28-án átszállították a Seba Egészségügyi Központ rehabilitációs részlegébe. Az őt kezelő idegsebészeti csoport vezetője, Jose Cohen már január 7-én határozottan kijelentette, hogy Saron túl fogja élni az agyvérzést. „Nagyon erős, és a legjobb kezelést kapja. Nem lesz többé kormányfő, de képes lehet arra, hogy megértse, amit mondanak neki, és válaszolni is tudjon” – idézte az orvost a Jerusalem Post.
Azt azonban talán Cohen doktor sem gondolta, hogy a túlsúlyos, közben a 78. életévét betöltő politikus ilyen sokáig és ilyen elkeseredetten küzd majd az életéért. Javulás azonban nincs, és az orvosai ma már legföljebb abban bíznak, hogy egyszer képes lesz gépek nélkül is lélegezni, így hazavihetik imádott negevi ranchára. Most gépekkel tartják életben, szemlátomást nem vesz tudomást arról, ami a környezetében történik, és nem érez fájdalmat.
Leginkább két fia, Omri és Gilad látogatja – másokat nem is igen engednek a közelébe -, és már igazán csak ők ketten hiszik, hogy az apjuk felébred a kómából. A fiúk váltig állítják, hogy apjuk reagál a hangjukra és az érintésükre, de annak is csak ők voltak a szemtanúi, hogy Saron kinyitotta a szemét. Vagyis ragaszkodnak hozzá, hogy az orvosok mindent megtegyenek apjuk életben tartása érdekében. Egy szívroham vagy egy újabb fertőzés azonban végzetes lehet.
Héjából államférfi
Az izraeliek többségének a remény helyett csak annak számbavétele marad, mi lett volna, ha Saronnal nem történik meg a baj. A Buldózert hatalma, tekintélye és népszerűsége csúcsán érte az agyvérzés. Bukott védelmi miniszterből – 1982-ben azért kellett távoznia, mert felelősség terhelte a libanoni keresztény milícia vérengzéséért a szabrai és satilai palesztin menekülttáborban – előbb sikeres külügyminiszter, majd olyan miniszterelnök lett, akinek tehetségét, tekintélyét, karizmáját még legádázabb ellenfelei sem vitatták.
2001 februárjában választották először kormányfővé – nem egészen fél évvel az után, hogy testőrei gyűrűjében elment a Templomhegyre. Bírálói szerint cinikusan provokálta a palesztinokat, hiszen ezzel ürügyet adott Jasszer Arafatnak a második palesztin felkelés – intifáda – kirobbantására. Ő azonban pontosan tudta, hogy a Camp David-i kudarc után Arafat úgyis az erőszakhoz nyúl – ahogy szokott.
Hivatalba lépésig mindenki a leghéjább izraeli héjának könyvelte el Saront, a Nagy-Izrael álmát dédelgető telepesek mentorát, a telepesmozgalom atyját. És mindenki nagyon elcsodálkozott, amikor kiderült, hogy a héja mindenkinél jobban megértette az idők szavát, Izrael egyik legtekintélyesebb és legsikeresebb államférfijává vált, minden izraeli biztosan tudta róla: a kezébe helyezheti az ország sorsát, mert nála jobban senki sem tudja garantálni Izrael biztonságát. Tavaly márciusban „mindenképpen újraválasztották volna, mert a közvélemény meg volt róla győződve, hogy ha minden kötél szakad, Saron politikai riválisainál jobban fogja tudni, mi a teendő” – írta a Jerusalem Postban David Horovitz.
Gáza és a telepesek
„Eltűnt a fékezhetetlen katona, aki örömmel indult a háborúba. Eltűnt a politikai botrányhős, aki kikapta ellenfelei kezéből a mikrofont a kongresszuson. És főleg eltűnt a rettenthetetlen telepes, a Nagy-Izrael álmát dédelgető szélsőjobb üdvöskéje. Saron, a vezető és az államférfi sokkal ravaszabb és óvatosabb volt, mint Saron, a katona és a politikus” – írta róla szintén a Haarecben Joel Marcus.
Barátaiból ellenfél, ellenfeleiből barát lett, de mindenki pontosan tudta, hogy Sarontól jobb félni, mert amit eltervez, azt véghez is viszi – mindenáron.
A telepesmozgalom atyja 2005 augusztusában olyasmire vetemedett, amit előtte egyetlen izraeli vezető sem mert volna megtenni: kiüríttette az 1967-ben elfoglalt Gázai övezetet. A kivonulást az „érzéssel, de határozottan” jelszavával hirdette ugyan meg, mindenki pontosan tudta, hogy a hangsúly a határozottságon van; csak addig feszítették a húrt, ameddig lehetett, mert világos volt, hogy Saron bármekkora erőt kész bevetni a döntés végrehajtása érdekében. Az egyoldalú lépések politikája azonban Saron számára véget ért Gázánál: Izrael többi végleges határát már a palesztinokkal folytatandó tárgyalásokon húzta volna meg.
Mi lett volna, ha…
Vegyük végül sorba, mi történt volna másképp az izraeli és a nemzetközi sajtó szerint, ha még mindig Ariel Saron lenne Izrael miniszterelnöke. Először is – a március 28-i választás egyértelmű esélyeseként – Saronnak lett volna elég ereje ahhoz, hogy valami olyan nagyszabású és mindenkinek meglepő „ajándékkal” szolgáljon Mahmud Abbasznak, amely lehetővé tette volna, hogy ne a Hamasz, hanem a palesztin elnök vezette Fatah nyerje meg a januári választást. (Az ajándék lehetett volna akár nagyszámú palesztin fogoly szabadon engedése, akár gazdasági együttműködés, segélynyújtási megállapodás.) Saron talán még arról is meg tudta volna győzni Abbaszt és barátját, George W. Bush amerikai elnököt, amiről utódja, Ehud Olmert nem: hogy halasszák el néhány hónappal a palesztin választást, erősítendő a Fatah esélyeit.
Ha Saron nem betegedett volna meg, nagy valószínűséggel elmarad a nyári izraeli-libanoni háború. Nem mintha a Hezbollah, Irán és Szíria szívességet akart volna tenni az izraeli kormányfőnek; ez távol áll tőlük. Viszont féltek tőle, ráadásul pontosan tudták azt is, hogy katonai taktikában és stratégiában verhetetlen. Ha Saron egészséges, a Kadima olyan arányban nyer, hogy nem kellett volna feláldoznia a védelmi miniszteri posztot a koalíciókötés oltárán, így Izrael nem két olyan emberrel vágott volna neki a háborúnak, aki még soha nem szagolt puskaport – Ehud Olmerttel és Amir Perec védelmi miniszterrel -, hanem profikkal, akik már a felderítési jelentéseket is megfelelően tudták volna értékelni, és meg tudták volna akadályozni a két katona elrablását Észak-Izraelben és Gilad Salitét délen.
S ha a legrosszabb esetben mégis kitört volna a háború, tudták volna, mit kell tenni annak érdekében, hogy Izrael ebből a harcból is győztesen kerüljön ki. Nem indultak volna felkészületlenül, rossz taktikával és stratégiával, határozatlanul a Hezbollah ellen.
Joel Marcus azt írta: „Ha Saron egy pillanatra felébredne, és meglátná, mi lett elrettentő képességünkből, azt kérné, hogy sürgősen altassák vissza.”
Medgyesi Csilla
