A Szent Martinus-templom felé mentünk. Ünnepi gyászmise Edward Kennedyvel. A decens érkezésig volt még időnk. Hansi és Frédi kétoldalt karoltak, mert a duplaboka és macskakő szerencsétlen kombináció tűsarok esetén. A két öregúr, az utolsó pressburgi polgárok – ahogy magukat nevezték – amióta kikanyarodtunk a kétszáz éves Kapitulska utcai házból, felcsapott idegenvezetőnek. A ház Hansi nagyapjáé volt, ő is, mint mindenki a családban, muzsikus. A zenét szerezték, meg játszották is. A kapcsos, ébenfa berakásos látogatókönyvben olyan nevek, mint Bartók, Dohnányi. Hansi kérkedés nélkül, afféle szerkesztői lábjegyzetként jegyezte meg: „a család barátai”. A família időnként templomi kórust alapított, máskor zeneiskolát, némelykor meg kamaraegyüttest.
Frédiről már tudtam, hogy ő Oscar és Olda Kokoschka égen-földön legjobb barátja volt, a festő nekiadta londoni lakását, amikor országot váltott, ő meg haláláig rendezte Oldával barátja levelezését. Kisebb megszakításokkal szinte évenként publikált maga is verses- vagy drámakötetet. Ült Koestlerrel börtönben, hazahozta a magyar koronát a máltai lovagokkal, akiknek Londonban akkortájt igazságminisztere volt, térden állva mondott Miatyánkot Auschwitzban megölt apósáért.
A térdnyeplés amúgy ment neki. Emlékszem, amikor nem sokkal ismerkedésünk után odaajándékoztam neki egy Csinszka-levelet. Letérdelt a Hiltonban és megígérte, a végrendeletbe foglalja: kerüljön ez vissza Magyarországra. Tartotta a szavát, akaratát apáca lánya teljesítette.
A két öregúr a legjobbra vállalkozott. A látható és láthatatlan kereszteződésébe vittek el, gálánsan segítve a tűsaroktipegést. Megmutatták azt a Pozsonyt, amit a kilencvenes évek elején nem, vagy csak részben lehetett látni. Hiányleltárt készítettek. Pontosítsunk: az 1990-es évekről van szó. A precizírozás nem árt, hiszen az urak könnyűszerrel és bolondosan szökdécseltek száz évet ide vagy oda, Monarchiából ki-be, a szigetországból vissza a kontinensre, püspökből rabbira, herceglányról kiskurvára. Vesztek itt el családtagok, országrészek, nagybirtokok, szép remények, ambíciók, kéziratok és kottapapír. De ez az egész kelet-európai rumli valahogy mégis rokonszenvesen rakódott össze Frédi és Hansi meséiben. Talán, mert fergeteges humoruk és pompásan fejlett öniróniájuk lehetetlenné tette a dagályos fogalmazást.
Sétáltunk tehát a lét és nemlét kereszteződésében, sasszé a valóságba, majd két lépés hátra a láthatatlanba. Talán tangó?
Cukrászdák és templomok, ministránsok és kéjlányok kanyarogtak a pressburgi ifjak rajzolta utcák forgatagában. A halott szinagóga – Frédi így ejtette, sz-szel – és a dóm keresztje egyszerre csillant egykor. Elképzeltem, amint a fiatal költő, a kispénzű Frédi, a buzgó katolikus elveszi a gazdag pozsonyi zsidó lányt, aki csodálatosan csellózott. Nyilván térdepelt ott is egyet a lánykérésnél. Nem kapott kosarat.
A mise után a Hiltonba mentünk. Szakrális nyitány ellenére két pezsgő után már század eleji kuplék következtek az időutazásban. „Ej-haj menyecske, kilógott a seggecske.”
Évekkel később már csak Londonban találkoztunk. Sopánkodás, hogy Frédi miért is nem találkozott Pilinszky verseivel korábban, amikor még lett volna ereje lefordítani. És persze meghallgattuk újra a Schubert C-dúr kvintettet, és persze megint pezsgőztünk és beszélgettünk azokról, akiknek a hangját már nem hallhatjuk, s megint ott voltunk az emlék és valóság hálójának bármikor újraszőhető szövőszékénél.
A bármikor nem igaz.
A highgate-i temetőben, dupla sírban fekszik Frédi a feleségével. Liezonja leukémia kisasszonnyal hat év után véget ért. Hatalmas máltai kereszt a márványsíron, parcellaszomszédja a Tőke atyja.
A bármikor igaz is lehet.
Csak máshol és máshogyan. Tamás legújabb könyvét nézegetem, amin majd egy évtizedet dolgozott. Az Átmenetiemlékkönyv olyan, mint egykori sétánk Hansival és Frédivel Pozsonyban. Tamás, aki műtörténész és gyűjtő, összefényképeztette azt, ami már nem látható Budapesten. Nem mintha szerette volna azt, ami már alig van. Nem biztos, hogy szereti azt, ami lesz. De tudja, amit az egykori pressburgi urak is: az utálat és szeretet keresztútján vonatozva lehet eljutni az elfogadásig.
V. Bálint Éva
