Forrás: Népszava

Egy ember, aki nemcsak József Atti­lának, de Sartre-nak, Simone de Beauvoirnak, Camus-nek volt a barátja. Egy ember, akinek ma a fél közép-európai értelmiség tisztelője. Aki több tucat könyvet publikált, évtizedeken át a francia sajtó meghatározó munkatársa volt, aki tanított a párizsi politikai főiskolán, a háború nehéz éveiben pedig egy bretagne-i gimnáziumban. Akinek egykoron nevét is alig lehetett kimondani Magyarországon. Aki 97 évesen, többórás, nehéz műtét után kórházi szobájában is fáradhatatlanul informálódik, gondolkodik, eszmét cserél. Akinek betegágyánál családtagok, újságírók, barátok és ismerősök adják egymásnak a kilincset. Aki csupa napsugár, csupa élet, s hiába rajzanak orvosok, ápolónők ki-be, ő a múltba réved, mesél a harmincas évekről, az ötvenesekről, a forradalomról és Franciaországról, melyet úgy szeret, akár a nőket, és arról, hogy éjszakánként, mikor már minden látogató hazament, hogyan kémleli ágyából a csillagokat, egy egészen különös szögből nézve.

– Nahát! Már egy órája, hogy itt ülök, és várom magát!

– Itt vagyok.

– Kedveském! Akkor most ­mondja el, honnan jött, ki maga, mit csinál, milyen tanulmányokat végzett.

– Hát a Szép Szó… Azt szerkesztem.

– Az jó! Én is azt szerkesztettem. És tudja, mit? Életem legszebb időszaka volt. Valóságos forrongás! És ne gondolja, hogy csak József Attila miatt. Olyan gárda volt, nem hiszi el! Én 1934-ben kerültem oda, s egyből nagyon jó barátságba kerültem a főszerkesztővel, Mónus Illéssel. Nagyszerű ember volt. Ott volt Szélpál Árpád is, a kitűnő újságíró és író, egy alföldi magyar fiú, na, őmellette lassacskán a kulturális rovat legfontosabb kritikusa, esszéistája én lettem. Aztán Radnóti Miklós. Őt én vittem be a Népszavához, igen tehetségesnek tartottam tudniillik, József Attilával ellentétben. Úgyhogy amikor a Népszava szót hallom, nekem egyből azok az évek jutnak az eszembe. Szociáldemokrata lap voltunk, de én mindig megpróbáltam megőrizni a függetlenségemet. Egyszer például a borbélyokról írtam egy humoros cikket, hogy mennyi mindent tudnak rólunk ezek a fura figurák, mennyire ismerik a titkainkat, szerelmeinket, egyszóval minden pletykát tudnak rólunk. Na, meg is sértődtek a borbélyszakszervezetek.

– Nem zavarja, hogy folyton József Attiláról kérdezik?

– Miért zavarna? Olyan ő, mint egy örökké lobogó mécses. Olyan bájosan gyermek volt, és mindig eljátszotta a felnőttet. És a sok nő között, aki körülvette, ezt csak Vágó Márta értette meg. Az egy igazi szerelem volt. Csak hát a Vágó család, amelyik nem akarta elfogadni az éhenkórász költőt, tönkretette.

– És gondolja, hogy valaki meg tudta volna akadályozni abban, amit tett? Egyáltalán, a barátai, szerettei tetteiért mennyire felelős az ember?

– Nem lehetett őt megmenteni. Olyan baja volt, amire az amerikaiak a háború után feltalálták ugyan az ellenszert, de az se tudja meggyógyítani, legfeljebb enyhíteni. Olyan kínjai voltak, olyan szenvedései, amelyekről csak kevesen tudtak, igazából én se. Engem ugyanis elvakított az, hogy miután láttam feküdni étlen-szomjan, láttam gyötrődni kétségek közt, utána, a következő nap mindig megjelent egy fantasztikus költeménnyel. Amikor meghalt, az volt az érzésem, hogy megírta, ami írnivalója volt. Hogy hiába élt volna tovább, az utolsó verseit már nem tudta volna túlszárnyalni. Azok a legszomorúbb versei, de a legnagyobbak is. Volt néhány éve, amikor fiatal volt és jókedvű, aztán jött a Szép Szó, ahol úgy érezte, hogy mindent elmondhat, ami mondanivalója van. Ott teljesedett ki igazán. Ady is nagy költő volt, de Adynak nincs annyi jó verse, mint József Attilának. És kellemes volt minden pillanat, amit vele együtt tölthettem.

– Volt, hogy veszekedtek?

– Sosem. Volt, hogy nem értettünk egyet. Ahogy már mondtam, ő nem szerette Radnótit, epigonnak tartotta. De baráti viták voltak ezek. Persze amikor nagyon vártuk a kéziratát, mert megígérte, hogy ekkor meg ekkor lead egy verset, és a lap már ment volna a nyomdába, és a vers csak nem érkezett meg, na, akkor azért megmondtam neki a véleményemet.

– Ezt igazán át tudom érezni.

– Ezek persze csak nyári záporok voltak.

– Voltak viszont viharos újrakezdések. Tudja, amikor afféle ünnepi tanács­kozásba fogtunk, azt gondoltuk, szóljon ez a karácsonyi szám az útkereszteződésről, arról, amelyhez Magyarország most érkezett. Ön azt írja Budapesttől Párizsig című könyvében: „Kénytelen voltam hazát cserélni, meg nyelvet is – ha kultúrát nem is teljesen – és háromszor újrakezdeni az életet, mindig más és más körülmények között…” Melyik volt a legnehezebb újrakezdése?

– A Párizsba jövetel nem volt nehéz. Először mint a Népszava tudósítója jöttem, azt persze nem tudhattam, hogy majd az egész életemet Franciaországban élem le. Később azok az évek voltak nehezek, amikor rájöttem, hogy Magyarországon nincs számomra hely. Amikor menekültstátusba kerültem, a magyar útlevelemet a háború alatt is megőriztem. Féltem a németektől, mert az útlevelemben van egy jel, amit a fasiszta államok rendőrségei tettek bele, a baloldalisággal vagy fasiszta-ellenességgel gyanúsítható újságírókat azzal jelölték meg. De ennek ellenére a németek is mindig barátságosan kezeltek.

– Mikor érezte azt, hogy Magyarországon az ön számára nincsen már hely?

– Először is 1938 vége felé, amikor az első zsidó törvények kijöttek. Ráadásul egy a Népszavában megjelent cikkem miatt hathavi börtönre ítéltek. Fellebbeztem.

– Milyen cikk volt ez?

– József Attila halála után írtam, 1938-ban. A Szép Szó gárdáját meghívták a makói hagymásgazdák, akik nagyon jól ismerték Attilát. A nagy, kucsmás parasztok telt házzal fogadtak minket. A cikket a velük való beszélgetésről írtam Beszélgetés Makón címmel, és azt írtam a végére, hogy ha a magyar uralkodó elitben csak századannyi hazafiasságot fedeznék fel, mint a makói parasztokban, nem volna okom az ország sorsáért aggódni. Ezért perbe fogtak, és hat hónapi börtönre ítéltek. Akkor fellebbeztem, ám a bíróság elkövetett egy nagy hibát, mégpedig azt, hogy nem kérték el tőlem az útlevelemet. Tekintettel arra, hogy már beszélgettünk arról Mónus Illéssel, hogy néhány hónapra ki fogok menni Párizsba, ekkor elhatározták, hogy egy kicsit hosszabb időre kiküldenek. Bementem a francia követségre, ahol a Szép Szó révén meglévő összeköttetéseim miatt jól ismertek, rögtön kaptam vízumot, felültem a vonatra és kijöttem. A határon egy kicsit féltem, de valahogy nem kérték el az útlevelemet, így minden baj nélkül átjutottam Jugoszláviába, majd Olaszországon keresztül Franciaországba.

– Azóta van itt?

– Azóta. 38. április 15-én érkeztem Párizsba. Sikerült befejeznem egy történelmi életrajzot, ezt még II. József császárról írtam Bécsben, de mire nyomdába került, híre ment, hogy elhagytam Magyarországot, s a jobboldali sajtó, különösen Féja Géza nagyon megtámadott érte. A második fordulat az volt, amikor Párizsban ott kellett hagynom a mostaninál sokkal szebb lakásomat, hallottuk ugyanis a német ágyúk dörgését. Sok idő nem volt a csomagolásra.

– Hová menekült?

– Először Bretagne-ba, azután meg Közép-Franciaországba. Nagy volt a bizonytalanság, nem tudtam, mi lesz Franciaországgal. Ismét új életet kellett kezdenem, németet, latint meg görögöt tanítottam egy bretagne-i leány­iskolában. Akkor aztán egy nagy történelemkönyv írására kaptam megrendelést egy francia barátommal együtt, kegyetlen munka volt, de nagyon érdekes. A III. Napóleon korabeli munkásmozgalom kezdeteiről szólt, a munkások életével, anyagi lehetőségeivel, ideológiáival foglalkozott. Nagy korszaka volt ez Franciaországnak.

– Rengeteget publikál azóta is, fáradhatatlanul. Nincs hét, hogy ne reagálna frissen a hazai vagy a francia eseményekre, legyen az politika, közélet, irodalom vagy futball. Volt cikke, melyet egyszerre küldött el a Népszavának, a Le Monde-nak és a liberális La Stampának.

– Az a helyzet, hogy valóban rengeteget publikáltam, viszont a népszerűségem nem jelenti azt, hogy olvasóközönségem is komoly volna. Nem vagyok sértődött, bár tulajdonképpen az is lehetnék. Nem értem, hogy van ez. Igaz ugyan, hogy a Habsburg Birodalom bukásáról írt könyvemnek, amit még az Atlantisz Kiadó adott ki, az első kiadása 12 ezer példányban fogyott el. Egyébként Magyarországon a nevemet nem ismerték, nem voltam ott, tilos volt engem publikálni. Kommunizmusellenes, vadkapitalista személynek számítottam.

– De ma már ez nem így van. Ma Magyarországon az egyik legismertebb, leginkább tisztelt közíró, a különféle notabilitások is mindig megtalálják önt, ha épp Párizsban járnak.

– Hát igen. De ez a népszerűség elég későn jött már nekem.

– Na és melyik volt a harmadik nagy újrakezdése?

– Párizs felszabadítása után visszatértünk Rózsival, a feleségemmel. Néhány nap alatt sikerült állást kapnom az AFP-nél, a francia távirati irodánál. Én voltam a kelet-európai történések kommentátora, afféle kelet-európai tudósító. Különböző helyekre vittek, Kubába, Jugoszláviába, a cseh tavaszt például francia újságíróként Prágában, Pozsonyban éltem meg. Egészen fantasztikus volt. Az AFP-t igen kedveltem, úgy is mondhatnám, jelentékeny újságírói működést fejtettem itt ki, anélkül, hogy valaha egyetlen szót le kellett volna írnom, ami nem az én gondolatom volt. Komoly részt vettem tehát a francia kulturális életben mint történész, politikai elemző, közíró.

– Ekkor ismerte meg Sartre-ot és Camus-t is, ugye?

– Sartre-ot már a háború előtt ismertem, amikor 1937-ben itt jártam. Egy francia barátom olvastatta el velem novelláját, A falat, a spanyol polgárháborúról szóló történetet. Rögtön le is adtam a Szép Szóban. Én voltam az első, aki idegen nyelvre fordítottam le ezt a remekművet. Attól kezdve jó barátok voltunk. Igaz, nagyon sokat vitatkoztunk, mert Sartre-ot túlságosan kommunistának tartottam, és igyekeztem őt felvilágosítani. Ez jó néhány évig nem sikerült, ám a jó viszonyunkon ez mit sem változtatott. Amikor eljött 1956, láttam egy olasz lapban, hogy megkérdezték tőle, Magyarországon ellenforradalom van-e vagy forradalom, és nem tudott válaszolni a kérdésre. Amikor visszajött Párizsba november első napjaiban, meghívtam vacsorára a feleségével, Simon De Beauvoirral, és elhívtam egy lengyel kommunista újságírót is, aki nagyon jóban volt Nagy Imrével. Na, ő aztán elmagyarázta neki a helyzetet. Éjjel fél háromkor Sartre felállt, és azt mondta: Megértettem! Aztán mikor 1952-ben, közvetlen Sztálin halála előtt megjelent a népi demokráciák történetéről az első kötetem, elküldtem Sartre-nak egy nagyon meleg ajánlással, de nem is válaszolt rá, meg se köszönte. Amikor firtattam, azt mondta, hogy mivel a Le Figaro című lapban olvasott engem, úgy vélte, hogy jobboldali, Amerika-barát antikommunista lettem, s inkább feltette a könyvtárába legfölülre. De amikor Hruscsovot hallotta 56 februárjában, aki Sztálin bűneit beismerte, levette a polcról a könyvet. Felhívott, és azt mondta, nagyon megbánta, hogy nem rögtön olvasta el, s azt kérdezte, most mivel teheti jóvá ezt a nagy vétket? Mondtam neki: nézze, majdnem kész vagyok a magyar forradalom történetével, mert én már 56 nyarán láttam, hogy Magyarországon bajok lesznek. Az első részt, a bajok okait, a Rákosi-rezsimről szóló részt már megírtam, amikor kitört a forradalom. A többit csak hozzá kellett ragasztani. És akkor Sartre azt mondta, ő is épp könyvet ír, ami már ugyan nyomdában van, de legyek olyan kedves, és mindezt írjam meg neki előszónak.

– Azt is megírta többször, honnan ez a Franciaország iránt érzett nagy szerelem. Mondja, miért szereti ennyire őket? Hiszen olyan arrogánsak.

– Úgy vagyok a franciákkal, mint a nőkkel. Az az érzésem, hogy igaz barátságukat csak akkor lehet elnyerni, ha az ember nemcsak a szépségüket szereti, hanem tényleg komolyan veszi őket. Na de komolyra fordítva a szót, szeretem a nőiket, a városaikat, a büszkeségüket, az önkritikára való képességüket és a bölcsességüket, amellyel tudomásul veszik, hogy az ember már csak olyan, amilyen. Persze ugyanilyen hosszú listát tudnék összeállítani a hibáikról is. Nehéz velük barátkozni, és túlteng bennük a nemzeti önzés, a politikában különösen.

– Ami azt illeti, a politikai önzés a magyarokban is túlteng.

– Igen, de a franciáknál azért ez jogosabb. Ők ugyanis nem rontották el az összes történelmi esélyüket. A magyarok a legjobb esetben is csak kompromisszummal tudnak a bajokból kievickélni, ami aztán tart ideig-óráig. Lásd a Habsburg-házzal való kompromisszumunkat, a Károlyi-félét, hogy Rákóczit már ne is említsem. Aztán itt van a Deák Ferenc-i, amit annyian hibáztattak liberalizmusa miatt, holott Magyarország számára aranykorszakot jelentett.

– Most milyen kompromisszumot kellene kötniük a magyaroknak?

– Nézze, Magyarországnak nagy sikere volt azzal, hogy a kommunizmusból vérontás és bosszú nélkül megegyezéses, tárgyalásos alapon tudott átsétálni a kapitalizmusba és a demokráciába. Igaz, ennek a sétának voltak nyertesei és vesztesei, de mégis úgy érzem, sokkal több volt a nyertese.

– Nagyon szomorú a gyászos évforduló miatt?

– Már megírtam, hogy akárcsak Kosáry Domokos barátom, milyen csalódással és szinte kétségbeeséssel szemléltem Párizsból annak a nemzeti egységnek, azoknak az eszméknek a megcsúfolását, amelyek 1956-nak a világ színe előtt oly szimbolikus jelentőséget adtak. Én sem gondoltam volna, hogy idáig el tudnak menni. De ne higgye, hogy a hitemet elvesztettem. És tudja, miért nem? Mert a napokban olvastam azt a bagdadi hírt, amely szerint az egyébként illegitimnek tekintett kormánynak sikerült a kurdokat, síitákat és szunnitákat egy asztal köré ültetnie, és most el kell dönteniük, hogy a régiók közül az olajból származó bevételből melyiket mennyi illeti meg. Hogy is van az a magyar mondás? A pénz beszél, a kutya ugat, ugye? Na, ha más nem, a pénz ékesszóló beszéde talán segít megértetni a magyarsággal legalább azokat a közös érdekeket, hogy ne mondjanak le arról, amit az Egyesült Európa igazán érdemtelenül fenntart még számukra. Kegyetlen, nem?

– Az. De talán ne ilyen kegyetlenül fejezzük be! Mondja el inkább azt, mit kíván karácsonyra!

– Azt, hogy a Népszavának minél több olvasója legyen. És hát már nagyon szeretnék újra otthon lenni. De ha nem sikerül, ami azért előfordulhat, mert hosszú műtéten mentem keresztül, akkor újra a csillagokat fogom kémlelni. Innen, az ágyamról, nézze csak, tökéletesen látom őket…

Kozár Alexandra – Párizs