Forrás: Népszava

Tamás Gáspár Miklós

filozófus, közíró

Igen, alighanem útkereszteződéshez érkeztünk. Választanunk kell, hogy hagyjuk-e magunkat belerángatni a sok tekintetben értelmetlen konfliktusba a kormánypártok és parlamenti ellenzék között. Hiszen kiderült, hogy az ellenzék harsány Gyurcsány-ellenes kampánya mögött a kormányéhoz a lényeges kérdésekben roppantul hasonló gazdaság- és társadalompolitika húzódik meg. Ma már a jobboldali ellenzék, amely demonstrál bizonyos kórházak bezáratása miatt, maga is „takarékosabb”, „áramvonalasabb” egészségügyet akar, s más ügyekben is az „ugyanazt, de jobban” irányvonalat követi. Ezeket a fontos dolgokat a jobboldal roppant halkan susogja (nehogy aztán a fejére lehessen idézni, hogy nem szólt idejében), olyan halkan, hogy a hívei nem hallhatják meg. A híveinek hangosan azt ordítja, hogy minden vonatkozásban ellenzi Gyurcsány és Kóka politikáját, hol­ott – a gondosabb, figyelmesebb hírlapolvasók tudják – ez nem igaz. A nagy zaj mögött nincs semmi.

Ugyanakkor a „baloldali” kormánypolitika valójában persze mélységesen jobboldali politika, amely régen elavult problémákra kitalált, ugyancsak régen elavult stratégiákat alkalmaz. A kormánykoalíció híveinek választaniuk kell, hogy pótcselekvések helyett – ilyen pl. a koalíciós társak közötti árnyalatnyi vagy éppenséggel mondvacsinált különbségek fölnagyítása – megpróbálják-e rábírni a kormányt, hogy lépjen vissza a társadalom egyben tartására alkalmas struktúrák lebontásától, hogy legalább mérsékelje, lassítsa katasztrófapolitikáját, próbálja kímélni a rászorultakat, azokat, akik maguk nem tudják egyedül megvédeni magukat.

A politizáló honpolgároknak is választaniuk kell: abbahagyják-e az üres békevágy szirupos hangoztatását, másrészt meg: abbahagyják-e a tartalmatlan, üres konfrontációt. A kormánypártok híveinek meg kell fontolniuk, támogatják-e tovább a képviseleti demokrácia további erózióját, a rendeleti kormányzás és a bürokrácia térhódításának megakadályozására van-e ere­jük, vagy elpazarolják minden energiájukat az Orbán Viktor és a tüntetők elleni gyűlölködésre. A jobboldali ellenzék híveinek pedig meg kell fontolniuk: érdemes-e az adrenalinszint emeléséért cserébe beleegyezniük abba, hogy a Fidesz-KDNP szétveri azt, ami a parlamenti szisztémából még megmaradt, s hogy belenyugodhatnak-e: a Gyurcsány elleni erőkoncentráció ürügyével olyan „párhuzamos Magyarországot” hoznak létre, amelyben a tekintélyelvű parancsuralom érvényesül, s amelyet behálóz s lehúz a mocsárba a szélsőjobboldal visszataszító „szellemisége”.

Mindannyiunknak meg kell fontolnunk, hogy azt tesszük-e, amit a többség eddig is tett: visszahúzódunk a magánéletbe, s hagyjuk, hogy a parlamenti pártok és a parlamenten kívüli rohamcsapatok élén vitézkedő militáns kisebbségeknek engedjük-e át a közügyek intézését – miközben ezek a kisebbségek (az ún. „elitek”) az égvilágon semmit se tesznek a legfenyegetőbb veszedelmek (pl. a környezeti szerencsétlenség) elhárítására, reményteli kibontakozásról nem is szólva. Nincs több helyem, abbahagyom – kellemes ünnepeket kívánnék, de effélére semmi remény.

Bojár Iván András művészetkritikus

Amióta világ a világ, Magyarország is mindig útkereszteződések előtt állt. Ez a társadalmak életének természete. Ezek a hétköznapjai. Irányváltások, választások követik benne egymást. Hogy melyik válik sorsfordítóvá, azt a március 19-ék, október 15-ék, április 4-ék vagy november 4-ék különös alkalmain kívül többnyire csak utólag lehet megítélni. Most békében élünk, még ha békétlenül is. Békében, demokráciában, piacgazdaságban. Ez mindennél fontosabb, mint ahogy az is, hogy minden rossz érzésünk, bosszúságunk, nehézségünk ellenére az elmúlt ezeregyszáz esztendőben nekünk, magyaroknak objektíve soha nem volt ilyen jó életünk. Ez nem a kormány műve, hanem az egyes kormányok mandátumidejét messze átfogó, nagyobb folyamatoké (peresztrojka, rendszerváltás, EU-bővítés stb.), ami akkor is így lenne, ha éppen más összetételű kormány irányítaná az országot. Elkeserítő viszont, hogy ezt a lényegi fölismerést szégyelljük kimondani. Irigyeljük, mégis féljük a sikert. Gyanakodva nézzük azt, aki jól van a bőrében. Csiszolgatjuk, fényesítgetjük az utálat kultuszát – mindegy, hogy melyik oldalon is állunk. Mondhatni, nem vagyunk eszünknél. Ennek ugyanis semmi értelme. Azaz mégis. A mérges állapot megteremtése, fenntartása, gerjesztése, könnyen néven nevezhető egyének, politikai kiscsoportok érdekeinek többségi, nemzeti vagy országos érdekek fölé emelése. Ezt sokszor el kell mondani, hátha megértjük és elhisszük. És sokszor el kell mondani azt is: az egyéni siker nagyszerű dolog, egy közösség sikere és öröme azoknak is siker, akik közvetlenül talán nem részesei annak. Hogy az együttműködés, bármilyen nehéz is a formáit kimunkálni, messzebbre visz, mint az irigység, hatalom és bírvágy motiválta harc. Hosszú idő még, amire így lesz, de legalább reményt ad, ha csak magunk elé képzeljük is. És akkor csődöt mondanak a megosztó politikák, népszerűtlenné válnak a konfliktusokban érdekelt politikusok. Ekkor nyílhat majd esély arra, hogy a kulturális, politikai, társadalmi vagy gazdasági nézetek különbözősége a véleménypluralitás erejét és ne gyengeségét mutassa, hogy ezeken a területeken meghatározhatóvá váljanak azok a közös elemek, amelyekben mindannyian egyetértünk. Na, akkor.

Szinetár Miklós rendező

Hosszabb folyamat a kiegyezés. Akár négy-öt évet is igénybe fog venni. De hogy bekövetkezik, az bizonyos. Ugyanis nem a politikai elit belátásán múlik mindez, hanem egyszerű természeti törvény. Az indulatok, az ellentétek olyan végletesen egymásnak feszültek az elmúlt években, hogy nincs más út, mint a robbanás vagy a megnyugvás. Optimista vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy robbanás történjen. Azt persze nem tudom, hogy az elmúlt hónapok drámái elegek voltak-e ahhoz, hogy most már simán és csendben megtörténjen, vagy még drámai konfliktusok fogják megelőzni a békét. Ismétlem, ezt nem tudom, de hosszú távon békének kell lennie. A kulturális megosztottság más kérdés. Itt egyrészt arról van szó, hogy két vagy több kulturális, művészeti ízlés, értékrend békésen megfér egymás mellett. Már most is. Inkább az aggaszt, hogy a kultúra finanszírozása hogyan oldódik meg. Mert ami ma van, az a sem szocialista, sem kapitalista „modell”, nem tartható sokáig. E szempontból kevés biztató jelet látok.

Kukorelly Endre író

Sőt szélcsatornában. Nem vészes, bár nem kellemes. A népek mogorva, kimarjult, leharcolt képpel, kissé előredőlve járnak, ám szokva vannak hozzá, ha kikapcsolná a jóisten a szelet, hasra is esnének a csodálkozástól. Azért az jó volna mégis. Kis szélcsend, kisütne a napocska satöbbi. Hogy eldönthető-e még, hogy a konfrontáció vagy a kiegyezés irányába megyünk tovább? Már aki megy, mert én ugyan nem. Semmi konfrontálódás, semmi kiegyezés, normális polgárember ilyesmit nem tesz. Hanem igyekszik magát lehetőleg jól érezni ebben az egyszeri életben, ezen a szép bolygón. Minden más törekvés szánalmas. Pár furcsán elromlott, amúgy gyárilag derék ember féktelenné vált hatalmi ambíciója gerjeszti ezt az egészet. Aki beugrik nekik, nem tud élni. Aki csápol nekik, félreértés áldozata. Aki nem szól rájuk, hogy most már csönd legyen, az minimum közönyös, és a Purgatórium Negyedik Párkányán végzi. Legalábbis Dante szerint.

Lelki-szellemi-anyagi érdekeink eltérőek, a megosztottság nem jó és nem rossz, egyszerűen normális dolog. Ettől ilyen – színes, változatos, boldogító, fájdalmas, bosszantó és szórakoztató – az élet. Akadnak viszont, akik sima cinizmussal gerjesztik a konfrontálódást, mert ez hozza őket helyzetbe. Nem a megosztottságot kéne elkerülni, hanem ezeket az embereket.

Fischer Ádám karmester

Értelmezés kérdése, hogy válaszút előtt állunk-e. Bizonyos tekintetben mindig az előtt állunk, bár később gyakran nehéz meglátni, mikor is vált pályát egy ország. Az elmúlt hónapok eseményeiről én lehet, hogy kissé másként gondolkodom, de vegye figyelembe, hogy hosszú idő óta nem élek itthon. Ezért lehet, hogy tévedek. De mégis úgy látom, nem kell túlértékelni a történteket. Sőt úgy tűnik inkább, hogy katartikus szerepük volt, mert hatásukra megindul egy közeledési, tisztulási folyamat.

Bacsó Péter filmrendező

A megegyezés lehet az egyetlen út. A politika által gerjesztett, kiélezett szembenállás nem találkozik az emberek igényeivel. Azt hiszem, a többség normális módon akar élni. Az emberek nem acsarkodásra, hanem párbeszédre vannak kódolva. Csak saját személyes tapasztalataimat mondhatom. Közismert, hogy elkötelezett baloldali ember vagyok, de számos olyan barátom van, akik nem ezeket az értékeket vallják magukénak. Nagyon jól el tudok velük beszélgetni, könnyedén felül tudunk emelkedni az ideológiai, politikai különbségeken. Sőt az októberi szégyenteljes, értelmetlen történések után úgy tűnik, egyre többen hajlanak a párbeszédre. A kulturális megosztottságról azt gondolom, hogy a minőség mentén ment a törés végbe.

Petrovics Emil

Kossuth-díjas zeneszerző

A kérdések kicsit sokat markolnak, választ várnak Magyarország jelene és jövője minden érdemleges gondjára, a megoldások mikéntjére, reményére, módszerére. A tételeket megfordítom, mert a megosztottság elkerülését már régen lekéstük, nyakig vagyunk benne, leghőbb vágyam lenne, hogy elinduljon végre a lassú, megfontolt kilábalás ebből a már-már tragikus helyzetből.

Néhány mozdulattal alig lehet jellemezni e megosztottság karakterisztikumait. Megalapozott elvek, filozófiailag alátámasztott jövőképek nincsenek; a társadalmi szerződés tisztességes, megfontolt modernizálása, a szociálpolitika és piacgazdaság összeegyeztetésének felelős és operatív megtervezése egyszerűen nem létezik. A megoldatlanságot politikai, hatalmi gyűlölködés hozta létre. Elsősorban Orbán Viktor & Comp. Ha jó szándékú vagyok: egy metódus kétféle értelmezését látom. A baloldal – amely természetes világom – a piacgazdaság, a pénzügyi gondok megoldásának prioritását vallja, s ennek függvényében kezeli a szociális, kulturális és nemzeti(ségi) problémákat. (Nem tetszik.) A jobboldal – az egyszerűség kedvéért – megfordítja a dolgot: égbe emeli a nemzeti érdekeket, megfűszerezi a szociális bajok vészkongatásával és a magyar érzelmek felizzításával, populista demagógiával, s a sötétben lapítva söpri eme hamis harangszó mögé a jól ismert kapitalista farkastörvények végrehajtásának elkerülhetetlenségét. (Ez aztán egyáltalán nem teszik – sőt utálom gyűlölet gerjesztését.) A 72 órás ultimátumok, a ki-be vonulások, az utcai randalírozás, a haza külhoni dezavuálása nem nyújt reményt arra, hogy a magyar emberek békés, munkás élete fontosabb cél legyen, mint a politikai hiúságvásáron fűrészporral töltött hatalmi bábpozíciók elnyerésének lehetősége.

A kultúra jóval „kedvezőbb” helyzetben van. Egyik oldalnak sincs valamirevaló elgondolása arról, hogy mit kellene tenni a művészet, a színház, a zene, az irodalom, a film és a többiek (közművelődés, múzeum stb.) világában. Látványos elvtelenségen, tudatlanságon, közönyös képmutatáson túl semmi se dereng fel a jövőről. Se itt, se amott. Legfeljebb álnok látványtervezés: a szavazatok megszerzése érdekében. Valamint a „túl sok pénzbe kerül!” nevetséges ismételgetésének lealacsonyító leleménye.

Útkereszteződés nincs. Ez ugyanis metszéspontot feltételez, s ott lehetne találkozni. Elágazás viszont van! Y(pszilon)-szindróma. Ha egy mozdony a párhuzamos (a végtelenben talán összetalálkozó) síneken elhelyezett váltó után ráfut egy Y-elágazásra, a vonat kettéhasad, az utasok lezuhannak a talpfákra, és kilehelik lelküket. Nemzethalál. Gondoljunk Vörösmartyra.

Kende Péter akadémikus

Kezdeném azzal, hogy Magyarország megosztottsága sem gazdaságilag, sem kulturális szempontból nem súlyosabb, mint más európai országoké. A jövedelmi és életviteli szintkülönbségek ugyan nagyobbak, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, de nem rendkívüliek. Egyedül a politikai polarizáció, a választói közösség két részre szakadása mondható szokatlanul, már-már elviselhetetlenül súlyosnak.

Ennek a szakadásnak a lelki okai messzire, lényegében a huszadik század elejére nyúlnak vissza, s olyan történelmi traumákhoz kapcsolódnak, mint a két világháborúban elszenvedett terület- és vérveszteség, az ezt követő forradalmi és ellenforradalmi korszakok megrázkódtatásai, a magyar zsidóság tömegeinek lemészárlása, az ország szovjet megszállása, és ennek több mint négy évtizeden át tartó társadalmi-politikai következményei. Megosztó hatással ezek azért jártak, mert az egymást követő drasztikus változásokat a magyar társadalom különféle csoportjai más és másként élték meg. Nem egységesen szenvedtek tőlük s nem is egységesen profitáltak belőlük.

A megosztottságból (amely tehát történelmi termék) szakadás azonban azért lett, mert van a jelenkori Magyarországon egy politikai szervezet, amely tudatosan törekszik a múlt megítélésével kapcsolatos különbségek életben tartására, mi több, kiélezésére. Ennek fő eszköze a jelenlegi MSZP teljes azonosítása a Terror Házában kiplakatírozott vörös ördögökkel, vagy­is az 1919-ben leszerepelt, de 1945-ben megint helyzetbe hozott, s folyamatosan idegen érdekeket kiszolgáló kommunista erőkkel. E képletben a baloldal elleni harc nemzeti háborúvá minősül át, amelyben sem kompromisszumokra, sem nüánszokra – az ellenfél cselekedeteinek árnyaltabb megítélésére – nincsen hely.

Ebben a mesterségesen gerjesztett háborúban, amely a mai formájában 1998 óta folyik, a „bal” és a „jobb” közötti szembenállás napról napra görcsösebbé vált, és lassan mindent áthat. Személyi alapon még a gazdaságot, ideológiai áttételekkel pedig a kultúrát is. Leküzdésének – azaz a kiegyezésnek – a lehetősége ilyen premisszák mellett elsősorban attól függ, hogy a csatát élesztő politikai erő egy napon lemond-e az ország tudatos kettészakításának gyakorlatáról.

Egy ilyen fordulatnak e pillanatban semmi jelét nem látom, s ezért arra a kérdésére, hogy „útkereszteződésben van-e Magyarország?”, a magam részéről nemmel válaszolnék. Kiegyezéshez két fél kell, márpedig a Fidesz-vezérkar a konfrontáció irányát választotta, s amíg Orbán Viktor vezetése alatt áll, kevesebbel, mint a teljes győzelemmel aligha fog megelégedni. Az 1998-2002 közötti kormányzási módszerek ismeretében továbbá még az is gyanítható, hogy a kiegyezés szándékát maga a győzelem sem hozná közelebb. Ettől kezdve ugyanis a legyőzött ellenfél szisztematikus felszámolása volna a cél.

Pusztán elméletileg természetesen Magyarországon is elképzelhető vol­na egy olyan modern, európaias, komp­ro­misszum­kész parlamenti jobboldal, amely nem a „ki likvidál kit?” szemléletében politizál. (Elvégre a baloldal jelenlegi vezető pártjának is nagy utat kellett bejárnia, amíg a leninizmustól visszajutott a szociáldemokrataságig.) Mi több: Antall Józseffel e modern jobboldaliságnak már előzménye is volt. 2006 végén azonban úgy tűnik, hiányoznak ennek a személyi feltételei.

Róna Péter,

a Róna & Társai elnök-vezérigazgatója

A hosszú ideig idegen elnyomás alatt élő társadalmak jellegzetesen kettészakadnak túlélőkre és elutasítókra. Az elutasítókat (nálunk a jobboldalt) sikertelenségük az elutasítás kiszélesítésére kényszeríti. Gondolkodásuk abszolutista dogmává válik, a tőlük más nézeteket vallókkal az esetleges együttműködést ellehetetleníti. Így a nemzet legnagyobb kihívásához, a Nyugathoz való felzárkózáshoz szükséges legfontosabb eszközöket, például a tényszerű elemzést, az erőviszo­nyok gondos és józan felmérését stb. elvetik. A túlélők (nálunk a mai baloldal) a túlélés taktikájából elkerülhetetlen opportunizmust, cinizmust, a mindenkori helyzettől függő – labilis – erkölcsi értékrendszert nem tudják átlépni, így a felzárkózáshoz szükséges szellemi és erkölcsi tőkét csak nagyon nehezen tudják összegyűjteni.

Van tehát erkölcsi válság, mert mind a túlélés, mind pedig az elutasítás erkölcse alapvetően más, mint a szabad emberé, és a mi történelmünk alapvetően az elnyomással való birkózásról, nem pedig a szabadság mindennapi gyakorlatáról, annak tartalmáról és határairól szól. Így a szabad ember erkölcsi világa még nem a mi világunk. Van egy gazdasági válság, mert még nem érezzük a szabadság és a felelősség közötti összefüggést, többet fogyasztunk, mint termelünk, s életünk jelentős részéért az államra hárítjuk a felelősséget.

A helyzet tehát nem annyira egy kereszt-, mint inkább egy rögös út, amin végig kell mennünk. De ebből a küszködésből fog kiemelkedni a nemzet életképes új értékrendje. Mindaddig csak három dolgunk van: dolgozni, dolgozni és dolgozni.

Kocsis Zoltán

zongoraművész, karmester, a Nemzeti Filharmonikusok vezetője

Azt kéne meggondolni, hogy az útkereszteződésben minek kéne előnyt élveznie. Hazabeszélvén azt is mondhatnám, hogy mindenekelőtt a kultúrának, de véleményem szerint minden olyan erőfeszítésnek, amely alkalmas arra, hogy a választott úton biztos és főként összehangolt léptekkel tudjunk előre haladni.

Jordán Tamás,

a Nemzeti Színház igazgatója

Közvetlen környezetemből és a médiából is kapok olyan jelzéseket, hogy az embereknek elegük van a politikai csatározásokból. Halványan él bennem a remény, hogy a józan politikusok is így vannak vele. A kézfogásra nyújtott kezeket el kellene fogadni. Ezektől a kézfogásoktól függ gyerekeink, unokáink jövője.

Kapolyi László, az MSZDP elnöke

Nemcsak lehetséges, de a jövő, a gazdasági fejlődés szempontjából elengedhetetlenül szükséges is, hogy legyen kiegyezés. A befektetők rendezett országban érzik jól magukat. Ha azt látják, hogy minden politikai erő a normális, demokratikus keretek között űzi az amúgy elengedhetetlen játszmáit, érkezik a tőke, erősödik a forint. A konvergenciaprogram beadását követően már javult az ország megítélése, s ez csillapítani fogja a belpolitikai indulatokat. Amúgy állítom, hogy a Fidesz látványos ellenségeskedése mögött nagyon sok az alakoskodás, de hiszem, hogy előbb-utóbb belátják, az unióban csak egymással összefogva harcolhatunk ki előnyöket Magyarország számára.

Baráth Etele

szocialista képviselő, az előző kormány uniós ügyekért felelős minisztere

A következő időszakban az a legfontosabb, hogy összefüggéseiben kezeljük a hazánk számára fontos ügyeket. Semmiképpen sem szeretnék kiemelni egy területet, és azt mondani, ez ezért vagy azért fontosabb a másiknál. Nem szabad hagyni, hogy az egyes elemeket részleteiben tárgyaljuk meg, és döntsünk mellette vagy ellene, hiszen csak az vihet előre, ha egységesen, összehangoltan hajtjuk végre a reformokat. Az egészségügy átalakítását például nem lehet kizárólag egészségügyi kérdésként felfogni, komplexebben kell kezelni más, az egészség érdekében tett lépésekkel. Ide kapcsolódik többek között a gyereknevelés, a gyógy-idegenforgalom, a prevenció és egy sor más feladat.

A siker kulcsa az, hogy mindenki vállalja magára a saját feladatát, az összehangoltság mellett ugyanis az összefogás legalább annyira fontos az előttünk álló években. A következő időszak a partnerségről szól, előtérbe kerülnek a civil szervezetek, hiszen a reformokat kizárólag ezek támogatásával lehet véghezvinni. Fontos, hogy a magyar társadalom is felnőjön a feladathoz, és ne csak a kormány kezdeményezéseként, hanem közös ügyként éljük meg a teendőket és az eredményeket egyaránt. A programokat csak akkor lehet eredményesen végrehajtani, ha azok alulról felfelé érintkeznek, a helyi szereplők egyetértésével történnek, közös fejlesztési akaratot fejeznek ki. Meggyőződésem, hogy a következő hét esztendő intenzív fejlesztéseinek előkészítése ki fogja alakítani azt a politikai kultúrát, amit ma még hiányolnak az emberek.

Gerendás Péter

énekes-gitáros-zeneszerző

Az a véleményem, hogy a megosztottság alapvető oka a régi időkben gyökerező családi traumákra vezethető vissza. Apáról fiúra öröklődnek az előző rendszerrel kapcsolatos érzelmek, amelyeket természetesen az befolyásolja, ki hogyan élt akkor. A generációkra visszavezethető, fiakba, új nemzedékekbe kódolt érzelmi állapot határozza meg a parlamenti pártokkal kapcsolatos szimpátiánkat is. Ezek olyan mélyen benne vannak a fejekben és a szívekben, hogy nehéz túllépni az érzelmi meghatározottságon, és pusztán érvek mentén gondolkodni az ország érdekeit szem előtt tartva. Sajnos vélhetően inkább a konfrontáció és nem a kiegyezés irányába tartunk. Természetesen a kiegyezés mellett vagyok, de sok reményt nem látok rá, egyre inkább kétfelé húz az ország. A nehézségek és a mindennapi gondok ellenére az lenne a cél, hogy az emberek egymással és ne egymás mellett éljenek ebben az országban. Ehhez mindenkinek meg kell értenie és el kell fogadnia embertársa véleményét, érzelmeit és indulatait. Nincs más megoldás, mint közeledni egymáshoz.

Kállai Ferenc színművész

Erről a kérdésről Vörösmarty Csongor és Tündéje jut eszembe: „Tévedésnek hár­mas úta, / Útam itt ez volna hát, / Melyen éltem sugarát / Fölkeresnem Ilma mondta. / A közép a biztos út, / Oh, de melyik nem közép itt? / Melyik az, mely célra jut? / Itt egymásba összefutnak, / Egy csekély ponton nyugosznak, / S mennyi ország, mennyi tenger, / Nyúlik végeik között! / Vagy tán vége sincs az útnak, / Végtelenbe téved el, / S rajta az élet úgy vesz el, / Mint mi képet jégre írnak?” Ezen túl pedig azt látom, hogy mindkét politikai oldal elsősorban különbözni szeretne egymástól, jobb lenne világosabb koncepciót látni, mintsem a hatalmi harcot. Ez utóbbinak a vége pedig könnyen lehet menetelés a semmibe, a nihilbe. Azért ilyenkor, karácsony táján, amikor a Megváltó születését ünnepeljük, bizakodóbbnak illik lenni, úgyhogy legyünk azok mi is.

Járai Zsigmond,

a Magyar Nemzeti Bank elnöke

Igen, bár meg kell gondolni, hová helyezzük a hangsúlyokat. Azon a bizonyos keresztúton én mindenekelőtt az euró magyarországi bevezetésének adnék elsőbbséget. Az európai közös valuta ugyanis képes konszolidálni a gazdaság szerkezetét, fékezi az államháztartási hiányt. Csökkenhetne az államadósság mérteke, és megteremtődnének a feltételei az infláció mérséklődésének is. Ugyanakkor ez a változás felgyorsítaná a gazdaságot, és fegyelmezett gazdaságpolitikára kényszerítené az államot.

Az sem utolsó szempont, hogy amennyiben Magyarország az euróövezethez csatlakozó tagállamok sorának végére kerül, akkor nehezebbé válik kapcsolatunk gazdasági téren is azokkal az államokkal, amelyek már az euróövezet tagjai. Mi több, ennek nemcsak gazdasági kihatásai lennének, hanem csalódottságot keltene a lakosságban és a vállalkozói szférában is.

Közreműködtek: Balogh Gyula, Fazekas Ágnes, Hamvay Péter, Herczeg Dóra, Holubár Zita, Kepecs Ferenc, Várkonyi Tibor