Gömöri Endre elemzése arról, hogy 2006-ban mi történt a világgal
Népszabadság * Gömöri Endre * 2006. december 23.
Kép: REUTERS – Ali HashishoMegszólal a mobil. A szerkesztőség szava: érces férfihang, élete delén. „Bandi bácsi! Karácsonyi szám. Mi történt a világban 2006-ban, 8-9000 leütés.” Másnap némi fantáziálás után én telefonálok: „Mit szólnátok a szubjektívebb hanghoz? Tudom, hogy szokatlan.” Elegáns válasz: „Csináld, ahogy jónak látod.”
Ülök a laptop előtt. Engedélyem van a szubjektivitásra. Így hát talán irracionálisnak tűnő sorrendben írom az év emlékképeit, ahogy feltűnnek.
Először is itt van Fidel Castro, aki négy operáció után eljegyezte magát a halállal. Persze a megszokott rutinnal tagadják, de háta mögött már feltűnt Hugo Chávez indián feje. Ő lehet Fidel harcának folytatója. A potenciális utód, azzal a különbséggel, hogy Venezuela elnökeként a földrész egyik legnagyobb olajkincsén ül. Közben Nicaraguában újra hatalomra lendült Daniel Ortega, akit valamikor Ronald Reagan elnök pusztító hadjárattal és hivatali idejének legkínosabb botránya (Irán-kontra-ügy) árán tudott csak kiűzni az elnöki palotából.
Északabbra, Washingtonban George W. Bush tehetetlenül vergődik a maga ásta iraki veremben, de arra is figyelnie kell, hogy épüljön az árammal telített drótkerítés a mexikói határon, megakadályozni az illegális bevándorlást. Cserébe, úgy tűnik, állampolgárságot kaphat majd a 12 millió, már az Egyesült Államokban élő illegális bevándorló. Lehet, hogy 2008-ban az elnökválasztást már a „latino vote” is eldöntheti? Lehet, hogy nem Moszkvából és nem Pekingből, hanem Latin-Amerikából érkezik majd a század igazi kihívása az „amerikai életforma” címére?
Ma még persze a világpolitikai barikád túlsó oldalán Vlagyimir Putyin áll, akit a londoni Economist címlapja a harmincas évek amerikai gengsztereinek kalapviseletében ábrázol, kezében kalasnyikovként egy benzintöltő csövet tart. Felirat: „Ne packázz Oroszországgal!” A közvetlen magyarázat 2006 utolsó negyedének szenzációja: Londonban egy polónium-210 jelzésű sugárzó anyaggal megmérgeztek egy Londonba menekült, orosz exügynököt, a KGB utódszervezetének tagját, név szerint Alekszandr Litvinyenkót. (Az igazolványán a cári koronás kétfejű sas; a posztszovjet orosz tudathasadás egyik bizonyítéka.) A polónium „lábnyomai” Oroszországba vezetnek, megtalálhatók néhány (forgalomból kivont) Moszkva-London között közlekedő repülőgépen, az utóbbi napokban Hamburgban is. Litvinyenko halálos ágyán áttér az iszlámra. Magyarázat: a temetésén az özvegy egy Moszkva által elítélt csecsen ellenálló karján tart a frissen ásott sír felé. Szín: a Highgate temető, alig kétszáz méternyire Marx Károly sírjától.
Kép: Reuters/itar-Tass Az abszurditás spirálja tovább tekeredik. Litvinyenko halála után egy nappal Jegor Gajdar, a Jelcin-korszak egyik miniszterelnöke, a maroknyi mértékadó orosz liberális politikus egyike elájult egy írországi előadásán. Orrán-száján ömlött a vér. Életben maradt, de meggyőződése, hogy őt is megmérgezték. Szerinte szó sincs arról, hogy Putyin elnök lenne felelős a merényletekért. Putyin azért felelős – mondja -, mert „olyan politikai légkört teremtett, ahol ez megtörténhet”. Melyik a súlyosabb vád? Gajdar – és mindenki más – hallgat.
De senki nem csodálkozik.
Egy másik válságközpontban, Izraelben is egy élőhalott. Ariel Saron tábornok-kormányfő egy éve kómában van. Nem tud a Hamasz terrormozgalom választási győzelméről, sem a Dél-Libanonban iráni-szíriai támogatással felfegyverzett Hezbollah és az izraeli hadsereg háborújáról. És arról sem, hogy miközben a csöveken lassan szivárog belé az idézőjelbe tett „élet” – a Hamasz és a Fatah emberei egymást lövik az ő parancsára kiürített Gázai övezetben. Mintha igazolnia akarnák az élő Saron véleményét, hogy „a palesztin oldalon nincs kivel tárgyalni”.
Mindehhez lábjegyzet: Iránban a teokratikus diktatúra „tudományos konferenciát” szervezett; bizonyítandó, hogy nem volt holokauszt, nem voltak gázkamrák, és nem működött a gépesített népirtás mechanizmusa. Nem meglepő, hogy a hazai neofasizmus is képviseltette magát a Jobbik egyik tagjának személyében. (Nevét a szervezet szóvivője „biztonsági okokból” nem volt hajlandó elárulni.) A 2006 világát elborító gondolkodási káosz igazán dermesztő bizonyítéka a zsidó fundamentalizmus megjelenése Teheránban. A számos országból – Izraelből is – érkezett ultraortodox rabbik persze nem a holokausztot tagadták, hanem a politikai lényegben értettek egyet az ajatollahok rezsimjével. Ők is tagadják Izrael állami létének jogosságát; hitük szerint a bibliai Izrael csak a Messiás visszatérése után születhet újjá.
A következő állomás: a hit nélküli nagyhatalmi irracionalitás legendás próbaterepe, azaz a Balkán. A decemberi rigai NATO-csúcs – méghozzá amerikai javaslatra – felajánlotta Szerbiának a (nyilván távoli) NATO-tagság előszobájának tekintett békepartnerség státusát. Ezzel megalázták a hágai Nemzetközi Törvényszéket és a „pragmatizmus” jegyében meghazudtolták önmagukat. Eddig bármilyen érintkezés felvételét a két, még szabadon lévő szerb háborús főbűnös, Radovan Karadzsics és Ratko Mladics tábornok kiadásához kötötték. Ők ketten „valahol Szerbiában” vagy „valahol a Boszniai Szerb Köztársaságban” bujkálnak, nyilván a legendásan erős – és sokszor kegyetlen – nagyszerb sovinizmus számos hívének imádatától övezve.
Végül, hogy a káosz teljes legyen, Kelet-Közép-Európa négy NATO- és EU-tagállama (Lengyel-, Cseh- és Magyarország, Szlovákia) különböző formában és időpontban sikeresen létrehozták a „bizonytalanság övezetét”. Az okot a Világbank év végi jelentése így adja meg: „A populista befolyás növekedése nehezíti a reformok végrehajtását és a szükséges pénzügyi lépések megtételét.” Csak egy bank tud így fogalmazni. A szavak mögött szenvedélyek dúlnak. Lengyelországban az egypetéjű ikerpár „nemzeti katolicizmusba” oltott nacionalizmusa garázdálkodik, egyszerre konfrontálódva Moszkvával és Berlinnel. Szlovákiában egy magát szociáldemokratának nevező párt – először a kontinens történelmében – rasszista és szélsőjobboldali erőket emelt maga mellé a kormányba.
Ami Magyarország (jórészt ablakom alatt zajló) őszi őrületét illeti, objektív kommentárért az év költő-halottjának, Faludy Györgynek egy évtizedekkel korábban írt verséhez fordulok. Az ösztönző politikai háttér ideológiája mindössze két sorban:
Ha a többség balra ment, / Kinek kell a parlament
Az ideológia lecsapódása a pesti utcán három verssorban:
Jó polgár nem liberális / S ha az lennél, jól vigyázz / Még körmödre ég a ház…
Ha azt kutatjuk, mi az oka annak, hogy 2006 krónikájának ezek a jelenségei részben a politikai pszichológia (rosszabb esetben pszichiátria) kategóriájába tartoznak, a választ, Washingtonban és Moszkvában kell keresni.
A XXI. század végére Kínának feltehetően több esélye van a második szuperhatalommá válásra, mint Oroszországnak – Európa sorsát a belátható jövőben mégis az amerikai-orosz pozícióharca dönti el. 2006 – valószínűleg ideiglenesen – az oroszok javára módosította a párbaj résztvevőinek erőviszonyát. Az Egyesült Államok minden szempontból továbbra is a világ egyedüli szuperhatalma. Ez a túlhatalom Európában nem érvényesülhetett, mert zsákutcába szorult a Fehér Ház iraki politikája. A fenyegető csőd oka az, hogy Bush belevetette magát az evangelizáló egyházak és a szűk neokonzervatív értelmiségi elit szövetségének karjaiba. Rabja lett annak az ideológiának, amely szerint Amerika missziója, hogy exportálja a demokráciát – mégpedig lehetőség szerint annak amerikai modelljét – az iszlám világ országaiba. Ha kell, akár erőszakkal is, hiszen ez (így szólt a „neocon dogma”) része a terrorizmus elleni harcnak.
Az év második felére minden manipuláció ellenére nem lehetett eltitkolni, hogy ez a politika kudarcot vallott. Szaddám Huszein Irakja förtelmes diktatúra volt, de egyben a regionális stabilitás egyik biztosítéka is. Szekularizált diktatúra lévén, ellensúlyként szolgált a fertőzőbb és ezért veszélyesebb iráni teokratikus diktatúrával szemben. Az iraki háború stratégiai „eredménye”, hogy Iránt a térség hegemón hatalmává és egyben a terrorizmus központjává tette. Ez a csőd sem volt elég ahhoz, hogy kiragadja Busht a neocon gondolkodás öleléséből. Nem hozott változást az időközi választás, amely már előrevetítette a republikánusok valószínű vereségét a 2008-as elnökválasztáson. Bush máig makacsul kitart a küldetéses illúziók mellett, noha egy kétpárti bizottság (amelyet apja is támogatott a kulisszák mögött) reális és fokozatos kivezető utat kínált az iraki ingoványból. A jobb sorsra érdemes külügyminiszter, Condoleezza Rice kapta a feladatot, hogy közölje a világgal december 15-én: a kormány nem fogadja el a kétpárti bizottság javaslatait, nem hajlandó közvetlen tárgyalásokra Iránnal és Szíriával, mert meggyőződése, hogy „legkésőbb 2008 végére Irakban helyreáll a béke”.
Az amerikai politikának ez a fatális aránytévesztése tette lehetővé a sokszorosan gyengébb társadalmi, gazdasági és katonai pozícióban lévő oroszok számára, hogy 2006 folyamán Európában fölénybe kerüljenek Amerikával szemben. Ennek a fölénynek egyetlen igazi hajtóereje, Európa nagyfokú függése az orosz gáz- és olajexporttól. Ez azt jelenti, hogy Oroszország érdekelt az Irán és Irak körül gomolygó, de az egész iszlám világot lázban tartó kavargás fenntartásában, miután a gáz-, és kőolajárak zuhanása kihúzná a gazdasági alapot politikai offenzívája alól.
Ha létezhetne Oroszországban is egy volt elnök (mondjuk egy „idősebb Putyin”) támogatását élvező kétpárti bizottság, akkor egy orosz James Baker alighanem megdicsérné Vlagyimir Putyint, amiért a viszonylagos gyengeség pozíciójából is képes volt elérni fontos stratégiai célokat. A gáz- és olajexport bázisán egész Európára gyakorolhatott hatékony nyomást, másrészt az orosz társadalmat is újjászervezte és a „hideg önkényuralom” irányába terelte. Ez a komplex politika méltán viseli a „Gazprom-doktrína” nevet, hiszen hordozója a Gazprom állami irányítás alá vont óriásvállalat. Amikor a Gazprom-doktrínát 2006 tavaszán hivatalosan is meghirdették, Európa már átélte az előző tél gázellátási nehézségeit, amelyek Moszkva válaszát jelentették Ukrajna akkori narancsos forradalmának, a NATO és az európai integráció felé irányuló törekvéseivel. Ettől a pillanattól kezdve világos volt, hogy Putyin a Gazprom-doktrínát egyszerre használja kül-, és belpolitikai stratégiai célok elérésére. A látszat ellenére a belpolitikai hatásnak lehet korszakos jelentősége. Andrej Illarionov, az elnök gazdasági tanácsadója azért mondott le az év elején, mert meggyőződése, hogy Putyin tudatosan ösztönzi az állami bürokrácia összenövését a gazdasági hatalommal. Ez pedig – mondja – „korporatív állammá” teszi Oroszországot. Márpedig történelmi példák figyelmeztetnek arra, hogy a korporatív szerkezet (a legenyhébb definíciót használva) az európai államkapitalista diktatúrák különböző típusainak közös vonása volt.
A Fehér Ház és a Kreml mozgásának a politikai pszichológia (rosszabb esetben pszichiátria) szférájába tartozó vonásait csak visszatükrözik az év eseményei – a Teheránba látogató rabbiktól a Highgate temető friss sírhantjáig, Marxtól 200 méternyire.
Így hát nem az a kérdés, hogy mi történt 2006-ban a világban. Inkább az: mi történt a világgal?
