Forrás: Népszava

Nagyon rosszkedvűen reagálok Joó István minap a Magyar Nemzetben megjelent cikkére, melyben Vizet prédikálni és bort inni (Népszava, 2006. december 6.) című írásomat veszi kritika alá. Joó mondatokon keresztül lovagol azon, hogy én a miniszterelnök tanácsadójaként nyilván valamiféle balos összeesküvés ­részeként, megrendelésre „támadom” az egyházat, miért is a Népszava engem borsos összegekkel jutalmaz, de ugyanakkor persze a SZDSZ embere is vagyok. Először is: nem vagyok a miniszterelnök tanácsadója. Másodszor: soha semmi közöm nem volt a szabad demokratákhoz (sem). Harmadszor: speciel a Népszavától eleddig egyetlen forintot sem vettem fel honoráriumként: egészen egyszerűen elfelejtettem. Mindezek a tények egzakt módon dokumentálhatóak. Semmi rejtély: van úgy, hogy az ember merő morális és szakmai indíttatásból ragad tollat. De én azt sem bánom, ha van, aki megrendelésből, pártpolitikai érdekek mentén teszi ezt. A lényeg, hogy ez esetben is ragaszkodjon ahhoz, hogy a tényekre alapítsa mondandóját. Joó a jelent értékelve sem volt erre képes, így joggal merül a fel a kérdés, a múlt eseményeit hogyan képes tárgyilagosan mérlegelni.

Fő problémám írásával azonban az, hogy ismételten morális evidenciákat kényszerül az ember védelmébe venni. Tudniillik elítélendő-e, ha valaki egy fajvédő eszmerendszer keretében egy bizonyos embercsoportot patkányoknak nevez. Ahogyan ezt Prohászka tette. Mielőtt azonban a püspök értékelésére térnénk, álljunk meg egy pillanatra. Lassan úgy teszünk ugyanis, mintha az egyházi zsidóellenesség vádja valami légből kapott, balliberális istenkáromlás volna, nem pedig az egyház magatartására évszázadokon át jellemző jelenség. A középkori zsidóellenes pogromok és inkvizíció tárgyalását most hagyjuk is, maradjunk Prohászka koránál, mikor is a katolikus médiát és egyházi megszólalásokat át- és áthatották a zsidóellenes vádak, kitörések. A Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano egészen odáig megy, hogy 1920-ban többször is megemlékezik a Sion bölcseinek jegyzőkönyve című antiszemita kiadványról, a Le Croix francia katolikus lap szemléjét idézve. S ugyan a könyv hitelességét – ti. hogy az valóban egy tényleges jegyzőkönyv lenne – kétségbe vonja, ám a benne tárgyalt állítólagos veszélyt, a zsidók világhatalmi összeesküvését valódinak nevezi. A pápai vélemény félhivatalos megszólaltatójának tekintett jezsuita Civilta Cattolica a „keresztény civilizáció ellenségeinek” nevezi a zsidókat, míg az Etudes című francia katolikus lap ez idő tájban indít sorozatot Magyarország „zsidó inváziójáról”, Gasparri bíboros, a ­pápa államtitkára (külügyminisztere) ugyancsak a zsidók „inváziós lelkületéről” emlékezik meg egy beszédében, s elrettentő példaként Magyarországot hozza fel. A katolikus sajtó szerte Európában „parazitáknak” és olyan népnek nevezi a zsidóságot, melynek köreiben „tombol az erkölcstelenség”. A Vatikán mindeközben – Prohászka ezt már épp nem érhette meg – konkordátumot köt Mussolinivel (1929) és Hitlerrel (1933). Jacques Maritain, neves katolikus teo­lógus sajnos nem sokak véleményét képviselte akkor, mikor kijelentette, hogy nem szabad elfogadnunk, hogy „sokan a zsidókérdést használják fel arra, hogy a közvélemény általános elégedetlenségét eltérítsék”.

Prohászka Ottokár nem volt e kevés kivételek között. Vitán felül áll, hogy a püspök fajvédő mozgalmat hirdetett – tőle indul a hungarista mozgalom eszméje is -, faji, származási alapú következtetései vaskosak és gyűlölködők, a korabeli egyházi zsidóellenesség fentebb idézett, tipikus megnyilvánulásai. Csak a példa kedvéért, „dögletes erkölcsi nézetekkel szaturált nép”-nek, alávaló, élősködő és asszimilációra alkalmatlan népnek tekintette a zsidókat, akiket „önvédelemből” nem szabad egyenjogúsítani a keresztény államoknak. Ne felejtsük, mindez a tiszaeszlári, garamkissallói stb. vérvádak Magyarországán, a Dreyfus-per Európájában és az oroszországi pogromok árnyékában hangzott el. Vagyis egy olyan korszakban, mely véresen terhes volt a hasonló ordas eszmék zsidó áldozatainak tragédiájával.

Többen azzal kísérlik meg menteni a menthetetlent, hogy a Prohászka-korabeli antiszemitizmus nem egyenlő a holokauszttal. Nem egyenlő, csupán mérföldkő, egyfajta eszmei és társadalomlélektani előkészület a hozzá vezető úton. Bartók 1938-ban már a következőket kénytelen megállapítani: „Nálunk az úgynevezett keresztény középosztály csaknem egésze a náci rendszert támogatja.” Abban, hogy idáig jutott a magyar társadalom, meghatározó szerepe volt a megelőző évtizedek fajvédő mozgalmainak, egyházi hátterű zsidóellenes eszmeiségének és egyebek mellett a Prohászka hathatós nyomására elkészült első európai zsidótörvénynek, a numerus claususnak.

Világosan látták mindezt a kor gondolkodói. A Prohászkát „a jövendő klerikalizmus hírnökeként támadó” Ady Endre szerint a „magyar nacionalizmus lemásolta a franciát, de kibővítette a porosz junkerek ultramontanizmusával, összekapcsolta a bécsi kamarillával s klerikális antiszemita csapatával, mindezek fölött pedig karmesterének Rómát tartotta meg. Mindezek következtében „veszekedett, vad antiszemitizmus dühöng egyik-másik részén az országnak”, mikor is összehordoznak „Istenanyát, keresztet, hazát, nemzeti géniuszt, vallást, fajszeretetet, a legszentebb és legnemesebb fogalmakat szemkápráztató és megtévesztő jelzőik és egyéb kapcsolatokban egy emberietlen tendencia: az antiszemitizmus megokolására!” E képmutató, szemforgató szellemiség jeligéje: „…egymást szívből átkarolják, s uralkodjék igazság, szeretet« s a végső konklúzió: üsd a zsidót!«”

Joó közben azt is szememre veti, hogy az 1944-es katolikus püspöki körlevélnek csak a zsidóellenes preambulumát idéztem, noha a levél maga éppen a zsidóság elhurcolását ítéli el, de hogy ezt megtehesse – így a szerző -, szükség volt arra, hogy alkalmazkodjon a kor szelle­miségéhez és elismerje a zsidóság társadalomra és gazdaságra gyakorolt kollektív erkölcsi bomlasztó hatását. Én azonban egy szóval nem mondtam, hogy a körlevél miatt hurcolták el a zsidókat, hiszen éppen azt hangsúlyoztam, hogy a levél kiadására már a vidéki zsidóság elhurcolása után került sor. Annak perverzitását hangsúlyoztam, hogy a körlevélben még a mintegy félmillió embertársunk likvidálása után is visszaköszön a szellemiség, mely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar holokauszt Eichmannék „sikertörténete” lehessen.

Lehet-e hát mindezek hátterén és bekövetkezte után Prohászka antiszemitizmusára bármi menthetőt találni?

Joó szerint úgy tűnik, igen. Felteszi ugyanis a kérdést, mikor is hangzottak el Prohászka antiszemita gondolatai. „Például a századelőn, amikor nagy hecc volt hitehagyott zsidó liberális értelmiségieknek a kereszténység ellen kikelni. … Egy féloldalasan polgárosodott, milliókat éhezni hagyó országban. … Nem, neki nem volt köze a sokat emlegetett ordas eszmékhez. Sokkal inkább a Lenin-fiúknak.” Joó talán már észre sem veszi, hogy Prohászkát a fentebb idézett antiszemita alaptoposzok alkalmazásával veszi védelmébe. Nem értem, milyen módon kompenzálná liberális értelmiségiek egyházkritikája egy püspök antiszemitizmusát? A vallásszabadság – egyház által akkortájt igencsak vitatott – jogában benne foglaltatik a vallás kritikájának joga is, főként, ha az egy fajvédő eszmeiséget hirdető, feudális privilégiumain trónoló egyházzal szemben fogalmazódik meg. Az antiszemitizmus – Prohászkáé is – azonban nem egy világnézet kritikája, hanem rasszizmus, mások faji alapú erkölcsi megbélyegzése. Vagy „erkölcsi” alapú faji megbélyegzése – végső soron egyre megy. Nem értem azt sem, milyen módon mentené Prohászka antiszemitizmusát az, hogy mindez „egy féloldalasan polgárosodott, millió­kat éhezni hagyó országban” került előtérbe? Talán az évszázadokig a társadalomból kirekesztett zsidók tehettek arról, hogy idejutott az ország és nem a polgárosodással szemben köztudottan mindent megmozgató, még Prohászka szociális gondolatait is elutasító egyház? Ez az érvelés bizony már a kor lecsúszott dzsentrirétegének kocsmai színvonala. És végül jönnek a Lenin-fiúk. Akik ugyebár zsidók voltak, kacsintanak össze a pedert bajszú színmagyarok. Mégiscsak a zsidók tehetnek mindenről. Soha magyar nem bántott magyart korábban. És a Lenin-fiúkkal szemben pedig nem álltak zsidók. Joó érvelése akarva-akaratlanul itt már végképp a századelő – és a nyilaskorszak – artikulálatlan, torz szellemiségét veti felszínre.

Ady szerint a korabeli nacionalista-fajvédő-keresztény szellemiséget képviselőktől másra nem futja, mint „ordítás a honért, sujtás, szűr, zsinór, kerek kalpag, zsír, bor és szűzi erkölcs…” Pedig – tegyük hozzá a költővel: „Végre is akármilyen antiszemita legyen az ember, vaknak és hülyének nem kell lennie.”

Buda Péter