A téma hetek óta napirenden van. A Fidesz „EU meghallgatásnak” nevezett brüsszeli kutyakomédiája pedig még időszerűbbé tette a kérdést, hogy a demokratikus társadalmak politikai fegyvertárának szokásos tartozéka-e a belpolitikai problémák külföldi megvitatása. (Vulgo: szennyesteregetés.)
Emlékeztetőül: Orbán Viktor Brüsszelben javasolta az EU „segítő kezének” (értsd: erkölcsi és gazdasági támogatás) megvonását a „posztkommunista Gyurcsány-kormány” miatt a magyar nemzettől. Továbbá: a Fidesz ellenünnepséget rendezett a nemzet egységét jellemző október 23-án, amelyet azzal kívánt nemzetközi szintre emelni, hogy meghívta szónoknak az Európai Néppárt elnökét. Wilfried Martens megállapította, hogy minden magyar gond (nemzeti megosztottság, rossz gazdasági helyzet, tévéostrom) okozója egy személyben Gyurcsány Ferenc. Aztán jött a brüsszeli „meghallgatás”, ahol egyik Magyarországról kifuvarozott tanú hallgatta – nagy külföldi érdektelenségtől kísérve – a másikat. (Színvonal: „engem azért vertek meg a rendőrök, mert zsidó vagyok” – „én a rádió udvarán (!) tüntettem békésen, amikor rám törtek a rendőrök.”)
Azt, hogy az ilyen belső problémák nemzetközi szinten történő megtárgyalása gyakorlat-e a bejáratott demokráciákban, néhány további kérdéssel próbálom megválaszolni. Hallott valaki arról, hogy például a szocialista francia ellenzék vezetője felszólalt volna Brüsszelben annak érdekében, hogy vonják meg Franciaországtól a bortermelés szubvencionálását, mert a konzervatív kormány rendőrsége radikálisan járt el a bevándorlók külvárosi vandalizmusa ellen? Nem, mert ott mindenki tudja, hogy a rendőrség nem a kormányé, hanem az országé, és nem a kormány, hanem a közbiztonság érdekében lép fel. Túlkapások? Igen, voltak. De ez nem Brüsszel és a külvilág dolga, hanem a francia parlamenté.
A szocialista olasz ellenzék sem az EU-hoz futott, mert Berlusconi idején Nápolyban a rendőrség könnygázzal, gumibottal verte szét a fejlett országok csúcskonferenciája és a globalizáció ellen tüntetőket. A római parlamentben intézték el az ügyet úgy, hogy abba végül is belebukott Berlusconi.
A helyzet az, hogy ezekben a demokráciákban elismert tekintélye van a nemzeti szuverenitás elvének éppen úgy, mint az EU jelentette közösségi szellemnek, jogoknak. A kettőt el tudják választani és mindegyiket külön-külön és együtt is tiszteletben tartani.
Ennek az elvnek megsértéséhez persze kettő kell. Egy minden eszközzel hatalomra törő párt, amely ennek érdekében hajlandó feláldozni saját országa szuverenitását, és egy nemzetközileg ismert politikus, aki hajlandó ezt megsérteni. Ez adva volt az Orbán-Martens kombinációban. Vagy van valaki, aki el tudja képzelni, hogy Rasmussen úr felléphetne például Párizsban június 14-én szocialista ellenzék, mondjuk, a Bastille terén rendezett ellentüntetésén? Több okból nem. Először nem, mert nincs ellentüntetés. Sem a Bastille előtt, sem máshol. A franciák együtt ünnepelnek és vonulnak fel nemzeti ünnepükön a Champs-Éysées-en. A politikai ellentéteket legalább erre a napra el tudják és akarják felejteni. Másodszor nem, mert ha lenne is ellentüntetés, nem külföldit hívnának meg szónoknak, hogy igazságot hirdessen francia ügyben. És harmadszor, ha lenne is ellentüntetés, s meg is hívnák Rasmussen urat, nem merne elmenni, mert a Grand Nationnel szembeni tisztelet nem engedné.
Martens eljött hozzánk, mert volt ellentüntetés, mert meghívták – és mert miért tisztelje nemzeti szuverenitásunkat, ha a legnagyobb ellenzéki párt nem tiszteli?
Kasza László
