Forrás: Népszava

Tudja, uram, jólesik egyszer olyan valakinek írnom, akivel semmi olyan nem történt, ami bárkit 2006-os magyarországi históriákra emlékeztetne. (Akit mégis, az magára vessen.)

1936. február 13-án Párizsban különös dolgok történtek. Mint a Népszava jelentette, Ön (Monnet, szintén szocialista képviselő társaságában) taxival igyekezett valahová, de amikor az ­autó a Saint Germain körúton a hadügyminisztérium elé ért, egy ötven fiatalemberből álló csoport, akik Bainville történetíró temetéséről jöttek, felismerte. A gépkocsi ablakait beverték, s amikor önök menekülni próbáltak, mindkettőjüket agyba-főbe verték. A legsúlyosabb ütés, mint a Hotel Dieu kórházban kiderült, a halántékán átvágta az ütőeret és több helyen üvegszilánkok is megsebesítették.

Jacques Bainville (Léon Daudet és Charles Maurras mellett) a jobboldali radikalizmus uszító lapjának, az Action Francaise-nek volt egyik szellemi vezére, az ifjak pedig, akik Önt megtámadták, a „királyrikkancsok” (Camelots du Roi) nevű szélsőjobboldali ifjúsági szervezethez tartoztak. A rendőrség házkutatást tartott az Action Francaise-nél, ahol meg is találták az Ön véres nyakkendőjét és összetört kalapját, mely tárgyakat a támadók diadalmi jelvény gyanánt hagytak a szerkesztőségben. Rögtönzött sajtótájékoztatóján Maurras úgy nyilatkozott, hogy csupán „köznapi utcai balesetről van szó, amelyet mértéktelenül fölfújnak” – mármint a baloldali pártok. Sőt, mint mondta, a történtekért Ön a hibás: „nyilvánvaló, hogy a tömeget fokozott méltatlankodással töltötte el, amikor meggyőződött arról, hogy a kocsiban éppen Blum ül”. Jobboldali ember számára egy szocialista politikusnak a puszta léte, látványa is provokáció – az ilyen, ha nem szeret verést kapni, miért nem marad otthon? Képzelje, uram, esetét a magyar szélsőjobboldal egyik orgánuma, Új Magyarság a tudósításon kívül vezércikkben is kommentálta s Oláh György, a lap militáns ifjú publicistája (aki pár év múlva magától Hitlertől veszi át a Sas rend első fokozatát), arra is felhasználta, hogy Önön, mint a „luxusbaloldal” figuráján gúnyolódjék: e célból a taxit át kellett változtatnia valami mássá. Így lett Önből „A franciaországi marxizmus saját autóján vágtató vezére”, aki „belerohant Bainville temetési menetébe”. Az Önt ért atrocitás nem az utcai politizálás nemkívánatos következménye, hanem jogos megtorlása a szocialisták arroganciájának. Oláh szerint még a véres nyakkendő és kalap is azt mutatja, „mivé lett a francia ifjúság szemében az egykor oly szent frígiai sapka. (Figyeli, kedves Léon? Az önt ütlegelő ötven ifjú itt már „a” francia ifjúság!) Léon Blum kalapjában most a másfél száz éven át magasztalt frígiai sapkát tapossa össze a ­fiatal francia értelmiség.”

A kormány betiltotta az Action Francaise-t, az ügyészség pedig gyilkosságra való felbujtás címén vádat emelt Maurras ellen, aki rögtön visszafordította a vádat, mondván, nem ő a hibás, Ön provokálta a békésen tüntető jobboldali tömeget, amikor saját lapjában, a Populaire-ben arról írt cikket, hogy „a külvárosok munkásai vonuljanak a diák­negyedbe és gondoskodjanak Jeze tanár előadásának békés megtartásáról”. Ugye, érzi, miért mondom, hogy ami akkor és ott Önnel történt, egy mai szocialista politikussal sosem eshetne meg?

A jobboldali sajtó azokon gúnyolódott, akik összefüggést véltek fölfedezni Maurras uszító cikkei és az Önt ért támadás között. Nem zavartatták magukat attól a ténytől, hogy a vádirat (csak az utolsó hónapokból) három Maurras-cikkre tudott hivatkozni: egy 1935. novemberire, egy 1936. január 30-ira és egy február 13-ira az Action Francaise-ből, melyek mindegyikében Maurras „halált kért azokra a képviselőkre, akik az Olaszország elleni megtorló intézkedések megszavazásával Franciaországot háborúba sodorhatják”. (A baloldali képviselők ugyanis Mussolini Etiópia elleni agressziójának elítélését szorgalmazták.) Eszük ágában se volt letagadni ezt, hiszen (szerintük) csakis a hazaárulók nem értettek egyet Maurrassal, aki kikérte magának, hogy „a hamis jogegyetemesség alibije alapján egyenlően bánjanak a felsőbb- és az alsóbbrendűvel, a civilizálttal és a barbárral”, s aki szerint a nemzetek közti egyenlőség nem más, mint „veszedelmes ábránd”.

Voltak, persze, akik azt bizonygatták, hogy a baloldaliak halálának követelését nem szabad szó szerint érteni, ez csupán teória, ahogy mások is csak képletesen helyeznek kilátásba mindenféle megtorlást politikai ellenlábasaik számára. Hát, uram, nem is tudom, engem az ellenkezőjéről győz meg Szász Zoltán 1939. július 30-i cikke a Pesti Naplóban, melyben azt olvasom, hogy „néhány évvel ezelőtt, az első Blum-kormány idején Maurras írt egy cikket, melyben azt ajánlotta a francia polgároknak, hogy 150, szerinte a háborút előkészítő képviselőt és szenátort öljenek meg. S a másfél száz törvényhozó nevét rögtön közölte is. Hogy pedig erre a nemes feladatra ne csak azok vállalkozhassanak, akik revolverrel rendelkeznek vagy bombákat tudnak szerezni, hanem a nép egyszerű gyermekei is, Maurras figyelmeztetett mindenkit, hogy a háború előkészítőit akár konyhakéssel is ki szabad irtani.” Ön nem úgy látja, hogy ez nagyon is szemléletes és konkrét? És (el ne feledjük) az is Maurras hatására vall, ami 1936 nyarán, egy nappal azután történt, hogy a jobboldali pártok felháborodása közepette Ön megalakította népfrontkormányát. A parlamentben felállt Xavier Vallat jobboldali képviselő, és (képzelje, uram, nálunk idén a Kossuth téren az általa teremtett hagyományt folytatták!) „Blum Leo megnevezése után felsorolta a kormány többi zsidó tagját is”.

Ha hiszi, uram, ha nem, az Ön történetének mégis van egy oldalága, amire azt kell mondanom, bárcsak hasonlítana rá az, ami nálunk itt és most történik. Mert Maurras ugyan törvénytelennek minősítette az ön kormányát, de nyíltan megmondta azt is, hogy mit nem tart törvénytelennek: „az erőszak legitim, mert ez az egyetlen eszköz, hogy megsemmisítsük a demokratikus rendszert, a parlamentáris köztársaságot”.

A szerző író

Comments are closed.