A napokban a Népszava is megemlékezett arról, hogy a Mazsihisz „Magyarországi zsidókért” díjban részesíti Erdő Péter bíborost, esztergomi prímás-érseket. A cikk szerzője emelkedett hangvételben tett említést egyebek mellett arról, hogy a bíboros milyen sokat tett a zsidókat mentő Salkaházi Sára boldoggá avatásáért.
Mindez első olvasásra szépnek, jónak tűnik. Hermeneutikai alaptétel azonban, hogy szavaink, tetteink értelmét, illetve helyi értékét ahhoz a kontextushoz, az ominózus esetben különösen a történelmi kontextushoz mérve határozhatjuk csak meg, melybe azok mintegy szervesen beágyazódnak. Nagyon nem mindegy, hogy aki A-t mond, utána mond-e B-t is, illetve aki B-t mond, előtte mondott-e A-t, netán valami egészen mást? A betűknek, szavaknak önmagukban nincsen jelentésük, vagy ha úgy tetszik, önmagukban vett jelentésükkel teljesen ellentétes értelemben is felhasználhatóak, amennyiben a szövegösszefüggést megfelelően manipuláljuk. Hermeneutika nélkül tartalmatlan fecsegéssé, üres szóvirágokká, felszínes lózungokká silányul szövegértelmezésünk.
Salkaházi Sára boldoggá avatásának történelmi kontextusát mindenekelőtt nyilvánvalóan az egyház vészkorszakban játszott szerepében, illetve annak kortárs egyházi értékelésében kell keresnünk. A korszak vonatkozásában ma már tudományos közhelynek számít az egyházi antiszemitizmus és antijudeizmus előkészítő szerepe, nem pusztán Magyarország, hanem egész Európa vonatkozásában, így ennek részletes taglalásába nem mennénk ezúttal bele. Legyen elég csupán néhány, máig releváns szegmens megemlítése. „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel”, szól az 1944. június 29-én kiadott, máig nyilvánosan meg nem követett püspöki kari körlevél. Nem lényegtelen hermeneutikai kulcs a körlevél értelmezéséhez a kiadás időpontja, hogy ti. arra a vidéki zsidóság gyakorlatilag egészének – a magyar hatóságok és a lakosság egy részének aktív asszisztálása révén történt – deportálása után került sor. Vagyis annak tudatában, hogy hova vezet a körlevélben is megjelenő, a korábbi antiszemita pogromok és vérvádak alaptoposzát is képező, hangsúlyozandóan a zsidóságot testületileg bűnösnek kikiáltó eszmeiség. Melynek egyik „ékes szavú”, század eleji képviselője Prohászka Ottokár püspök volt, aki – a körlevélben foglaltak szinte szó szerinti előképeként – „dögletes erkölcsi nézetekkel szaturált”, más helyütt alávaló, élősködő és asszimilációra alkalmatlan népnek minősítette a zsidókat, akiket „önvédelemből” nem szabad egyenjogúsítania a keresztény államoknak – vallotta -, hanem erőteljesen „védekezniük kell ellene, s ahol s ahogy lehet, túl kell adniok rajta”.
Hát a püspöki körlevél megjelenéséig sikerült „túladni” rajtuk. Ezt a „sikeres” akciót még megelőzték – és előkészítették – azonban a felsőpapság által a felsőházban megszavazott zsidótörvények és az izraelita felekezet jogi besorolásának megváltoztatása, mely a Prohászka által kijelölt úton haladt. (Jellemzően az akkori főpapok ugyanúgy és ugyanolyan érvekkel támogatták ezeket, mint Prohászka a „numerus clausus”-t.) Márpedig a törvényeknek a zsidóság jogfosztásának, kirekesztésének és megbélyegzésének útján fontos szerepük volt. 1944-ben a gettókhoz, deportálásokhoz és gázkamrákhoz vezető utak első állomásai a jogszabályok voltak, amelyek hitelesítésében és közvéleménnyé válásában a keresztény egyházak – nagy hatással épp Prohászka – által képviselt antijudaizmusnak fontos szerepe lett. Nem véletlen, hogy az 1940-es évek szélsőjobboldali sajtója előszeretettel közölte újra Prohászka műveit, hivatkozott rá saját tetteinek ideológiai igazolásául. Antiszemita vonatkozású munkáit „Az én antiszemitizmusom” címmel egyébként a közismerten nyilas és antiszemita Gede Testvérek Kiadó adta ki 2003-ban.
De hogyan jön mindez ide, mikor annak kéne örülnünk, hogy lám, az egyházban új szelek fújnak, melynek egyik szép példája Salkaházi Sára boldoggá avatása? Úgy, hogy Salkaházi boldoggá avatásának évében az egyház egyúttal Prohászka-emlékévet tart a „magyar zsidóságért” díjjal frissen kitüntetett esztergomi érsek vezetésével, és az antiszemita püspök boldoggá avatására készül. Miről is beszélünk hát? Sikerült találni egy egyszerű apácát, aki azt tette, ami egyszerűen a normális emberi érzésből következik, őt piedesztálra állítjuk, s ezzel eltakarni, elfedezni próbáljuk, hogy mindeközben a felsőpapság nagy része aktívan vett részt annak a helyzetnek az előidézésében, melynek maga Salkaházi is áldozatául esett. Mintha ugyan az egyház magatartására Salkaházi tette és nem a klérust szinte teljesen átható antiszemita szellemiség lett volna jellemző. (A szerecsenmosdatás mellett persze nem kis része lehet Salkaházi boldoggá avatásában a szakirodalom által a „Holokauszt katolizálásának” nevezett – XVI. Benedek auschwitzi beszédében is megjelenő – törekvésnek, melynek lényege, hogy az egyház különböző szimbolikus lépésekkel a saját mártíromságaként – is – igyekszik egyre inkább beállítani a Soát.)
Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy az esztergomi érsek antiszemita volna. (Habár egyházában – is – szép számmal vannak antiszemiták.) Ahogy azt sem állítom, hogy ő vagy az egyházvezetésben sokan mások szimpatizálnának az állampárti kollaborációval és ezért nem szánták még rá magukra a hívekkel szemben a múlt rendszerben elkövetett bűnökkel való elszámolásra. Pusztán annyit, hogy – akárcsak az állampárti kollaboráció esetében – előrébb való számukra a mundér becsületének védelme, a hierarchia presztízsének, azaz az egyházi szervezetnek a zökkenőmentes továbbélése, mint a történelmi és morális igazsággal való őszinte, kendőzetlen szembenézés. Mindaddig, míg Prohászkát és püspök kortársait nem avatják nagy nyilvánosság előtt „boldogtalanná”, Salkaházi boldoggá avatása nem más, mint e rút cél érdekében tett erőfeszítés. Hogy a Mazsihisz mi célból koncelebrál ebben a színjátékban – nos, az legyen az ő erkölcsi problémájuk.
