Forrás: MNO

A magyar történelemkönyvekből mindmáig hiányzik a korszak alapos bemutatása

2006. november 22. (14. oldal)

Varga Klára

Magyarország Nemzetgyűlése ünnepélyesen megállapítja, hogy a letűnt uralmi rendszernek idegen befolyáson alapuló mindazok a rendelkezései és intézkedései, amelyek az ország lakosságának egy részét izraelita vallása, illetőleg zsidó származása címén jogaitól megfosztották, (…) ellenkeznek az emberiség örök eszményeivel… – így kezdődik az 1946. évi XXV. törvénycikk, amely Magyarországon jogi értelemben lezárja a vészkorszakot.

E törvénycikk születésének hatvanadik évfordulója alkalmából dokumentumokból, fotókból, újságcikkekből rendeztek kiállítást a Holokauszt Múzeum és Emlékközpontban Visszatérés – Újrakezdés címmel. Szécsényi András történész-muzeológus, a kiállítás egyik rendezője a tárlat és az intézmény tevékenysége kapcsán hangsúlyozza, nagyon fontosnak tartják, hogy a közgondolkodásban ne csupán a deportálások és a tömeggyilkosságok tematizálódjanak, hanem különféle történeteken keresztül a közös történelem. Ezúttal például az, hogyan tértek vissza Magyarországra a haláltáborok, munkatáborok túlélői, s mi várta őket idehaza, szülővárosukban, szülőfalujukban. A háború után az ország romokban hevert, a kormány nem tudott kellő erőfeszítéseket tenni, hogy a volt foglyok hazatérését megkönnyítse. Több segélyszervezet, a Joint magyar kirendeltsége, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, a Vöröskereszt is segítette a deportáltakat a hazajutásban, de legtöbbjük útja így is keserves volt: gyalog, csoportosan, csak egymásra utalva, kölcsönautón, tehervonaton érkeztek meg Magyarországra, ahol gyakran hűvös, érzéketlen fogadtatás várta őket. Sokak házát, lakását közben elfoglalták a helyiek, székházaikba más szervezetek költöztek, ingóságaikat széthordták. Legalább tizenkét településen zsidóellenes atrocitásokra is sor került. A miskolci és a kunmadarasi esettel foglalkozott a legtöbbet a korabeli sajtó: utóbbi településen a felheccelt tömeg három embert ölt meg. Olyanok is akadtak, akiket hazatérésük után a gulágra deportáltak. Nem meglepő hát, hogy 1945-1948 között mintegy hatvanezer-hetvenötezer magyar zsidó hagyta el végleg az országot, és távozott az Egyesült Államokba vagy Palesztinába.

A világháború után a fentebb részben idézett törvénycikk megfogalmazásán túl a magyar parlament több száz, zsidókra vonatkozó jogfosztó rendeletet helyezett hatályon kívül. A népbíróságok pedig ugyancsak több száz, a zsidók deportálásában, megkínzásában részt vevő nyilas, csendőr, rendőr, jegyző, kisbíró fölött mondtak ki ítéletet. Akadt azonban, akinek a perére már nem került sor, sok „kisnyilas” pedig beépült az állampártba és a közigazgatásba, így – egy-két későbbi kirakatper elítéltjeit leszámítva – számosan megúszták a felelősségre vonást. A Rákosi-éra hidegháborús éveiben – ahogy a többi kelet-európai országban – nálunk is tabutémává lett a zsidóüldözés. A feldolgozás, a kibeszélés, a kiengesztelődés évtizedekre elmaradt. Sőt ma még a magyar történelemkönyvekből is hiányzik a korszak plasztikus magyar történelme, mivel egyelőre alig kutatott, alig feldolgozott terület. Szécsényi András szerint hosszú út vezet odáig, míg e fontos korszak mérföldkövei bekerülhetnek a magyar közoktatásba.