Forrás: NOL

Népszabadság * Gömöri Endre * 2006. november 25.

Kép: REUTERS – Larry Downing Az amerikai időközi választások előtt néhány nappal már sejteni lehetett, hogy a Demokrata párt legalább a képviselőházat el fogja ragadni a republikánusoktól. Bush elnök apja, idősebb Bush, aki maga is volt már (igaz nem nyolc, csak négy évig) a Fehér Ház lakója, a várható kudarccal kapcsolatban azt mondta: „Borzasztó arra gondolni, hogy milyen élete lesz a fiamnak, ha elveszíti a képviselőház többségét.”

A fiú, George W. Bush az Egyesült Államok elnöke azonban nemcsak a képviselőházat vesztette el jókora többséggel, hanem – igaz hogy csak hajszállal – a szenátust is. Így elnökségének – és ezzel politikai pályafutásának – utolsó két évében ellenzéki törvényhozással kell szembenéznie.

Bush elnöknek ebben az utolsó két évben egyetlen igazi feladata van: megtalálni azt a kitörési pontot, amelynek bölcs kezelése a 2008-as elnökválasztásokig visszaadhatja a republikánusoknak a győzelem reményét.

A kitörési pont adva volt: Irak. Hiszen a közvélemény-kutatások szerint a szavazók 85 százaléka úgy vélte: az iraki kudarc hozta meg a demokraták számára a kongresszusi többséget jelentő választási győzelmet. Két heterogén öszszetételű párt küzdött a választók kegyeiért; mindkettőnek megvannak mind a mai napig a konzervatívjai, a mérsékeltjei, sőt – bár eltérő arányban – a liberálisai is. Ami tűrhetetlen volt, az a látványos csőd a már 44 hónapja tartó iraki háborúban. (Ennyi ideig tartott Amerika számára a második világháború Pearl Harbortól a japán megadásig.)

A kitörési pont eleve megvolt. A bölcsesség hiányzott.

Bob Woodward, a Watergate-botrány egyik leleplezője, máig Amerika talán legbefolyásosabb újságírója néhány hónapja megkérdezte az elnököt: miért nem kér tanácsot apjától, aki a Kuvait iraki megszállása miatt indított háború idején a Fehér Ház lakója volt. A válasz így hangzott: „Nem ő az, akihez nehéz helyzetben fordulok. Én egy fensőbb atya segítségét kérem.”

Anélkül hogy bemerészkednék a Bush dinasztia ismeretlen generációs kapcsolatainak labirintusába – tény, hogy a földi apa vezetésével jelentek meg a mentőosztagok.

Mára idősebb Bush bizalmi emberei jelentek meg azokban a kulcspozíciókban, amelyek az iraki politikát érintik. Ennek az eddigitől eltérő, a politikai közép felé tartó irányzatnak a nyomait már Rumsfeld honvédelmi miniszter viharosan gyors menesztésében is fel lehetett fedezni. Teljesen egyértelművé vált a helyzet, amikor helyét Robert Gates foglalta el, aki idősebb Bush idején a nemzetbiztonsági főtanácsadó helyettese, majd a CIA igazgatója is volt.

Szimbólumértékű személyiség az atyai mentőosztagban idősebb Bush oldalán Scowcroft, a hajdani nemzetbiztonsági főtanácsadó. Ő írta meg elnökével együtt az első Öböl-háború végén azt a híressé vált tanulmányt, amelyben feltárták: azért nem döntötték meg a „Sivatagi Vihar” fedőnevű győztes hadművelet során Szaddám Huszein diktatúráját, mert az volt a régióban a fenyegető iráni túlhatalom egyetlen ellensúlya.

Most a republikánusok választási vereségének fő oka az volt, hogy a „tékozló fiú” (a Washington Post nevezte így) letért a republikánus derékhadhoz tartozó apa kipróbált és pragmatikus útjáról; a neokonzervatív értelmiségi agytröszt karjaiba vetette magát és megindította az iraki háborút, amely immár napról napra véresebbé váló polgárháborúhoz és Irán regionális hegemóniájához vezetett.

Két kemény esztendő következik. Kemény nemcsak Bush és a republikánus derékhad meg a befolyásukat gyorsan elveszítő neokonzervatívok számára – hanem a nagyvilág számára is. Hiszen elkerülhetetlen, hogy a világ (jelenleg) egyetlen szuperhatalmának kényszerű politikai fordulata ne kényszerítsen ki változásokat Washington és a földkerekség jóformán valamennyi régiójának kapcsolatában.

A vereség ma még túl közel van ahhoz, hogy pontos képet lehessen festeni ezekről a várható változásokról, de az első vázlat körvonalai már láthatóak.

Törvényszerű, hogy az irányváltás első intézményes döntését Washingtonnak kellett meghoznia Ennek a kulcsfigurája idősebb Bush (és az egész dinasztia) belső bizalmi köréhez tartozó James Baker, aki egyben a republikánus derékhad legtapasztaltabb politikai manipulátora is. (Idősebb Bush hivatali idejében külügyminiszter, Reagan alatt pénzügyminiszter volt és Bush elnök kétes elemekkel terhelt választási kampányát is ő vezette.)

Ezúttal pozitív szerepben jelenik meg, mint egyik főszereplője annak az intézményes változásnak, amely Irak ügyében a Fehér Ház abszolút döntési monopóliumát megtörte egy kétpárti bizottság létrehozásával. Ez a testület (Irak Study Group) öt republikánus és öt demokrata tagból áll. A republikánus csapatot James Baker vezeti. A demokraták élén Lee Hamilton áll, aki 30 éve tagja a képviselőháznak. 1991-ben a 9/11 (a Pentagon és a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás) után felállított vizsgálóbizottság társelnöke volt, egyébként pedig pályafutása során mindig azért harcolt, hogy a kongresszus határozottabb ellenőrzést gyakoroljon a végrehajtó hatalom felett.

A Irak Study Group december 7-én közli majd ajánlatát a Fehér Házzal, de az már bizonyos, hogy a megoldásnak – amennyire a gyökeresen megváltozott helyzetben egyáltalán lehetséges – közelítenie kell idősebb Bush és Scowcroft vonalához. Tekintettel arra, hogy az iraki háború csődjének egyik eredménye Irán regionális hatalmi helyzetének megerősítése volt, az iraki megoldás és az iráni probléma összekapcsolódik. Ezért a Baker-Hamilton csapat jelentése feltehetően azt fogja javasolni, hogy Washington lehetőleg lassan és fokozatosan, tehát arcát megőrizve vonja ki csapatait Irakból.

Ehhez azonban ma már szüksége van arra, hogy – eddigi álláspontját megváltoztatva – közvetlenül tárgyaljon Iránnal. David Satterfield, az amerikai külügyminisztérium iraki koordinátora a szenátus bizottsága előtt a minap kijelentette, hogy „vizsgálják egy, az iraki problémával foglalkozó közvetlen párbeszéd időzítését Iránnal”. Baker találkozott Irán ENSZ főmegbízottjával is, aki arra célzott, hogy Irán „fontolgatja Amerika iraki pozícióinak megsegítését, feltéve, hogy Washington hajlandó közvetlen stratégiai tárgyalásokra Iránnal”.

Kétségtelen, hogy ez a legfontosabb nemzetközi következménye a demokraták minapi választási győzelmének. Bush ma egyetlen szolgálatot tehet a pártjának. Megóvhatja attól, hogy Irak még 2008-ban is ránehezedjen a republikánusok vállára. Ezért azt is vállalnia kell, hogy a gyengeség pozíciójából tárgyal. A legbefolyásosabb amerikai agytröszt, a Council on Foreign Relations szakértője azt mondta erről: „A régió ügyeiben a gyengeség helyzetéből fogunk tárgyalni, noha katonai költségvetésünk többszöröse Irán egész bruttó gazdasági össztermékének.”

Ennek a fordulatnak természetes következménye lehet az Egyesült Államok és Izrael közötti hagyományos kapcsolatok lazulása. Washington természetesen továbbra is Tel-Aviv szilárd támogatója marad, de ez a támogatás a továbbiakban feltehetően nem lesz olyan feltétel nélküli, mint a neokonzervatívok és az evangelizáló egyházak közös befolyásának csúcspontján. A több tízmillió hívő nézetrendszerét meghatározó evangelizáló egyházak ugyanis bibliai okokból akár „Nagy Izrael” eszméit hajlandók voltak támogatni, noha azt az izraeli kormány is elvetette. Ma már viszont Philip Zelikow, Rice amerikai külügyminiszter közel-keleti tanácsadója úgy véli: „Amerikának nyomást kell gyakorolnia Izraelre, hogy tegyen engedményeket a palesztinoknak. Így tudjuk megfelelően kezelni Irán problémáját, és egyúttal életben tartani az amerikaiak által vezetett nemzetközi koalíciót az iráni ügyben.”

Ha Bush elnök a vesztett választások után ránehezedő nyomás hatására valóban fordulatot hajt végre és hajlandó arra, hogy az Irak-Irán komplexumot bilaterálisan, tehát immár kétpárti külpolitikával (tehát a republikánus és a demokrata centrum együttműködésével) kívánná megoldani, az nem maradna hatás nélkül Amerika egész nemzetközi politikájára, amely az unilateralizmustól kényszerűen a multilateralizmus felé fordulna.

A feltételes mód használata azért indokolt, mert Bush elnök magatartásában csaknem irracionálisan ingadozó, pozitív és negatív jeleket egyaránt mutat.

Pozitív – és egyben racionális – volt a Moszkvának küldött jelzésértékű gesztus.

A Vietnamban tartott nagy ázsiai-csendes-óceáni konferenciára utazó Bush a számos lehetséges útvonal közül éppen a Moszkván keresztül vezetőt választotta és (rák és kaviár felett) egyórás tárgyalást folytatott Putyin orosz elnökkel, desszertként magával hozva az amerikai hozzájárulást Oroszország tagságához a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO), a probléma tizenhárom évig tartó huzavona után most varázsütésre megoldódott.

Ez persze nem volt független attól, hogy Oroszországot történelmi kapcsolatok hálója köti Iránhoz. A második világháború végéig Irán ütközőállam volt a szovjet és a brit birodalom között, ami azt jelentette, hogy az ország északi részén rendkívül erős volt a szovjet befolyás (Nem véletlen, hogy Sztálin a második világháború alatt egyetlenegyszer tette a lábát idegen állam földjére – Teheránban. a Három Nagy értekezletén).

A Fehér Háznak, különösen az említett „gyenge tárgyalási pozíciót tekintve” tudomásul kell vennie, hogy az iráni kérdés megoldásában egyetlen hatékony nagyhatalmi partner segítségére számíthat, és ez Oroszország.

Az orosz-amerikai kapcsolatok még sok buktatót rejtenek, Moszkva továbbra is gyanakszik, hogy Grúzián és a közép-ázsiai volt szovjetköztársaságokon keresztül az amerikai politika netán bekerítő műveletet hajt végre és gazdasági pozíciókat szerez. Washington viszont (és ebben nincs egyedül) jól látja, hogy Putyin a Gazprom gáz- és olajkincsére támaszkodva nyomul Nyugat felé. A nyersanyagot politikai nyomássá transzformálja és ez Washington érdekeit is sértő, túlságosan erős hatalmi pozíciót biztosít számára az Európai Unió országaiban.

E rejtett és nem veszélytelen feszültséggócok létezésével egy időben azonban most mindkét fél erős hajlamot mutat a pragmatikus megoldásokra. Ez látványosan érvényesül ezekben a napokban a Balkánon, Koszovó ügyében. Az Egyesült Államok és az Európai Unió minden jel szerint rászánta magát arra, hogy a 90 százalékban albán lakosságú szerb tartományt függetlenné teszi.

Moszkva, részben balkáni befolyásának újjáélesztése, részben a szláv ortodox szolidaritás jegyében Washington és Brüsszel ellenére Szerbiát támogatja és ellenzi Koszovó függetlenségét. Ugyanakkor értésére adta Washingtonnak, hogy a grúz probléma elfajulását (és különösen Grúzia NATO-belépési szándékát) tűrhetetlennek tekinti. A napokban mégis megjelentek a nagyhatalmi paktumkiegyezés jelei. E szerint Amerika beleegyezne abba, hogy Koszovó csak „irányított” vagy „feltételes” függetlenséget kapjon, de ne legyen teljesen szuverén, Grúzia NATO-tagságának ügye pedig hosszú álomba merüljön. Ellentételként Oroszország Irán és Észak-Korea ügyében tartósan támogatná Washingtont.

Ennyi lenne a reménység üzenete, Bush papa fellépésétől a Putyinnal érlelődő paktumig.

A másik, az irracionális üzenet: Bush egyik beszéde Hanoiban. Részlet: „Amerikának sokat kell tanulnia a közvéleményt megosztó vietnami háborúból, amely az amerikai történelem leghoszszabb fegyveres konfliktusa volt. A tanulság: nem kivonulni”

Ezért jeleztem a feltételes módot. Ma így állunk az elnökkel.

De – a világ szerencséjére – két évre nem lehet stratégiát csinálni.

Dinasztikus mentőakciót igen.