2002. november
Népszabadság * Révész Sándor * 2006. november 25.
Pálffy IstvánKép: Gárdi Balázs Bárhol is legyen a szakadék, a patikusok mindig a szélén állnak. A szélen állók országos gyűlésén leordították a színről a Pénzügyminisztérium képviselőjét, aki azzal az állítással próbálkozott, hogy ha a gyógyszertárak átlagos jövedelmezősége tartósan húsz százalék felett van, az adózott nyereségük nő, a kisforgalmú gyógyszertáraknak pedig egymilliárd forint támogatást juttatnak, akkor talán nem muszáj növelni az árrést.
A gyógyszerészek kitartottak amellett, hogy ha nem lesz itt akkora árrés, mint az uniós országokban, akkor a lakosság biztonságos gyógyszerellátásának vége. Nem lett. Ezek szerint már rég nem létezik, ami most megint végveszélyben van. (Ld. Danó Anna: Szócsata a gyógyszerek áráról, Népszabadság, 2002. november 11.) Talán, ha már akkor összegyűjtötték volna a magasabb árrést és magasabb árakat követelő kuncsaftok aláírásait a gyógyszertárakban…
Malgot István Kép: Teknős Miklós Az egészségügyi rendbetételéhez kért az SZDSZ bizalmat a választási kampányban. Ez a rendbetétel nagyon pragmatikus dolog lett volna az ország szempontjából. Az SZDSZ-ben azonban nem azok számítanak pragmatikusnak, akik tudják, hogy mi jó az országnak. Nem is azok, akik tudják, mi jó a pártnak, hanem azok, akik mindig úgy tudják: az a jó neki, ha távolodik az értékeitől és a választási programjaitól. Ez még sosem jött be, viszont a pártból és annak vezetéséből folyamatosan mennek ki a nagy formátumú személyiségek. Azok, akik azt a lila elképzelést dédelgetik, hogy egy pártnak nem azért vannak elvei, hogy ne legyenek, és nem azért van választási programja, hogy legyen mit elfelejteni. Az MSZP-ben arra szoktak vigyázni, hogy a belső ellenzéknek is legyen tere és feladata. Az SZDSZ-ben meg arra, hogy ne legyen. Ezért hajlandók lemondani a legvonzóbb kormányzati pozíciókról és a legfényesebb elmékről is. Erre kivételes lehetőség támadt, amikor Zwack Péter lemondott a parlamenti mandátumáról, s az Országos Tanács választhatott, hogy Bauer Tamással vagy Mézes Évával pótolja őt. A pártvezetés erőteljes ráhatására egyetlen szavazatkülönbséggel Mézes Évát választották. Pető Iván hosszú interjúban indokolta ezt a döntést, többek között kifejtette, miért volt igaza Bauer Tamással szemben a párt vezetőinek, amikor lemondtak az egészségügyi tárcáról és azzal együtt a kampányuk középpontjába állított reformról is: „az egészségügyi reform véresen komoly, millió kemény konfliktussal járó feladat. Vagyis azt kellett mérlegelnünk, van-e az SZDSZ-ben elegendő erő ehhez, és a megvívandó harcokban maga mögé tudja-e állítani a másfajta modellben gondolkodó szocialistákat. És a többség úgy gondolta, hogy itt elvérezne egy SZDSZ-es miniszter.” (Értelmiségi vagy politikus,Rádai Eszter interjúja Pető Ivánnal, Élet és Irodalom, 2002. november 22.) Bizony az a párt, amely a nagy formátumú személyiségek helyett a kicsiket, vagy az önmagukat lekicsinyítőket választja, kicsi marad. Ha marad egyáltalán.
Képgaléria: Olajtanker-baleset (Prestige), környezeti katasztrófa a spanyol partoknál
Medgyessy Péternek ebben a hónapban (is) volt két jó ötlete. 1. Hívják meg őt a Fidesz kongresszusára, hogy az ellenzéki párt képviselőit fölvilágosítsa az uniós csatlakozás jelentőségéről. Neki is lett volna akkora sikere, mint Orbán miniszterelnöknek két évvel korábban egy MSZP-kongresszuson. 2. Szállítsák le a munkaidőt a ciklus végéig 38 órára (nehogy túlerősödjék a magyar gazdaság versenyképessége). Ahány elvetélt ötlettel több, annyi viszszacsinálnivalóval (és a visszacsinálással járó konfliktussal) kevesebb.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung megírta, ki lehet a jövő embere, az MSZP elnöke és Orbán méltó ellenlábasa. Juhász Ferenc honvédelmi miniszterre gondoltak. A méltó ellenlábas október 6-án a következőket nyilatkozta az Info Rádiónak: „Medgyessyt azért fogadja Bush elnök, mert reményét látja annak, hogy nem egy antiszemita, nagyon sok esetben értelmetlenül nacionalista és szavahihetetlen kormányfővel áll szemben, hanem egy olyannal, akit a partneritás (sic!) alapján kezelhet.” Amikor ezt Áder János az Országgyűlésben fölolvasta azt állítván, hogy Juhász Orbánt és kormányát rágalmazta, a kormánypártiak lelkesen tapsoltak. Azután lelkesen megtapsolták Juhászt is, akinek jött levegő a tüdejéből azt mondani, hogy ő csak Medgyessyről mondta el, hogy nem milyen, ámde azt nem mondta, hogy valaki más ilyen lett volna. „Ha valaki magára veszi azt az inget, amit én nem rá adtam, sajnálom!” Az ellenzék joggal fuldoklott a fölháborodástól. Orbán leantiszemitázására lehet közvetett okokat találni (ha szerintem nem is eleget), szavahihetősége megkérdőjelezésére – akár bagoly mondja bagolynak alapon – kivált. De arra a sunyiságra nincs mentség, ha valaki formális hivatkozással elhárítja a felelősséget saját állításáért. E sunyiság kollektív visszaigazolására és jutalmazására pláne nincs.
Kuncze Gábor ugyanebben a hónapban az Országgyűlésben letolvajbandázta az egész ellenzéket úgy, ahogy volt. Ez is mélységesen elítélendő, de legalább pacekba mondta, amit mondott, és később sem értelmezte át.
Pásztor László Medgyessyt egyébként országának jelentőségéhez képest valóban megkülönböztetett és demonstratív tisztelettel fogadták Amerikában. Orbánt is úgy fogadták volna, csak nem ugyanazok. A Kommunizmus Áldozatai Emlékalapítvány kitüntetését kellett volna átvennie neki mint „a magyar demokrácia atyjának”. Washingtoni megfigyelők szerint Orbán azért mondta le az utat, mert nem látta biztosítottnak, hogy „megfelelő szinten” fogadják, de ő erre életszerűbb magyarázatot adott az Info Rádiónak: „Mit mondtam volna én egy vacsorán, ahol például a miniszterelnök vagy a rendőrfőkapitány múltjáról tettek volna fel kérdéseket? Nem tudtam volna úgy válaszolni, hogy azzal ne ártsak a most állítólag javuló magyar-amerikai kapcsolatoknak…” (ld. Népszabadság, 2002. november 12.) Hagyján, hogy mit, de hogy kinek! A kitüntetést díszvacsora keretében adták át, ahol Orbán laudációját Pásztor László tartotta, az Orbán nevében vacsorázó Németh Zsolt pedig Pásztor asztalánál étkezett, és leginkább vele társalgott. Olyan múltról pedig nem nagyon lehetett volna azon asztal mellett társalogni, ami a Pásztorénál kínosabb. Pásztor 1939-től a Nyilaskeresztes Párt lelkes aktivistája volt, sok előadást tartott kíváncsi ifjaknak például a zsidókérdésről, 1944-ben a párt ifjúsági szervezetének helyettes vezetője lett, majd Szálasi megbízásából ő tartotta szemmel a berlini magyar képviselet munkatársait, nincsenek-e köztük árulók. Fényes amerikai karrierje a Republikánus Pártban addig tartott, amíg föl nem tették neki azokat a náci múltjára vonatkozó kérdéseket, amikre nem volt jó válasz. Akkor aztán nyomban kirúgták őt az öreg Bush kampánystábjából, s azon túl komoly amerikai politikus nem állt vele szóba. Magyar se.
„Nem helyénvaló, hogy a jobboldali radikalizmus hangadói úgy tudnak megszólalni, mintha nézeteik a nemzeti oldal uralkodó eszméi lennének” – írta Malgot István, Orbán Viktor tagtársa a Szövetség a Nemzetért polgári körben, a polgári körök Szövetség című hetilapjának főszerkesztője Bencsik Andrásnak. Sem a föladó ellenzéki-maoista múltjával, sem a címzett kormánypárti-pártrovatos múltjával kapcsolatos kérdések nem merültek föl „jobboldali” körökben, amíg úgy össze nem vesztek, hogy választani kellett közöttük.
Malgot Istvánt kevéssel az után fogadta be „baloldali” demonstrátorként a „jobboldali” szövetség, hogy megjelent Barangolások Cambodiában című műve (Editio plurlingua, 2000.), melyben a gyermeklányok iránti szexuális érdeklődést és a Távol-Kelet hamvas szexrabszolgáihoz kötődő élményeket taglalja. „Malgot egy abszolút emberjogi norma áthágását propagálja avval, hogy gyakorlatilag bebizonyítja, semmiféle büntetés nem jár érte, nem csorbul a közszereplő hitele, nem nagy ügy az egész. És a pedofil vágy nem ismer országhatárokat.” (Forrai Éva: Utazás Pedofíliába, Magyar Narancs, 2002. november 28.)
Bemutatkoztak a Magyar Televízió új hírműsorai, műsorvezetői és arculata. A Magyar Nemzet jelentős terjedelemben foglalkozott az új műsorvezetők, kivált Pálffy István „horribilis fizetésével” és politikai szimpátiájával. A Magyar Nemzet újságírója azt kérdezte Rudi Zoltán hírigazgatótól, hogy „miként tud majd a televízió holnaptól induló hírműsoraiban az elfogulatlan tájékoztatás feltételeinek megfelelni az a Pálffy István, akire a baloldali irányultságú kereskedelmi csatornánál nem ez volt a jellemző.” (Hanczár János: MTV: új arculat, régi reflexek, Magyar Nemzet, 2002. november 2.)
„Lesz megint kötelező nyelv, csak most nem a kolhozról, hanem a globalizált világ kórusában kell majd énekelni. Persze könnyedén tercelnek a rendszerváltás haszonlesői, a nemzeti vagyon áruba bocsátásából elvtelenül gazdagodók. (…) Tatárt, törököt, Trianont még túléltük, de most, most veszélyben van a mi hazánk.” – hangoztatta rádiójegyzetében nemrég Pálffy műsorvezető, ki kénytelen volt elvetni a semlegesség álorcáját, látván végveszélyben édes hazáját, mióta kiragadták az ország kormányának kerekét azok kezéből, akik őt a nemzetvesztő baloldal szekértolójának minősítették. Az MTV szóvivője szerint „a szövegben nincs politikai állásfoglalás, így az nem sérti a közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatot”. Ezzel bizonyára egyetért mindenki, aki úgy érzi, hogy a „baloldal” gyarmatosította a nemzet televízióját.
Mi kell ahhoz, hogy valaki a kevésbé attraktív helyen fekvő kiskertes sorházi lakásából beköltözhessen egy hatalmas kertben álló, négyszer akkora (700 négyzetméter lakóterületű) rózsadombi luxusvillába? Ki kell adni a régit, a bérleti díjat meg kell toldania a harmadával és azzal bérbe lehet venni az újat. Ehhez kell egy cég, mely teljesen irreális áron bérbe vesz, meg egy másik, mely még irreálisabb áron bérbe ad. Ahhoz, hogy legyen két ilyen, havonta együtt legalább egymillió forintról lemondó, karitatív cég, az embernek Orbán Viktor lereformkommunistázott politikai ellenfeléből, Orbán Viktor kommunistázó bizalmasává kell válnia, röviden: Stumpf István ex-kancelláriaminiszternek kell lennie. Ennek a föltételnek sajnos kevesen tudnak megfelelni. (A részleteket ld. Magyar Narancs, 2002. november 7. és 21.)
A gyöngyösi kórházban feküdt egy idős roma asszony. Gyakran látogatta őt a szűkebb család, de november elsején, mindenszentek napján a tágabb család is összejött a távolabb lakókkal együtt. Negyven-ötven rokon. Éppen arra a hírre érkeztek, hogy az asszony meghalt. Gyászoltak, úgy, ahogy egy tradicionális nagy roma család szokott. Hevesen és hangosan. Amit máshoz szokott embereknek egy kórházban nyilván nem könnyű elviselni.
A kórház biztonsági őre kihívta a rendőröket. A rendőrök szerint a család egy kisebb részének ellenállása elkerülhetetlenné tette a kényszerintézkedéseket. A család szerint viszont a rendőrök eleve és azonnal brutálisan léptek fel, nőket, gyerekeket rugdostak le a lépcsőn, vertek, akit értek, az egyik anyját gyászoló fiút a lengőajtóhoz bilincselték, úgy verték véresre, az egyik rendőr rasszista káromkodások kíséretében a fegyverével fenyegetőzött. Három rendőr és hat családtag kórházba került. Öt rokont előállítottak, közülük kettőt a fogdából vittek a kórházba, miután ott brutálisan bántalmazták őket.
A helyi rendőri szervek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az esetnek, nem is jelentették. Az ORFK illetékesei csak három nappal később, a nekik szegezett újságírói kérdésekből tudták meg, hogy Gyöngyösön történt valami nem egészen mindennapos incidens. A Heves megyei rendőrfőkapitány először is leszögezte, hogy a rendőrök szabályszerűen jártak el, aztán megígérte, hogy vizsgálatot rendel el. Az ORFK magához vonta az ügyet, és a vizsgálóbizottság jelentése alapján megállapította, hogy a rendőri intézkedés a legkevésbé sem volt „szakszerű”. Fegyelmi eljárást kezdeményeztek nyolc rendőr ellen. Időközben kiderült, hogy a véres akcióban két korábbi jogsértéseikért jogerősen elítélt rendőr is részt vett. Az ORFK visszautalta az ügyet annak a Heves megyei rendőrfőkapitánynak a hatáskörébe, aki még az ORFK vizsgálata ellenére is kitartott amellett, hogy az intézkedés jogszerű volt. A fegyelmi eljárást lefolytatták, az akcióban résztvevő valamennyi rendőrt elmarasztalták, de a rendőri jogsértést korábban következetesen tagadó megyei rendőrfőkapitány szerint egyikük vétke sem volt olyan súlyos, hogy az érintettek szolgálati jogviszonyát föl kellett volna függeszteni. Máig is intézkednek, ha korkedvezményes nyugdíjba nem mentek.
A miniszterelnök fölvetette, hogy gyászszobákat kellene kialakítani a kórházakban. A fölvetés a levegőben maradt, míg el nem enyészett.
Gyászba borult a halászatból és vendéglátásból élő, gyönyörű galíciai partvidék. Az északnyugat-spanyolországi tengerpartot több száz kilométer hosszan feketéllő, undorító szemétteleppé, halak, delfinek, madarak hatalmas dögtemetőjévé változtatta a Prestige nevű tanker katasztrófája.
A Prestige egyike volt azoknak az ősöreg, semmiféle környezetvédelmi előírásnak meg nem felelő tankereknek, amelyeket a hetvenes években Japánban a biztonsági szempontok mellőzésével, az anyagtakarékossági szempontok kizárólagos érvényesítésével építettek meg, s amelyeket már rég ki kellett volna vonni a forgalomból. Amikor három évvel korábban Bretagne partvidékét tette tönkre egy a Prestige-hez hasonló egyrekeszes tanker, meg is született az egyezség arról, hogy az ilyeneket leveszik a tengerekről, de a tankertulajdonosok kilobbizták, hogy 2015-ig használhassák őket. Mert olcsók. Nagy haszonnal lehet velük szállítani, és be lehet őket jegyezni olyan országokban, ahol az ellenőrzés formális. A Prestige-t Libériában jegyezték be, bahamai zászló alatt közlekedett, görög tulajdonosa egy Svájcban bejegyzett orosz cégnek adta bérbe, hogy egy lett kikötőből Szingapúrba vigyen olajat. A tankert legutóbb három évvel korábban, Rotterdamban vizsgálták át, és már akkor is súlyos sérüléseket találtak rajta. Az Independent összeszámolta, hogy még háromszáz ilyesféle katasztrófahordozó tanker járja a világtengereket. (Ld. Inotai Edit: Úszó roncsok, döglött delfinek, Népszabadság, 2002. november 22.
John Rawls Hogyan élhetnek együtt, hogyan lehetnek egymás mellett szabadok, hogyan hozhatnak valamennyiükre érvényes és valamenyiük számára elfogadható döntéseket különböző világnézetű, hitű, életmódú emberek? Milyen föltétellel és miért fogadható el a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség? Mit jelent, hogy az egyenlőtlenség csak akkor lehet igazságos, ha azoknak az érdekét is szolgálja, azokat is előre viszi, akik a legrosszabb helyzetben vannak, és lehetséges-e ez egyáltalán? Amilyen sok embert nyomasztanak és vallatnak napi és gyakorlati érdekkel ezek a kérdések minálunk, olyan kevesen tudnak róla, hogy a legbölcsebb és legésszerűbb válaszokat John Rawls-nál érdemes keresni rájuk. Bence György búcsúzott a Népszabadságban a huszadik századi „optimista” liberalizmus legnagyobb gondolkodójától (Az igazság filozófusa, 2002. november 30.) fölidézve az ő (sajnos nem nálunk) híres gondolatkísérletét: „Képzeljük el, hogy nem tudjuk magunkról, gazdagok vagyunk-e vagy szegények, miközben tudjuk, milyen a világ, tele van egyenlőtlenséggel. Milyen elvek szerint rendeznénk be világunkat egy ilyen helyzetben?” Nagyon nehéz és tanulságos játék, a méltányosság nevelő próbája. Érdemes elmerülni benne.
