1938. november 9-én a nácik megkezdték a nünbergi törvények által előkészített erőszakos háborújukat a zsidók ellen, amiről a vezér írt könyvében és amit a világ holocaust néven ismert meg. Megtámadtak minden zsidó üzletet és otthont, felgyújtották a zsinagógákat Németország szerte, az utcákat üvegcserép borította és a rohamcsapatok bakancsának döngése nyomott el minden más hangot.
1938. november 9-én a nácik megkezdték a nünbergi törvények által előkészített erőszakos háborújukat a zsidók ellen, amiről a vezér írt könyvében és amit a világ holocaust néven ismert meg. Megtámadtak minden zsidó üzletet és otthont, felgyújtották a zsinagógákat Németország szerte, az utcákat üvegcserép borította és a rohamcsapatok bakancsának döngése nyomott el minden más hangot.
Münchenben a nácizmus szülővárosában csak egy zsinagóga maradt meg, a Reichenbach strassén, de csak azért, mert az egy háztömbben volt a rendőrparancsnok házával és ő félt, hogy a tűz átterjed hozzá.
Most pontosan 68 évvel később, nem sokkal fél egy után, minchát imádkozunk, a főrabbi egy lámpást vesz kezébe, a nér talmidról tüzet vesz át, s egy fiatal fiú magasra emeli a régimódi meséket idéző lámpát és elindul, nyomában a tórákat vivők, akik a hüpék alá állva mennek végig München régi utcáin, mögöttük a város szenátusának tagjai. A belváros egy hatalmas dugó, a házak ablakaiban figyelő, integető emberek, a járdák tele érdeklődőkkel, néha megállunk, a rabbik táncolnak a tórákkal és éneklünk. Ott ahol emberöltőkkel ezelőtt elszabadult a gonosz, most zsidók énekelnek az utcán és viszik magukkal a szent tekercseket.
A több száz főre dagadt csoport megérkezik az ősi St. Jakob térre, ahol ott magasodik az új müncheni főzsinagóga, a Jákobról elnevezett.
A látvány döbbenetes egyszerre mélységesen és vonzóan ősi és taszítóan modern. A 10 méternél magasabb falak ablaknélküliek, szabályos négyszöget alkotnak és a Fal tökéletes másolatai. Színük, olyan mint a jeruzsálemi, felületük rücskös, kevésé megmunkált, egyeletlen, és minden egyes kő hatalmas, mintha a régi kövek iderepültek volna, hogy összeálljanak körbekerítve a teret. A köveket csak egy dolog töri meg a hatalmas több tonnás kapu, melynek két szárnya a két kőtáblát formázza, rajta héber betűkkel. A falak tetején némileg kisebb téglatest, melynek falai üvegből vannak, átengedve a fényt, bármely irányból jöjjön is az, belül pedig háromszögekből összeállított fémszerkezet tartja, amelyek egyszerre láthatók mógendóvidoknak és másnak, a szem belefárad követésükbe.
A belső tér ortodox rítusban épült, középen a tóraolvasó asztallal, szakítva a német újítók hagyományaival. Három fal sötét faborítású, a hátsó kinyitható, ha becsukják a 12 törzs nevei olvashatók rajta, a két oldalfalon héber idézetek. A szembefal, ugyanúgy mint kint, a jeruzsálemi köveket mutatja, középen egy, a kövek színét és mintáját utánzó kétszárnyú ajtó.
Sehol egy kőtábla, sehol a tízparancsolat, csak csupasz, rideg tér, két hatágú gyertyatartóval.
A földszinten párnázott ülések sokasága talán 20 sorban soronként 30 ülés, oldalt kissé megemelve 5-5 sor ülés a nőknek – mint egy sportcsarnokban -, akiket sodrott aranyszínű függöny választ el a férfiaktól, ha mögé ülnek a végtelen sok kis fémkarikától nem látni őket, de ők azok fölött tudnak nézni, ha felállnak.
Amikor kitárják a szembefalon lévő ajtókat belső oldalukon megjelenik a két kőtábla rajta a tízparancsolat szövegével és láthatóvá válik a frigyszekrény sötétkékborítása, rajta arany mógendóvidokkal. Ezen belső ajtó mögött van a tórák helye, ahova most a rabbik és a közösség jelesei hozzák be azokat és helyezik el ünnepélyes csendben.
Megszólal Giora Friedman csodálatos hangszere az oboa, melynek halk szavát nem oly régen csodálhattuk meg a Dohány utcai zsinagógában. A halk dallam még halkabbá válni, szinte teljesen elhal a széksorokat megtöltő tömeg levegőt sem vesz, hogy ne zavarja a csodát.
Először Charlotte Knobloch lép a mikrofonhoz és üdvözli a közönséget, az államfőt, a bajor miniszterelnököt, a polgármestert, a Zsidó Világkongresszus elnökét, rabbikat és sok más kiválóságot. Arról szól, hogy megvalósult az álma, egy város zsidóságának az álma.
Köszönetet mond mindenkinek, aki segített ebben, a közösség tagjainak, a város vezetőinek, a német államnak. A német Köztársasági Elnök és München polgármestere beszéde után a frigyszekrény kitárt ajtajai mellett Edgar M. Bronfman a ZSVK elnöke gyújtja meg a gyertyákat, kétszer hatot a holocaust hatmillió áldozatának emlékére.
Az Izraelből érkezett férfikórus éneke után az legnagyobb feltűnést Lau volt izraeli askenáz főrabbi beszéde kelti. Arról szól, hogy kettős érzelmek dúlnak benne, hiszen egyrészt örül a szíve, hogy egy ilyen újraéledt közösség ragyogó, új templomában beszélhet, másrészt fáj a szíve, hogy az itt élő zsidó emberek nem mentek Izraelbe.
Az utolsó felszólaló Israel Singer a Zsidó Világkongresszus politikai tanácsának elnöke. Három nyelven beszél ivritül, németül és angolul. Briliáns szónokként a Tórából vett idézetekkel emlékezteti a hallgatóságot arra, hogy a zsidó népet nem lehet elpusztítani, bár honnan és bárkik is támadnának rá. Elmondja, hogy senki sem ismerheti a jövőt, így senki sem jósolhatta meg előre, hogy éppen Münchenben lesz 68 év után egy olyan zsidó közösség, amely nem csak egy zsinagógát volt képes építeni, hanem egy hatalmas kultúrközpontot.
Az ünnepség befejezése után késő este ebben a kultúrközpontban adott díszvacsorát Charlotte Knobloch a Német Zsidók Központi Tanácsának elnöke, a megjelent zsidó vezetők legszűkebb körének, amelyen a Mazsihisz részéről ketten vettünk részt, Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató és jómagam.
A vacsora végeztével kilépve a sötét térre a bezárt zsinagóga kőfalai felett az üvegen áttörő fény egészen az égig ér, elhomályosítja az ég csillagait.
Dr. Feldmájer Péter
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke
Mazsihisz news
