RADVÁNYI MIKLÓS
A pokolba vezető magyar út
A Kelet- és Közép-Európa volt kommunista országait magában foglaló „Új Európáról” kiderült, hogy nem több jó szándékú politikusok vágyálmánál. A Budapest belvárosában zajló zavargások rávilágítottak a magyar demokrácia vészes ingatagságára. Ez a fejlemény – Lengyelország mély politikai válságával, a cseh kormány bénultságával, az új szlovák miniszterelnök és kollégái szélsőséges nacionalizmusával, Románia és Bulgária szinte nevetséges állapotaival, a kijevi és tbiliszi „színes forradalmak” borítékolt kudarcával együtt – azt jelzi, hogy ezekben az országokban hiányoznak az angolszász típusú demokráciának akár az intézményes, akár a gazdasági alapjai. A térség országai soha ennyire még nem függtek gazdasági, pénzügyi értelemben Nyugat-Európától. Ami pedig az energiaellátást illeti, teljesen ki vannak szolgáltatva az újra magabiztos, könyörtelenül imperialista Oroszország kényének-kedvének.
A Magyar Köztársaság nem kivétel. A függetlenség visszanyerése óta mindenki úgy érezte, a legfőbb politikai kihívás a demokratikus társadalom megteremtése – felülről lefelé. Ma, tizenhat évvel később veszélyesen közel került ahhoz, hogy „bukott állam” legyen. Hogy a hajdani „legvidámabb barakk” hogyan jutott idáig, arra nyilvánvaló a válasz.
Először is, Magyarország legújabb kori története nem egyéb az ördögi körök halmozódásánál. Bár demokratikus alkotmánnyal rendelkező, viszonylag stabil köztársaság, nem sikerült véghezvinni az átmenetet az egypárti diktatúrától az intézményesített demokráciáig. Magyarország reménytelenül kettéhasadt két különböző társadalomra. A felszínen, az egyik Magyarországban minden rendben, négyévenként országos és helyi választásokat tartanak többpárti rendszerben, még nem volt olyan kormányválság, amely szükségessé tette volna az előrehozott választásokat. Ez a Magyarország tagja lett a NATO-nak és az Európai Uniónak. Végül ez az ország, amely a piacgazdaság és – szavakban – a szabadkereskedelem hívének vallja magát, sikeresen vonzotta magához a külföldi befektetőket.
Létezik azonban egy nyomasztóan másfajta Magyarország is. Ezen a Magyarországon az egyéni szabadságjogokat semlegesítik a mindenre kiterjedő felelőtlenség és a hamis alternatívák, az érett politikai kultúra riasztó hiánya, a xenofóbia, az etnikai gyűlölet, a vallási türelmetlenség, az antiszemitizmus és a nyílt megvetés minden iránt, ami az ország határain kívül és belül létezik. Ezen a Magyarországon az állampolgárok 39,4 százaléka hivatalosan is szegénynek minősül. A gazdaságot ellentmondások gyötrik. Az államháztartási hiány tíz százalék körül lesz. Az államadósság hatvan százalék fölött van, ennél csak Görögországé nagyobb az Európai Unióban. A Magyar Nemzeti Bank jelenlegi feje, Járai Zsigmond, a kommunista párt egykori tagja, az 1990 előtti kommunista titkosszolgálat tisztje, aki pénzügyminiszter volt Orbán Viktor úgynevezett konzervatív kormányában, számos jegybankelnöki intézkedéssel hozta közelebb a 2002-ben megválasztott kormány összeomlását.
A politikusok között és az államigazgatásban tombol a korrupció, megmérgezi mind a magánszektort, mind a külföldi befektetések közegét. A közoktatás és az egészségügy összeomlóban van, részben amiatt, hogy az egymást követő kormányok érthetetlen okból nem voltak hajlandók a pénzügyileg tarthatatlan status quo megreformálására. Ezenközben a nyomasztó vagyoni egyenlőtlenségek csökkentésére tett ismételt kísérletek csúfos kudarcot vallottak, és csak fals privatizációhoz, az állami társaságoknál kriminális tulajdonosi szerkezethez, maffiózó bürokratikus elitek, erőszakos politikusok uralmához, a társadalom erkölcseinek romlásához vezetett. Az átlagbérből nem sokra futja. Ezért mindenki különjövedelemre hajt. Az orvosok a törvény szerint teljes biztosításban részesülő pácienseiktől többletfizetséget várnak el, ezt eufemisztikusan „hálapénznek” nevezik, a nővérek privát betegeket ápolnak éjszakai műszakban, a tanárok házhoz mennek, hogy a diákok jobb jegyet kaphassanak; mérnökök taxizással egészítik ki jövedelmüket; a hivatalnokok lakást adnak ki; mások eladnak mindent, amire törvényesen vagy törvényellenesen rá tudják tenni a kezüket. A kormány sem hagyja magát, igen találékony az új bevételi források felkutatásában és kiötlésében. Nem csoda, hogy az adóelkerülés alig kevésbé elkerülhetetlen, mint a válás vagy a halál.
A politikusok, függetlenül pártállásuktól, túlságosan gyakran élnek a hazugság, a rágalom, a durva beszéd eszközével, az osztályharc nyelvezetével, hogy megfélemlítsék és lejárassák ellenfeleiket. Akár együtt, akár külön-külön, szinte gúnyosan hivalkodnak különlegességükkel, törvény felettiségükkel, a szegények megvetésével. Kevés kivétellel betegesen narcisztikusak, képtelenek tárgyalni, az érvek nyelvén beszélni akár a többi politikussal, akár a választóikkal. A sajátos magyar politikai kultúrában az önálló vélemény, a vélemények változatossága nem a haladást segíti, hanem büntetést érdemel.
Nem valószínű, hogy mindezek az önpusztító sajátosságok eltűnnek a belátható jövőben. Csak a múlt tömérdek démonának exorcizálása után használhatja ki lehetőségeit a magyar társadalom, s építhet valóban modern, demokratikus államot.
Magyarországon október 1-jén helyhatósági választásokat tartottak. Orbán Viktor, a nagyobbik ellenzéki párt vezetője ezt már előzőleg a szocialista-liberális koalícióról tartott népszavazásnak minősítette. Vereség esetén a kormány lemondását követelte. Nem számít, hogy az ország legtekintélyesebb jogi karának végzettjeként tudnia kellett, hogy a helyi választások nem bírálják felül az általános választásokat, amelyeken ő és pártja alig négy hónappal korábban látványos vereséget szenvedett. Nem számít, hogy a törvény szerint a 386 tagú parlament többségének kell megszavaznia a bizalmatlansági indítványt s egyszersmind az új miniszterelnököt. Orbán gondolkodásban az alkotmány és a törvények tisztelete egyértelműen alárendelődik politikai megalomániájának.
A választási eredmények senkit se leptek meg. Alapjában véve nem történt más, mint hogy a szavazásra hajlandók többsége megbüntette a miniszterelnököt a politikai és gazdasági reformok szükséges előfeltételenként időközben bevezetett megszorító intézkedések miatt. Az ellenzék 1,7 millió, a koalíció 1,2 millió szavazatot kapott, a többi független jelölteknek és néhány kisebb, parlamenten kívüli pártnak jutott. A szövevényes magyar választási törvények jóvoltából azonban az ellenzék szinte valamennyi megyei közgyűlésben többséget kapott. A fővárosban a kormányoldal megőrizte többségét. Orbán Viktor, nem meghazudtolva önmagát, háromnapos ultimátumot hirdetett, mondván, hogy ha csütörtökig a miniszterelnök nem mond le, tömegtiltakozásokat szervez, amíg követelése nem teljesül. Ami lényegesebb: a szavazásra jogosultaknak alig több mint ötven százaléka vette egyáltalán a fáradságot, hogy leadja voksát. A pártok és politikusaik szemlátomást igen népszerűtlenek manapság Magyarországon. Sőt, a magyar politikusokat őszinte utálat övezi, mindenkinek elege van mélységes erkölcstelenségükből, sőt törvénysértő magatartásukból. A botrányosan mocskos és bárdolatlan kampány még inkább elidegenítette a nép többségét. A média és az internet elkeseredett írásokkal van tele, süt belőlük a kiábrándultság, sőt a szégyen a politikai osztály tettei miatt. Egy órával urnazárás után Sólyom László köztársasági elnök szemforgató beszédével csak súlyosbította a magyar nép rossz közérzetét. Erkölcsi fölénynyel szólt, de ugyanakkor kénytelen volt nyugtázni, hogy nem szerezhet érvényt a zendülők követelésének, miszerint mozdítsák el hivatalából a miniszterelnököt, bebizonyítván, hogy Magyarország igazi bajaiért bizony a politikusok a felelősek. Sólyom László nemcsak részrehajló és megosztó személyiség, hanem kínosan hiányzik belőle az önmérséklet akkor, amikor bölcsességre és eltökéltségre volna szükség ahhoz, hogy visszatérjen az ország nyugalma. Ez is mutatja, hogy a fiatal magyar demokráciában nincs olyan, köztisztelettel övezett államférfi, aki a legmagasabb tisztségből érett szemmel figyelné a politikai folyamatokat.
Sajnos, a Fidesz székháza felől sem közvetlen, sem közvetett jelzések nem érkeznek arról, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként akár csak az elmúlt másfél évtized szerény tempójú modernizációját folytatná. Ellenkezőleg. Jó okkal gyaníthatjuk, hogy még katasztrofálisabb kormányfő lenne, mint 1998 és 2002 között volt, amikor ő és közeli munkatársai súlyosan visszaéltek hatalmukkal oly módon, hogy nem tartottak heti parlamenti gyűléseket, nyomást gyakoroltak a bíróságokra, a főügyész hivatalát pedig a politikai és gazdasági ügyek eltussolásának eszközévé alacsonyították. Mindez nem újdonság. A Fidesz már 1990-ben, az Antall-kormány idején olyan privatizációs stratégiát szavazott meg, amely kirekesztette az átlagpolgárt és a helyhatóságokat a kommunista párt és ifjúsági szervezete által felhalmozott vagyon szétosztásából. Az Állami Vagyonügynökség létrehozásával megkezdődött a nemzeti vagyon kollektív széthordása. Mindezt megtetézte, hogy a parasztság földdel való kárpótlásáról szóló törvény a kinyilvánított céljának éppen az ellenkezőjét érte el. A kárpótlási jegyek megakadályozták, hogy a parasztság értelmesen részt vehessen a föld újraelosztásában. Miközben a Fidesz főleg a vidéki kisemberek pártjának vallotta magát, politikusai és cimboráik tetemes vagyonra tettek szert naiv híveik kárára. Az Orbán Viktor, családja és legközelebbi emberei körül kirobbant botrányok szétzúzták az ifjonti ártatlanság mítoszát.
Az 1998-as választásokon a Fidesz kevesebb szavazatot kapott a szocialistáknál, de két másik párt segítségével Orbán Viktornak sikerült kormányt alakítania. A Fidesz politikájára a teljes intolerancia volt jellemző, és az a hajlam, hogy még a leghétköznapibb kérdést is a barát-ellenség megosztás szemszögéből nézze.
Miniszterelnökként Orbán mélységesen antidemokratikus, sőt tekintélyelvű kormányzást vezetett be. A magyarok rászoktak, hogy kikapcsolják mobiljukat, mielőtt politikáról kezdtek vitázni. Az APEH-et a viszonyokat bíráló értelmiségiek és üzletemberek megfélemlítésére használták fel. A parlament háromhetenként ülésezett, de még ezeken a ritka üléseken is gyakori volt a Fidesz és szövetségesei obstrukciója. A hivatali korrupciónak, a nepotizmusnak, a kormánytagok törvénybe ütköző cselekedeteinek kivizsgálására irányuló kísérleteket a kormánypárti többség elfojtotta a bizottságokban.
Hogy elterelje a figyelmet a belső állapotokról, Orbán Viktor a szélsőséges nacionalizmus eszméit tette magáévá. Ahogy később, a 2006-os kampányban mondta: „a nemzet a test, a köztársaság csak a ruha”, más szóval: függetlenül a jövőbeli választások kimenetelétől, csak ő képviselheti a nemzetet. És ha a szavazók mást választanak, az a másik miniszterelnök és kormánya mindig is illegitim marad. Ezek után senkit nem lepett meg, hogy a 2002-es választási vereség után minősíthetetlen vesztesnek bizonyult. Amikor kiderült, hogy a választók megbüntették a rossz kormányzásért, úgy fogalmazott: „kiragadták kezünkből a kormányrudat”. Nem vette tudomásul az eredményt, fél éven át egymást követték a politikai gyűlések, felelőtlen, militáns felhívásokkal tarkítva. Orbán Viktor és a Fidesz ellenzéki harcmodora nem volt egyéb, mint a négyéves kormányzás folytatása: megfélemlítés, megosztás, permanens háborúskodás valóságos és képzelt ellenségekkel.
Miután megkreálta politikai démonait, az ellenzék minden rációt és önmérsékletet elvesztett gazdasági ügyekben is. A fő gazdasági stratégia az volt, hogy csípőből ellenezték a kormány minden gazdaságpolitikai lépését. Józan megoldások helyett populista retorika, járulékcsökkentés, hatalmas, ámde nem létező öszszegek szétosztása, fölmelegített szocialista gazdasági elméletek zagyvaléka – ez jelentette a Fidesz gazdasági programját.
Csakhogy a Magyar Szocialista Párt sem nyújtott sokkal jobb teljesítményt. Miután az exkommunisták 1990-ben a szavazatoknak csak kis hányadát kapták, 1994-ben abszolút többségre tettek szert. A négy évre azonban, amikor a liberális SZDSZ-szel koalícióban kormányoztak, rossz gazdasági döntések és botrányok, korrupciós esetek sora nyomta rá bélyegét. Az akkori miniszterelnök, Horn Gyula a pártapparátusban szolgált, majd külügyminiszter volt Kádár János idején. A kádárizmus kísértete érthetően ott tornyosult Horn és munkatárai felett, korlátozta lehetőségeiket, hogy gyorsítsák a gazdasági fejlődést az államháztartást megterhelő szociális juttatások rovására. A kormány makrogazdasági teljesítménye azonban sokat javult Bokros Lajos pénzügyminiszteri kinevezésével. A Bokros-csomag nagyban mérsékelte a hiányt, liberalizálta és áttekinthetőbbé tette a gazdaságot. Ám a változások múlékonynak bizonyultak. Miután mind kormány, mind ellenzéki oldalról a szegények iránti érzéketlenséggel vádolták, a sok elemében elszabotált csomag nem érte el a kellő hatást.
Ugyanez a koalíció tért vissza a hatalomba 2002-ben, és csodával határos módon 2006-ban is újraválasztották, a fiatal köztársaság politikai és gazdasági rendszere nem lett működőképesebb. Az új miniszterelnök, Medgyessy Péter is a Kádár-rendszer politikai iskoláját járta ki. Bár volt már miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter is, nem árult el az átlagnál jobb politikai képességeket. Rövid miniszterelnökségére a tétlenség hosszas időszakai voltak jellemzők, néha Houdini módjára sikerült eltűnnie a nyilvánosság elől, majd váratlanul bombasztikus kijelentésekkel tért vissza azonnal bevezetendő, nagy horderejű reformokról. Közben két kézzel szórta a pénzt, aminek nyoma sem volt az államkincstárban. Aztán nem történt semmi, csak a koalíciós pártok maradtak le mind jobban a Fidesztől a közvélemény-kutatásokban. Egy párton belüli csoport, vezető szocialista politikusok közreműködésével, a jelenlegi miniszterelnököt, Gyurcsány Ferencet emelte a kormány élére. Vezetése alatt az ország elvegetált valahogy, de a sokasodó gondok és a hiteles alternatívák hiánya Gyurcsányt és az összes többi politikust egyre vadabb ígérgetési versenybe hajszolta. Gyurcsány és koalíciója egyetlen, pofonegyszerű okból nyerte meg a 2006-os választást: a szavazók többsége meg volt győződve, hogy kevesebbet hazudik, mint Orbán Viktor. Gyurcsány Ferenc titkos beszédének kiszivárogtatása egyvalamiről győzte meg a legtöbb magyart: arról, hogy a politikusok lelkiismeretlen, felelőtlen és megrögzött hazudozók. Gyurcsány beismerte, hogy személyesen ő és testületileg a pártja is hazudott az ország állapotáról, hogy megnyerje a választásokat. Ami még nagyobb tragédia: a magyarok azt szűrték le maguknak, hogy az ellenzék pontosan ebben a vétségben bűnös. Rémületükre fel kellett ismerniük, hogy politikusaik tanácstalanok, és a nemzetnek talán nincs is jövője. A miniszterelnök által javasolt megoldás az adóemelésekkel és a további hatalomcentralizálással egyfelől, az ellenzék tehetetlensége másfelől azt a gyanút táplálta, hogy csak a múlt ismétlődik meg ebben a tragikus, szép, sokat tűrő országban.
Enyhe fogalmazás, hogy Magyarország válságban van. A valóság az, hogy az ország tehetetlenül sodródik. A fiskális fegyelmezetlenség a monetáris szigorral és az ingatag valutával párosulva az államháztartás és a folyó fizetési mérleg nagy és egyre növekvő hiányához vezetett. Az elit egy hamis stabilitás jegyében feláldozta a növekedést, hogy megőrizze politikai és gazdasági hatalmát, és ezzel máris kezdi elveszteni a külföldi befektetők bizalmát. Az államháztartási reform elmaradása, a közszféra gazdag országokat utánzó dédelgetése megakadályozta többek közt az áttekinthetetlen és pazarló nyugdíjrendszer átalakítását. Meggyökeresedett az a tévképzet, hogy a társadalom semmiért valamit kaphat a költségvetés valamiféle központi manipulálása útján. Fel kell hagyni azzal a tévhittel is, hogy az Európai Unió vagy akár az Egyesült Államok megoldhatja az ország belső problémáit.
Ha a magyarok azt akarják, hogy országuk normális politikai rendszerré váljék, mélyen magukba kell szállniuk. A miniszterelnök köntörfalazás nélküli, bár trágárságoktól sem mentes beszéde lökést adhat a gyökeres változások ügyének. A magyar demokráciának szemlátomást hiteles politikai alternatívákra és új eszmékre van szüksége, ám ezek sem érnek semmit, ha a kormány és az ellenzék becsületesen hozzá nem lát, hogy visszaszerezze a mélységesen cinikus, fásult választók bizalmát. Mert valóban demokratikus és virágzó országot csak maguk a magyarok építhetnek. Ezt nem árt megjegyezni, miközben Gyurcsány Ferenc és kormánya újra elindul a nemzeti hitelesség és a nemzetközi szavahihetőség felé vezető rögös úton.
(A szerző 1977-1990 között az Egyesült Államok Kongresszusának egyik főtanacsadója, jelenleg a Frontiers of Freedom Institute alelnöke)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 45. szám
