Talán maguk a tüntetők is meglepődtek, hogy a szeptemberi MTV-székházostrom és az október 23-i utcai randalírozás után november 4-e teljességgel békés volt, a szavak legalábbis nem fordultak tettekbe. Szombaton azonban világossá vált: a kormányfő lemondását kezdetben teljes egységben képviselő Kossuth téri tüntetők, miután kiszorultak a Parlament elől, fizikailag és morálisan is megosztottakká váltak, ami mostanra derült ki igazán. A „szellemi örökösök” egy része a Szabadság tér környékére húzódott, másik részük a Vörösmarty téren „vert sátrat”, míg van egy jól körülhatárolható – a kemény magnak nevezett – réteg, amely hol itt, hol ott bukkan fel. Az, hogy atrocitás nélkül ért véget valamennyi demonstráció, mindenképpen példa nélküli az elmúlt másfél hónap eseményei után. Több tízezren vettek részt ugyanis a Fidesz fáklyás megemlékezésén: a menet a Terror Háza elől vonult az Astoriához. A nap folyamán a Szabadság téren gyülekező tüntetők megpróbáltak az ellenzéki párthoz csatlakozni, de miután ez nem sikerült nekik, órákon át sétáltak fel-alá a városban, mígnem megállapodtak a Belvárosban. Budán kevesebb program volt: csak a MIÉP tartott egy kevés érdeklődőt vonzó tüntetést.
Keretes cikkek
Fáradt szónoklatok esőben
– Hová lesz a séta? – kérdi az egyenruhás a Szabadság tér felé sétáló fiatalembert. – Úgy hallottam, tíztől itt tüntetés lesz – így valász. A rendőr segítőkész: – Hát, talán fél egytől, ha lesz egyáltalán. Nem nagyon járnak erre emberek, a színpadot pedig csak most kezdték el felállítani. (A Magyarok Világ- szövetsége tíztől éjfélig kért területfoglalási engedélyt.) A fiatalember biccentéssel nyugtázza a magyarázatot, majd pár hajtűkanyarral elhagyja a teret, azt ugyanis minden irányból kordonnal zárták el. A környéken, az Arany János utcában, az Alkotmány úton, a Nádor utcában szinte minden bolt és vendéglátóhely zárva. Tüntetőket még délben sem látni, a rendőri jelenlét azonban már látványos. Az MTV-székház mögött számtalan rendőrautó, legalább öt busz, és ugyanennyi teherautó parkol. Nyugodt a délelőtt: a rendfenntartók is csak kávéznak, szendvicset esznek, és egymással, vagy éppen az arra tévedt turistákkal beszélgetnek. Nem sokkal egy óra előtt már zene hallatszódik a Szabadság térről, megjelennek a közvetítőkocsik, az árusok, a tér közepi gombába a sajtó munkatársai gyülekeznek. A közeli parkolóban a Budaházy Baráti Kör táblákat szegel. „Budaházy megtette, amit mindannyian szerettünk volna” – olvasható az egyiken. „A szovjet emlékmű erőszakot gerjeszt. Izrael fel- állítana egy emlékművet a náci katonáknak? Követeljük, hogy bontsák le!” – így a másikon. Fél kettőkor hivatalosan is megkezdődik a tüntetés, amelynek fő üzenete – mint az Novák Előd szónoklatából kiderült – a szovjet emlékmű ledöntése. A téren ekkor becslések szerint száz-százötven ember tartózkodhatott, köztük rengeteg gázálarccal, és megkülönböztető mellénnyel felszerelt újságíró. Kisvártatva Tomcat is megjelent a maga „csőcselék” feliratú megkülönböztető mellényében. A téren magyar és árpádsávos zászlók lengedeznek. Később többen csatlakoztak a tömeghez, amely késő délutánra háromszáz-négyszáz fősre hízott. A színpadon közben bemutatták azokat a hivatalosan transzparensnek számító táblákat, melyeket „Budaházy küldött, s használható pajzsként jogos önvédelemre a rendőrökkel szemben”. Mindegyik „pajzson” egy betű volt, s amikor helyesen egymás mellé álltak a fiatalok (ez egyszer sikerült a színpadon, amikor este elindultak, teljesen összekeveredtek a betűk), kiolvasható volt az emlékműre való utalás: „Bontsák el”. A téren didergő tüntetőket kevésbé melegítette fel Budaházy húgának, Eddának a szónoklata, nagyobb tapsot kapott viszont bátyja magnóról bejátszott üzenete. Sokan gyújtó hangú beszédre számítottak a rendőrök elől bujkáló, a téren istenített Budaházytól, ám ő beszédében elvont fejtegetésbe kezdett a népmesék szakrális üzenetéről. A többi szónoklat is fáradtnak tűnt, persze a téren állók lelkesedését bizonyára letörte a rossz idő és a szemerkélő eső. A helyzeten csak rontott a szirupos karácsonyi dallamok stílusában előadott Himnusz. Igazából csak akkor tért vissza az emberek „harci kedve”, mikor elindult a tömeg az Astoria irányába, hogy „rácsatlakozzon” a Fidesz fáklyás menetére.
Csurka tanácstalansága
Csak ennyi volt? Más nem lesz? – húzta fel vállát a metsző széltől kavargó hóesésben egy fiatal, bakancsos, sötét ruhás férfi, aki csalódottan ácsorgott fél tucat hasonszőrű társával a budai Turul-szobor tövében szombat délután. A csalódottság oka, hogy Csurka István pártelnök, a MIÉP november 4-re meghirdetett tüntetésének szónoka, mindössze negyedóra alatt lezavarta a megemlékezést. A zárszó után a szobor előtt egy negyvenes nő fényképézkedett, aki születésnapi ajándéknak kérte férjétől, hogy fotózza őt le a zászlók alatt a szoborral. Közben azon morfondírozott, hogy félmagyarok, álmagyarok csak azok, akik a MIÉP tüntetése helyett a Fidesz fáklyásmenetére mentek, mert hallgattak Orbán Viktorra, s nem vittek zászlókat magukkal. Orbánnak mindent megbocsátanak a hívei, bármit tesz, pedig ő ugyanúgy félrevezeti az embereket, mint „a Gyurcsány” – morogta a körülötte álldogáló társaságnak. Miközben Csurka szónokolt, az egyik szemben lévő épület erkélyére bevették magukat az idegenek. Egy keresztben kifeszített kötélre felfüggesztették az EU jelentősebb országainak, valamint az USA nemzeti lobogóit. A MIÉP elnöke közben arról beszélt, hogy szerint félre kell tenni a kompromisszumkeresést, magyar és magyar között lehet majd kompromisszum, de magyar és idegen között soha. A szónoklat után Csurka kezében a nemzetiszínű gyertyával tanácstalanul kérdezte munkatársait: hova tegye a mécsest.
„Addig megyünk, amíg szét nem vernek minket”
– Ződ a lámpa! Ződ a lámpa – skandálják a Szabadság térről az Astoriág menetelő tüntetők, akik a KRESZ alapos ismerete miatt egy röpke időre megtorpannak a tilost jelző útelágazásnál. Közben a zoknim, a ruhám, a hajam, mint a szivacs, szívja be azt a lucskot, amit hóesést imitálva szabadít ránk a november 4-i este. Most kicsit irigy vagyok az emberiség azon rétegére, mely a sapkát nemcsak divatszempontok miatt választotta a demonstráló séta kellékének. Rendőr sehol. – Kutya hideg van – mondom az egyik fotósnak, aki bólint, majd egyetértését bizonyítandó arra kér, halásszam elő a papír zsebkendőjét a hátizsákjából. Már túl vagyunk a fideszes fáklyásokkal való találkozáson, amit az udvarias Szervusztok, szervusztok! skandálással köszöntött az álarcos, pajzsos felvezetőkkel bíró tömeg, majd a viszontlátás örömén túllépve, a meglehetősen egyoldalú beszélgetést ügyesen fűszerezte a Vesszen Gyurcsány, Monnyonle, Aki magyar, velünk tart! szeptember óta bevett társalgási fordulatokkal. Szóval, ott toporgunk a Kossuth Lajos utcánál. Orr kitörölve, zokni, ruha nedvesen, fogvacogva. A lámpa zöld, az autók elhúztak az Erzsébet híd felé. Rendőrök még sehol. – Na, akkor öltözködjünk – sóhajt az egyik kolléga, mire kelletlenül előkotrom a rendőrségi oszlatásra rendszeresített sárga, a szakzsargon szerint láthatósági mellényt. És indulunk. Neki az utcának. A forgalommal mit sem törődve. Rendőrök sehol. Sebaj, keressük meg őket! – Meddig megyünk? – Amíg szét nem vernek minket – mosolyog az egyik pajzsos. – Táncolj, Feri!, Búcsúbuli – virgonckodik a tömeg, mire az egyik Ferenc nevű fotós csípőjét mozgatva szteppelni kezd. Rendőrök sehol. Hát keressük meg őket! Városnéző sétánk közepette felkeressük a Rákóczi út megannyi nevezetességét, bepillantunk a Köztársaság térre is, de a szocialista székház harcos szemrevételezése helyett, ki tudja, milyen megfontolásból, inkább egy szűk utcácskát választunk, mely másra nem jó, csak arra, hogy a rétestésztaként elnyúló tömeget kisebb szeletekre vagdalja. Rendőrök sehol. De gyerünk, keressük tovább! – Ébresztő, ébresztő! – kiabálja néhány tüntető, de láthatóan nem ébred fel senki, biztosan valami kardozós film mehet a tévében, mert a lakások mélyén villódzó fényeken kívül forradalmár tekintetekkel nem találkozunk az ablakokban. Rendőrök sehol. Hát keressük tovább őket! – Nem szégyellem a pofám! Ne kendővel fotózz le – kiabál az egyik magasra tuningolt alkoholszinttel bíró alacsony tüntető. – Demszky monnyonle! – üdvözöljük a körúton tébláboló Combinókat, majd az Andrássy úton folytatjuk városnéző sétánkat. Rendőrök sehol. Könyörgöm, adjuk már fel! De a tüntetők rendíthetetlenek. A gyönyörű épületek láttán a csodálat Demokráciát! Demokráciát! szavai törnek fel belőlük, majd rendíthetetlenül elzarándokolunk a Vörösmarty térre. – Meg merem mondani a Vörösmarty tér nyilvánossága előtt, hogy a rendőrök engem úgy megvertek, hogy összepisiltem magam – kiabálja a mikrofonba egy férfi, és a nyomatékosítás kedvéért ezt később megismétli, majd arról beszél, hogy a demokrácia arról ismerszik meg, hogy fel lehet tenni azt a kérdést, hogy… Na, itt kínos szünet következik. Az a fontos kérdés valahol elveszett. És ebben a pillanatban a kedvem is. Hát se rendőrök, se kérdés?! Itt semmi sincs meg? Micsoda forradalom ez? Sértődötten leveszem a sárga mellényt, polgárnak öltözöm, beülök a Gerbeaud-ba. Csináljátok nélkülem! Én egy kávé mellett kiszállok.
Az est sztárja: Orbán Viktor
Drága forradalmáraink miatt késni fogok – hívta főnökét bosszúsan egy fiatalember fél négy tájban a metrópótló buszról. A gondot az okozta, hogy a különböző tüntetések, illetve a Fidesz felvonulása miatt hatalmas közlekedési káosz volt. Az utasok közül többen is mérgesen elemezték a felfordulást, s azt, hogy holmi lázongás miatt nem tudnak közlekedni a városban. Az Oktogonnál négy óra után leállt a villamos, s az autósok is fél órát várhattak, míg elvonult a Fidesz menete. Többen megjegyezték: október 23-a után Orbán Viktor másodszor teszi lehetetlenné a budapesti közlekedést. Akadt, aki hozzátette, ha már a Fidesz elnöke a házigazda, akkor talán hívja „magához” Felcsútra a „vendégeket”. Az Andrássy úton a Fidesz-rendezvények szokásos kellékeként, akár a kirakodóvásárban, megjelent az árusok hada. A szokásos jelvények és zászlók közül a felhívásnak megfelelően hiányzott a Fidesz-zászló a pultról. A csendben, a kézben égő fáklyával, gyertyával vonuló tömegben családok sétáltak egymás mellett. Mások úgy gondolták, hogy a nagyon kicsi gyerekeknek is részt kell venniük a felvonuláson. Volt, aki két-három éves gyerekét sétáltatta, s nem maradtak el a babakocsit tolók sem. Ezt látva, akadt, aki felkiáltott: „ez azért nem normális!” A menetet megelőzve többen is előresiettek, majd az Andrássy út szélén felléptek a padokra, hogy képet készíthessenek Orbán Viktorról. Akadt, aki egy útba eső padon heverő hajléktalant próbált elhessegetni: „engedj már ide, majd visszafekszel, de le akarom fotózni Orbánékat”. A fotó sikerült, emberünk büszkén mutatta társának. Mégsem ő volt a legbüszkébb! Már a rendezvény végén harsányan kiabált telefonjába egy úr: „képzeld, az orrom előtt tette le Viki a gyertyáját!” Orbán viszont elfelejthette, hogy bekapcsolták a mikrofont, így a fél Madách tér hallotta a mellette állónak szánt utasítást, „fogd már meg a kalapom… köszönöm”. A Fidesz elnöke, akár a jó karvezető, kis szünetet tartott, majd megadta az alaphangot és elkezdte a Himnuszt. A gyertya elhelyezése után Orbán beült a mikrobuszába, s távozott. Ezután Révész Máriusz vált első számú kedvenccé. Idős emberek kérdezték: jobban van-e. Az október 23-án megvert képviselő gyógyulását jelezte, hogy már nem borították kötések, így a körülötte állók megnyugodhattak. A tömeg fokozatosan oszlott fel, a többség elindult haza. A menet elejéhez képest fél órával később értek a leghátul sétálók az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út kereszteződéséhez. A fideszes rendezők láncot alkotva, sorfallal védték a Szabadság térről csatlakozó radikálisoktól híveiket. Harminc rendőr követte a zászlókkal és feliratokkal vonulókat, amely a már ismert szövegeket kiabálta: Vesszen Trianon!, Táncolj, Feri!, Búcsúbuli! A fideszes menetből csak kevesen várták be ezt a társaságot, a többség nem akart balhét és elment.
