Most november 4-én volt éppen ötven éve, hogy Károly fiam kora este a szülői munkaközösség levelével jött haza a Pasteur gimnáziumból.
Osztálytársainak a családjai tudták, hogy magyar származásúak vagyunk, és azt kérdezték, mit tehetnének az orosz tankok által elözönlött Magyarország támogatására. A francia nép szíve azokért a magyar ifjakért dobogott, akiket nyugati szomszédaik cserben hagytak, akárcsak a távoli amerikai nagybácsi, hiszen az ő diplomatáik akkor éppen a Szuezi-csatornánál végrehajtott francia-brit beavatkozással voltak elfoglalva.
Mi a helyzet ma? Nyugati állam- és kormányfők voltak jelen október 23-án Budapesten, hogy tiszteletüket róják le az 1989 után fölszabadult Magyarország előtt. Ezalatt Sólyom László magyar köztársasági elnök, akit annak idején csekély többséggel választottak meg, mindent megtett, hogy zavarja az ünnepi megemlékezéseket. Halmozta a politikai hibákat, a populista Orbán Viktor mellett állt ki, aki nem hajlandó elismerni a 2002-es és a 2006-os választások eredményeit, és aki néha túltesz még a francia Jean-Marie Le Penen is. Istennek hála, ezek a kísérletek csaknem meghiúsultak. A szocialista kormányfő, Európában szinte egyedülálló módon, a választások után vitézen bevallotta hibáit. Azt kérte honfitársaitól, hogy a szabad és igazságos Európában gyűrjék föl ingujjukat, utasítsák maguk mögé a negyvenes és ötvenes esztendők sötétségét, a súlyos hátrányokat, amelyeket az orosz megszállók miatt kellett elszenvedniük. Ha valaki távolról indult el, a szabadságnak és az igazságosságnak nagy az ára. Szemben a megszokott „meneküljünk” habitussal, azt kérte a magyaroktól, hogy hozzák meg a szükséges áldozatokat.
Egy ember, aki nevén nevezi a dolgokat, úgy-e milyen borzalom? Csak az a kérdés, hogy a magyarok megérdemlik-e a fiatal Gyurcsány Ferencet?
Remélni lehet, hogy igen. Számot vetettek azzal, hogy országukban még ott vannak a hajdani nyilaskeresztesek nosztalgikusai, a Nagy-Magyarországról álmodozók, akik mellesleg jogosan kárhoztatják országuknak az első világháború után ostobán elrendelt megcsonkítását.
Eközben Franciaországban is megtörténhet, hogy a 2007-es elnökválasztás második fordulójában is jelen lesz a populista Le Pen. Szemben a baloldali „populista” Ségolene Royal asszonnyal, aki legalábbis eddig nem tett tanúságot alkalmasságáról Franciaország vezetésére. Hacsak arról a „természetes különbségről” nem szólunk, hogy a mostanáig macsó környezetben végre fölbukkan egy nő is. Vele szemben pedig ott látjuk azt a magyar származású Nicolas Sarkozyt, aki abban jeleskedett, hogy Franciaországban is, Magyarországon is távollétével tüntetett a forradalmi évfordulón.
Az európai jövőben már annak a Magyarországnak a fiataljai lesznek jelen, amely arra hivatott, hogy földrajzilag, kulturálisan és történelmi múltjánál fogva középhatalmi szerepet töltsön be kontinensünkön. Egy agg európai mondja ezt, aki fél évszázadon át egyaránt harcolt mind a bal-, mind a jobboldali fasizmus ellen. Ez a jövő Magyarországa a fiataloké lesz, az új európai demokráciáké, amelyek megmutatják majd az idős demokráciáknak, hogy jól teszik, hogy mielőtt másokat oktatnának ki, a saját ajtajuk előtt söpörjenek. A példák miért is ne jöhetnének Közép- és Kelet-Európából is?
Fejtő Ferenc
