Forrás: ÉS

TARIK DEMIRKAN

“Ráérünk politizálni”

“Szülővárosának melankolikus lelkét keresve a kultúrák ütközésének és összefonódásának új szimbólumait találta meg” – így indokolta a Svéd Akadémia a fontos döntést, amelynek következtében újabb nemzet képviselője iratkozott fel a Nobel-díjasok örök listájára. A legismertebb török író díjazása igazából nem volt meglepetés (Lásd erről még: Tamás Gáspár Miklós: A nemzetek titkai – Széljegyzetek Orhan Pamukhoz, ÉS, 2006/42.) A kritikusok és a fogadóirodák a legesélyesebb jelöltek között emlegették, sőt tavaly is felmerült már a neve, de akkor végül is nem Orhan Pamuk, hanem Harold Pinter lett a végső győztes. Sokan gondolták akkoriban, hogy a bizottság hezitálása mögött politikai aggodalmak húzódhatnak meg, hiszen a hivatalos török politika iránti kritikájáról híres török író tavaly éppen egy isztambuli bíróság előtt felelt egy svájci újságnak adott interjúja miatt, amelyben kijelentette, hogy a XX. század eleji örmény népirtás, valamint a kurdok elleni hadjáratok miatt Ankarát terheli a politikai és erkölcsi felelősség. Végül a botrányos körülmények között lezajló tárgyalásnak a kormány beavatkozása vetett véget. Az ügyben az Európai Unió páratlan módon állást foglalt, és a török csatlakozás akadályává nyilvánította a pert, sőt, Olli Rehn, az Európai Unió bővítési biztosa személyesen is megjelent a tárgyalás napjaiban Isztambulban, és újságírók kíséretében meglátogatta a személyes barátjának nevezett írót a lakásán. Ezek után a török kormány rálelt arra a jogi megoldásra, mely alapján a pert megszüntethették.

Sokan bátor cselekedetnek látják Pamuk szókimondó stílusban megfogalmazott leleplezéseit, mások viszont – szép számmal – úgy vélik, nem történt más, mint a török kormány tudatos provokálása, ez pedig – a kiszámíthatóan kemény törökországi retorziók miatt – egyet jelent az európai szimpátiavadászattal. Így vagy úgy, tény, hogy az ötvennégy éves török író neve az irodalmi alkotásai mellett összefonódott a politikai ítéletekkel és előítéletekkel is. Maga Orhan Pamuk is tudatában volt ennek, és az utóbbi év folyamán nem nyilatkozott politikai ügyekben. Az esztendő nagyobbik részét külföldön töltötte, és igyekezett távol maradni a politikai csatározásoktól. Olyannyira, hogy a török írók és kiadók ellen azóta is folyó perekben (amelyek az európai jog szemszögéből a véleményszabadságot egyértelműen korlátozó, hírhedt 301-es passzus alapján zajlanak) nem vállalt nyílt szolidaritást a vádlottakkal. Pamuk ez idő alatt leginkább regényei fordításaival és promóciójával volt elfoglalva.

A politikától való távolságtartás azonban nem mindig az ember személyes döntésének a függvénye. A sors iróniájaként is értelmezhető, hogy épp azon a napon, amikor a Svéd Királyi Akadémia 12 tagú bizottsága nyilvánosságra hozta döntését, Európa egy másik országában egy másik, szintén tekintélyes testület is Törökországgal foglalkozott: a francia képviselőház elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely szerint, hasonlóan a holokauszthoz, a törökországi örmény népirtás tagadása is büntetendő cselekmény. A nagy többséggel elfogadott törvényjavaslat szerint egy évig terjedő szabadságvesztéssel, illetve negyvenötezer eurós pénzbírsággal büntetendő az, aki kétségbe vonja az örmény népirtás tényét. Bár még hosszú utat kell bejárnia a javaslatnak – a párizsi tervezet csak akkor lép érvénybe, ha elfogadják a szenátusban és jóváhagyják az Elysée palotában -, Törökország azonnali riadót fújt. Noha hihetőnek látszanak azok az elemzések, amelyek szerint a párizsi döntés inkább a közelgő francia választásokra, és ezen belül az örmény származású franciák szavazataira irányuló taktikai, mintsem Ankara elleni lépés, Törökország ezúttal példátlanul kemény válaszra szánta el magát: kormányszinten ítélte el a francia döntést, és jelezte, komolyan fontolóra veszi a törökországi francia érdekeltségű cégek ellen irányuló teljes körű kereskedelmi és gazdasági bojkottot.

Ilyen körülmények között érkezett a hír, hogy a nagy tekintélyű stockholmi bizottság a török irodalmat tüntette ki Orhan Pamuk személyében. Európa tehát azt a török írót jutalmazza, aki többször és nyíltan foglalt állást az örményekkel szembeni népirtás vádját hangoztató állítások mellett. Az író számára a kör bezárult: Törökországban szenvedélyes viták kereszttüzében értékelték a két hírt. Az EU-ellenes nemzeti mozgalmak szerint ezek egyáltalán nem függetlenek egymástól; úgymond, a török identitás megsemmisítésére készülő, gyarmatosító Európai Unió forgatókönyve szerint zajlanak az események.

Természetesen voltak olyanok is, akik a világirodalom vitathatatlanul legtöbbre becsült díjának kiemelkedő fontosságára próbálták felhívni a figyelmet, és arra, hogy az elismerés várhatóan felbecsülhetetlen távlatokat nyithat meg az egyelőre csak kevesektől ismert török irodalom előtt. A józan hangok azonban a háttérbe szorultak. A török politika színpadán a hőbörgés vált uralkodóvá.

És amíg ez a közjáték zajlott, az író csöndben ünnepelt az Egyesült Államokban, ahol már több hónapja tartózkodik. Telefoninterjúkat adott, megjelent a világ hírtelevízióiban. Politikai természetű kérdésekre azonban nem válaszolt. “Most az ünneplés pillanata érkezett el – mondta -, politizálni ráérünk később”. A díjról szóló döntés másnapján ugyanakkor Pamuk lemondta egy örmény konferencián való részvételét, amelyet hogy, hogy nem, pont azokban a napokban szerveztek az Egyesült Államok egyik egyetemén. Orhan Pamuk, akit Nyugaton a két civilizáció közti törésvonalakban vergődő emberi sorsok nagy írójaként tartanak számon, Nobel-díja kapcsán saját hőseinek drámáját élte át.

Tarik Demirkan

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 44. szám

Comments are closed.