SÁNDOR IVÁN
Nem november 4-én bukott el a forradalom
2006. október 23. lesz a tradíció?
„A közömbösség ma a cinkossággal fog kezet… az élet és a független értelem tisztelete nem lehet csak a kőtáblás parancs…
Ha nem ezt tesszük – Adyval szólva – kihullunk a rostán.”
(Mészöly Miklós: 1992. szeptember 24.)
„A politika friss lávája kővé
Merevül, télies történelemmé…”
(Térey János: Mint kémnek lenni Estorilban)
1.
Három főtiszt lép ki az irodából. Kigombolt zubbonyok. Véreres szemek. Parázsló cigaretták.
A Deák téri főparancsnokság külső irodájában felpattannak a bőrfotelekben várakozó tisztek.
A második emeleti ablakból láthatóak a Magyar Ifjúság útján felfejlődő szovjet harckocsik.
Király Béla, a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány parancsnoka telefonon jelentést tesz a támadásról. A másik főtiszt, Kopácsi Sándor ezredes elindul a Parlamentbe. Király távozik a harmadik főtiszttel, Marián István alezredessel. A Zugligeti út fölötti határőrlaktanyában ütik fel a harcálláspontot.
A Deák téri főparancsnokság védhetetlen volt, mondja el majd Marián nekem, este Király kijelentette, hogy nyugatra menekül.
Két nappal előbb, november 2-án ott ülök a külső irodában az egyik bőrfotelban. Reggel gyalog megyek át az Amerikai útról a Műegyetemre. A rakparti főbejáratnál fegyveres őrség. Mondom, a Jövő Mérnöke szerkesztője vagyok. Tudom, mondja a géppisztolyos hallgató, de azért igazold magad. Az Aulában felravatalozva Danner János, Marián titkára. Államvédelmisták golyói végeztek vele előző nap. Mariánt akarták megölni, nem tudták, hogy a főparancsnokságon van, a golyók a gépkocsijában ülő Dannert találták el.
Visszaindulok Pestre. Rákóczi út. Népszínház utca. Három nappal október 30-a után nem akarom érinteni a Köztársaság teret. A környéken még mindig hullámzik a tömeg. Ásók, feszítővasak, csákányok. Árkok a tér közelében, lyukak a járdákon. Sokan a fülüket a földre tapasztva hallgatóznak. A kazamatákat keresik. Az állítólagos földalatti börtönrendszert. Ott vannak az ávósok foglyai, mondják, az elrejtett kincsek.
Negyvennégy decemberében megtanultam, hogy lehet fegyverropogás közben átjutni a városon. Elérem a Bajza utcát. Az írószövetségben tumultus. Telefonálók, vitatkozók, küldöttségek. Fekete Gyulára, Molnár Zoltánra emlékszem. A belső irodából kiszólnak, hogy Kopácsi kér valakit a beszédek, felhívások fogalmazásához. Mennék-e? Nem nagy kedvvel vállalom.
Újra át a városon.
Ülők a főparancsnokság második emeleti irodájában a parancsnokra várakozó tisztek között. Fogalmam sincs, mi volna a dolgom, minek a fogalmazásában kellene segítenem.
Órák telnek el. Kijön egy főhadnagy a belső irodából. Nem értem, miért jelentkezem előtte katonásan? A körülmények? A nemrégiben letöltött kiskatonaságom három évének, a fegyencbarakknak, a munkaszolgálatnak a rémes beidegződései?
Azt mondja, várjak, nem tudja, meddig, nem tudja, mire.
Eltelik újabb két-három óra. Király, Kopácsi, Marián közben néhányszor kijönnek. A tisztek ugyanolyan meggyötörten várják a parancsokat, amiként várhatták két nappal később, november 4-én hajnalban.
A történelmi közmegegyezés szerint a forradalom azon a napon bukott el.
Holott már október 23-án este, amikor az első puskalövések elhangzottak, az első katonai osztag átállt a felkelők oldalára.
2.
„…a jelen problémái nem mindig csak a történelmi múltból nőnek ki, hanem olyan jelenbeli eseményekből is, amelyek döntéseket követelnek”, mondja Rudolf Bultmann.
A jelenbeli döntésekre való alkalmasságunk érdekében azonban mindig dolgozni kell önmagunkon.
Az önmagunkon való folyamatos munka igényéről és küzdelmességéről néhány napja beszélt nekem Frankfurtban egy törékeny, szép asszony, Patricia Reimann, a Deutscher Taschenbuch Verlag irodalmi igazgatója. A német múltról volt szó. Arról továbbá, hogy a történelem a jelen érdekeinek foglya, a múlt kiszökik a valóságos időből, átadja helyét az aktuális felhasználásnak, az önkényes kisajátításnak. Szembeszegülni ezzel nem több, mint szellemi kielégülés. De errefelé, mondtam, talán mégsem. Valóban Frankfurtban, Stuttgartban, s főképpen Berlinben sűrűn találkoztam az önszembenézés felirataival, emlékeivel. Sokat kellett hozzá dolgozni önmagunkon, mondta a szép asszony.
Európa nyugati része is megoldhatatlanságaival küzd. De mivel a kormányok, a politikai, a szellemi elithez tartozók próbálnak dolgozni önmagukon, kevesebb az illúzió, a hamis mítosz, a múlt politikai érdekek szerinti durva kisajátítása. A mi régiónkban ez hiányzik. Sajnálni tudjuk magunkat. Szívesen uszítunk a másik ellen. Kedvünket leljük abban, hogy hamis konstrukciók mocsarában fetrengjünk.
A forradalom ötvenedik évfordulóját is ez uralta. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy Jean Baudrillard (más történelmi precedensek kapcsán) gondolkodott: „A minden érték átértékelésének nagy nietzschei gondolata pontosan ellentétes módon valósult meg, az értékek visszafejlődésének formájában. Nem jutottunk túl a jón és a rosszon, az igazon és a hamison, a szépen és a csúfon, hanem innen maradtunk rajtuk – és nem többletdimenzióban, hanem hiánydimenzióban. Nem átváltozás, meghaladás történt, hanem felbomlás és elmosódás.”
3.
Miért mondom, hogy a forradalom már kitörésének óráiban elbukott?
Tudjuk, minden forradalom olyan történelmi teret hoz létre, amelyben az alul lévők cselekvően kívánják az intézményes hatalmat átalakítani, ám erre az alkalom csak akkor érkezhet el, amikor az intézményes hatalom repedezni kezd. Az előbbi szerepét a forradalom kitörésében az emlékezés, a tudomány már eléggé részletezte, az utóbbit nem eléggé. Gyáni Gábor egyik kitűnő tanulmányában elemzi a különböző társadalmi csoportoknak a forradalom kirobbanását indokló helyzetét. De a Varsói Szerződéshez tartozó többi országban sem volt lényegileg más a helyzet.
Akkor miért éppen nálunk?
Ez nem állítható ok-okozati viszonyba, ha nem vesszük alaposabban szemügyre, hogy a Sztálin halála, majd a XX. pártkongresszus utáni moszkvai hatalmi harc leginkább a magyar vezetést bizonytalanította el. (Rákosi 1953-as miniszterelnöki leváltása és Nagy Imre kinevezése, majd Nagy Imre leváltása, majd Rákosi felcserélése Gerő Ernővel.) A többi szocialista országban ehhez képest stabil maradt a pártvezetés. A diktatúra koncentrált ereje, a vezetés uralmi állandósága itt kezdett legerősebben inogni. E nélkül nem bontakozhatott volna ki az a szellemi ellenállás sem ötvenhat tavaszától, amely Nagy Imre személyét leváltása után is „talonban” tudta tartani.
Moszkva mindenekelőtt világpolitikai helyzetének stabilizálásával, a XX. kongresszus után tovább erősödő személyi harcokkal volt elfoglalva. Ötvenhat nyarán két forgatókönyvet dolgoztak ki a szocialista országok mozgolódásainak kordában tartására. Az elsőt, a nem katonai beavatkozást Lengyelországban meg tudták valósítani. Ott még a nyáron a börtönből szabadult Gomu³ka került a vezetés élére, akire ugyan Hruscsov az öklét rázta, de aki korábban pártpolitikai múltja, s az egy ideig őt övező népi bizalom következtében alkalmas volt a forrongás szelíd reformokkal való csillapítására. Nagy Imrét Moszkva ugyanekkor nem kívánta elfogadni. Tudták, hogy autonóm személyiség, mindvégig bizalmatlanok voltak vele szemben.
A forradalom tizenhárom napja alatt ugyan naponta, néha óránként változott az SZKP politbürójának álláspontja – s ez Budapesten illúziókat keltett -, ám a katonai beavatkozás forgatókönyve készen állt. A hitegetés a harcászattaktikai erőösszpontosításnak volt a része, továbbá annak, hogy végig Nagy Imre jóváhagyása mögé akarták rejteni a támadást. Idő kellett ahhoz is – miközben Hruscsov és Malenkov repülőn kereste fel a szövetséges fővárosokat -, hogy Peking és Belgrád egyetértését is biztosítsák a katonai beavatkozáshoz.
Október 23-án Moszkvában nem az volt a kérdés, hogyha ami Magyarországon történik, az forradalom, akkor katonai erővel leverjék-e, vagy nem. Az volt a kérdés, hogy mi az, ami történik? Némi idő kellett hozzá, hogy az első napok káoszában világossá váljon előttük: ami történik, az forradalom.
4.
Így aztán jelentőségüket veszítik azok a („mi lett volna, ha?”) kombinációk, amelyek szerint hiba volt, hogy Nagy Imre fellépésétől kezdve nem volt elég radikális, másfelől meg, hogy éppen az volt a hibája, hogy nem volt elég kompromisszumkész. Az előbbi álláspontot, többekkel együtt Paul Lendvai, az utóbbit, ugyancsak többekkel együtt Charles Gáti képviseli. Mintha a két kiváló férfiú nem Budapesten élte volna át a forradalmi napokat.
Tudjuk, hogy Nagy Imre tájékozatlan volt, amikor barátai Budapestre hozták. Nem csak ő volt tájékozatlan. Tanúsíthatom, hogy a forradalom kirobbanása még azokat a műegyetemistákat is váratlanul érte, akik október 22-én megfogalmazták a követeléseiket. A Magyar Írók Szövetsége október 22-i közleményének zárószavai: „…a Lengyel Egyesült Munkáspártban történt eseményekkel egyetértünk. Felvonulást és tüntetést azonban nem szerveztünk, s ilyent nem is helyeslünk.” A műegyetemisták lapjában, a Jövő Mérnökében az első oldalon látható, akkor 10 pontba foglalt követelések mellett, olvasható egy másik közlemény is: „A DISZ és a szegedi és egri MEFESZ vezetői hétfőn (október 22.) előkészítő bizottságokat alakítottak. Az előkészítő bizottság leszögezte, hogy az egyetemi ifjúság új szervezete a marxizmus-leninizmus alapján, az MDP pártvezetésével dolgozik majd a szocializmus sajátos magyar útjának megvalósításáért”.
Ilyen kaotikusak a forradalom kirobbanását megelőző és követő napok. Tudjuk, hogy Nagy Imre egy ideig még a régi vezetés túsza volt. (Erről Hegedűs B. Andrással, a Petőfi Kör titkárával váltott telefonokból értesültem.) Összehangolatlanok voltak a katonai és katonai erők, a szabadcsapatok és szabadcsapatok, a felkelő fiatalok és az alakuló nemzetőregységek közötti kapcsolatok.
Két kérdésben volt egységes a társadalom. Menjenek ki a szovjet csapatok, tűnjön el a Rákosi-Gerő-klikk. Minden másban annyi álláspont volt, ahányan parancsoltak, döntöttek, harcoltak.
Nagy Imre ebben a káoszban dolgozott önmagán. Így érkezett el a november 2-i kormányátalakítás, aztán november 4-ének hajnala. Dolgozott önmagán továbbra is rabságban, az állhatatosságban, hűségben a forradalomhoz. Így lett a XX. század történetében az első és utolsó miniszterelnök, aki elveiért vállalta a halált, annak utána, hogy a forradalom sorsa már akkor eldőlt, amikor ő még meg sem értette, hogy egy forradalom élére került.
5.
A siker esélye illúzió volt. Ám az illúzióknak egészen más a helyük-szerepük békés időkben, demokratikus államrendszerekben, mint akkor, amikor közös törekvést, a szabadság kiharcolását jelképezik az elnyomással szemben. A forradalmakban elvesznek a realitások. A szikra lángra lobbanásakor az illúzió: remény, hősiesség, példa. Ezért lehetett a magyar forradalom a nemzeti összefogás, a szabadságvágy világraszóló kifejezése. Hosszú, évtizedeken át tartó elnyomása, meghamisítása ellenére is alkalmas lehetett volna a nehéz XX. századi történelem után a nemzeti összefogás, az önmagunkon való közös munka megalapozására.
Göncz Árpád írta tizennégy esztendeje a Műegyetem ötvenhatos történetét feldolgozó egyik interjú- és dokumentumgyűjtemény utószavaként: „…ötvenhat mindenkié; annyiféle volt is, ahány résztvevője, ötvenhat egy volt és kikezdhetetlen; ötvenhatról leválaszthatatlanok a reformkommunisták; leválaszthatatlan az Irodalmi Ujság, a Petőfi Kör; leválaszthatatlan a nép mellett döntő, a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír miniszterelnök, s mindazok, akik mellette voltak; leválaszthatatlanok az egyetemisták és pontjaik; leválaszthatatlan az utca, a kölyökfelkelők; leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevő munkások, a munkástanácsok, leválaszthatatlanok a földkönyvet égető falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok…”.
Ez az egység enyészett el 2006. október 23-án. A Kádár-korszak után most árpádsávos zászlók alatt gyalázták meg a forradalmat.
6.
Frankfurtban a Deutschlandfunk riportere megjegyezte, hogy végignézte a magyar plakátokon az ötvenhatos tüntetésre induló fiatalok fényképeit, a tiszta, így mondta, sugárzó arcokat, ám a német lapokban látott fotókat a mai tüntetőkről, akiknek az arcáról mást olvasott le. Magyaráznám-e meg neki a különbséget múlt és a jelen között, tolta elém a mikrofont.
Akkor, mondtam, a megszálló szovjet hadsereg kivonulása ellen tüntettek, ma Magyarország a NATO tagja; akkor a diktatúra ellen tüntettek, ma Magyarország parlamenti demokrácia; akkor a szabadság zászlója volt a szimbólum, ma sok helyen a hajdani magyar fasiszták árpádsávos lobogója. Megemlítette, hogy őt – október 23-a előtt voltunk – az, ami a Kossuth téren, a Szabadság téren történt, egy véres maszkabálra emlékeztette.
Jeles András majd húsz év előtti álarcos játéka, A mosoly országa jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy megmaradtunk a hamis konstrukciók színpadán, ahol az álarcot a miniszterelnök ősszel legalább levette, de Orbán Viktor és falanxa még mindig álarc mögött játssza tovább azt a történetet, amibe tizenöt éve kezdett bele, amikor radikálisan liberális pártból átsasszézott középjobbra, az Antall József halálával támadt űrbe, ám amikor a hatalom megnyeréséhez ez a pozícionáltsága nem bizonyult elegendőnek, elkezdte magába olvasztani a szélsőjobbot, felcserélte a parlamenti politizálást az utcaival, s most nem utasítva el élesen az árpádsávos zászlókat lengetőket, a városdúlókat, ötvenhat kizárólagos örökösének nyilvánítja magát. Mintha a Monteverdi Birkózókör utójátékának színpadán volnánk, ám nem barokk zene kíséretével.
Orbánt, s mindannak nyomán, amit tesz, Magyarországot – tapasztaltam – meghökkenve figyelik az európai demokráciák fővárosaiból. Nem látható út, amin még visszatérhet a demokratikus politizáláshoz. Pártjának ehhez nagyon sokat kellene dolgoznia – csakúgy, mint a kormányoldalnak az ország előtt álló nehéz feladatok megvalósításához – önmagán. Erre a munkára a koalíciónak a miniszterelnök mögé felsorakozva van csak esélye. A Fidesznek csak pártelnöke nélkül.
A köztársasági elnök kijelentette, nem az a baj, hogy október 23-án külön-külön ünnepelnek, hanem az, hogy mindenki a maga igazát hangoztatja. Mélyebb értelmezés lett volna, ha a rá másfél évtizeden át jellemző ok-okszerű gondolkodás jegyében észreveszi: az, hogy mindenki a maga igazságát hangoztatja – a közismert régi-új európai példák szerint – nincs ellentétben a közös ünneplés gondolatával, aminek szorgalmazása ráadásul a jogosítványai közé tartozik. Az elnök úr hallgatott, amikor 23-án délután még csillapíthatta volna az általa is megjelölt törvényeket felrúgók randalírozását. Távolmaradt az esti, központi emlékmű avatásáról biztonsági okokra hivatkozva, akkor, amikor a kilencvenhárom éves, botjára támaszkodó Kosáry Domokos nem hivatkozott „biztonsági okokra”, és minden jóérzésű ember nevében átadta az emlékművet. Előző napra elfogadta a Műegyetem szélsőségekkel is kacérkodó alapítványának meghívását, s még meg is rótta az egyetem vezetését, amiért az, kizárva a napi politikát, méltósággal kívánt megemlékezni – sikerült! – ötvenhatos harcosairól és áldozatairól.
7.
Ralf Dahrendorf már tizennégy esztendeje felhívta a figyelmet arra, hogy átalakulóban van a demokráciafogalom, például elvesztek a szabadság és egyenlőség egyidejű megvalósulásának lehetőségei. Azóta újabb, univerzális világproblémákban él Európa. A jóléti állam válságában, a bevándorlási hullámok keltette feszültségekben, a terrorizmus mindennapiságában. Az európai kultúra évezredes alapértékei, az erkölcs, az önismeret, a szolidaritás jó ideje működésképtelenek. A helyzet szellemi átvilágítására a gondolkodástörténet klasszikus axiómái is, a posztmodern megközelítések is meglehetős bizonytalanságot mutatnak. Egyszerre érdemes a tények és a személyes narratívák együtteseinek nyelvi formákat, gondolati konstrukciókat kereső nézőpontjaival végigtekinteni a tájképen. Azzal a racionálisan érzéki – érzékien racionális kétellyel, amelyre Nádas Péter kísérletet tesz újabb esszéivel.
Ötvenhat sokféle volt, de mára olyan promiszkuitássá változott, amely megegyezik a politikai pornográfiával. Nem önmaga dicsősége a tradíciója, hanem 2006. október 23-ának maszkabálja.
8.
Az egyik most megjelent, a Műegyetem ötvenhatos történetét bemutató könyv fotói között először látható az, amelyen az egyetem udvarán sok ezren hallgatják a tüntetést irányító Marián alezredest.
Közöttük állok. Nemsokára elindulunk a Bem térre. Pista elrendeli a tízes sorokat, karoljunk egymásba, hogy, mint mindenki egyetértésével kijelenti, sem jobb-, sem baloldali provokátorok ne furakodhassanak a menetbe.
Nemrégiben megkérdezték tőlem, hogy mi volt a XX. századi magyar történelem leginkább meghatározó eseménye: az I. világháború és Trianon?, a II. világháború és a Don-kanyar?, a Szálasi-korszak, a holokauszt?, az ötvenhatos forradalom?, a rendszerváltás? Szerintem az, mondtam, hogy a politikai elit, a társadalom egyikből sem tudta levonni az érvényes tanulságot.
Mészöly Miklós erről idézte Adyt. A fiatal írótárs ezt nevezi télies történelemnek.
Ahhoz, hogy ötvenhat tradíciója ne 2006. október 23-a legyen, sokat kellene önmagunkon dolgozni. Miközben a história feloldódik a hatalomra törő érdekekben, a hamis információk áradatában, és a megérthetetlenség rémálmaként öröklődik.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 44. szám
