Ezeken az oldalakon már többször volt szerencsém kifejteni: mennyire álságosnak tartom azokat a feltételezéseket, hogy a nők alkatuknál, génjeiknél, ideg- és agyberendezésüknél fogva alkalmatlanok olyan tevékenységekre, amelyeket sokan férfiprivilégiumoknak tekintenek.
Egyszer már beszéltem róla: az, hogy bizonyos autonóm alkotói területeken – ma még! – ritkán találunk nőket, semmiképp sem magyarázható a nevetségesen konzervatív, „vakhitű” genetikai felfogással – a nők alkalmatlanságával. A dolognak mély társadalmi-társadalomlélektani okai vannak. Hogy ez mennyire így van, azt ékesen bizonyítja az egyik, a közhit – mondhatnám tévhit – szerint férfiaknak fenntartott területen elért női sikerek sokasága. Igen, a politikáról beszélünk. Pontosan a politika bizonyult legkorábban – messze-messze a női emancipáció kezdete előtt – olyan szférának, ahol nők vitathatatlan, sőt egészen kiemelkedő képességeiket bizonyították. Azt hiszem, a legelvakultabb férfisoviniszta sem tagadja Angliai Erzsébet, Nagy Katalin, Mária Terézia vagy Viktória királynő rendkívüli politikai és vezetői kvalitásait. Gyenge ellenérv azt mondani, hogy persze, könnyű volt így kitűnni, hiszen az arisztokratikus világban egyszerűen beleszülettek a hatalomba. Szó sincs róla! Ugyanis önmagában a beleszületettség még semmit nem garantált. A végtelenségig lehetne sorolni a jelentéktelen királynőket, uralkodókat. Ahhoz, hogy egy-egy „hatalomba született” hölgy kiemelkedjék kortársainak sokasága közül, ahhoz ugyanúgy extra képességek, rendkívüli akaraterő, intellektuális érettség, saját mesterségének mesterfokon való megtanulása kellett, csakúgy mint bármelyik férfi politikus esetében.
Ma – ez alatt legalább fél évszázados időintervallumot értek – a nők politikai szereplésével kapcsolatban érdekes jelenségeket figyelhetünk meg. Először is azt látjuk, hogy a kiemelkedő női politikusok – gondoljunk a rendkívüli brit miniszterelnök asszonyra, Margaret Thatcherre vagy Clinton elnök jeles második külügyminiszterére, Madelain Albright asszonyra, hogy Izrael néhai ragyogó miniszterelnökét, Golda Meirt ne is említsük (róla mondotta Henry Kissinger, „országa legkeményebb férfija”) – erős demokráciákban biztos, megszilárdult társadalmi viszonyok között nyújtottak kiemelkedő teljesítményt. Nem akarom, hogy teóriám gyenge pontján tetten érjenek, el kell ismerni, hogy vannak kivételek, hiszen Indira Ghandi egy éppen az ő tevékenysége során demokratizálódó, de stabil, nyugati értelemben vett demokráciának még nem nevezhető nagy ország élén produkált maradandót. Tehát vannak kivételek. De a jellemző mégiscsak az, hogy női politikusok az erős demokráciák keretei között érvényesülnek. Számomra nem kétséges, hogy itt is az állampolgári és emberi jogok elfogadott, sőt magától értetődő egyenlőségéről, a fejlett demokráciákra jellemző előrehaladott emancipáció hatásáról van szó.
Nem véletlenség, hogy az elmúlt száz év egyik legsikeresebb és legeredetibb politikusa a világ legrégibb és talán legstabilabb demokráciájában, Nagy-Britanniában került több mint egy évtizedre egy nagy birodalom élére. Nem véletlen, hogy az említett külügyminiszter asszonyon kívül az Egyesült Államokban az elmúlt hatvan-hetven év alatt – vagyis éppen az idő alatt, míg az USA-ban is lényegében lejátszódott az emancipáció – egymás után tűnnek fel vezető diplomáciai posztokon az amerikai nők. Nem véletlen, hogy jelenleg újra Condoleezza Rice személyében nő, méghozzá színes bőrű nő a világ legnagyobb hatalmának külügyminisztere. Nem véletlen, hogy Hillary Clintonban nemcsak máris sikeres szenátort, hanem lehetséges elnökjelöltet tisztelhetünk. És nem véletlenség az sem, hogy míg mi itt a keleti végeken nagyot csodálkoztunk, a Német Szövetségi Köztársaság polgárai természetesen fogadták, hogy kancellárjukat Angela Merkelnek hívják. Valamint az sem véletlen, hogy a jövő évi francia elnökválasztás szocialista jelöltje Segolene Royal, ugyancsak egy már eddig is komoly politikai sikerekkel ékes hölgy.
Bizonyos, hogy a stabil demokratikus viszonyok és az ezzel együtt járó természetes egyenlőségfogalom, és persze az előítéletek visszaszorulása teremtette meg azt a lehetőséget, hogy nyugaton ma már egyáltalában nem ritkaság, hogy politikusnők akár az állam legmagasabb vezető tisztségeit nyerik el. Méghozzá az ugyancsak a nyugati demokráciákra jellemző kemény versenyben!
Ezzel szemben feltűnő, hogy Európa szerencsétlenebbik térfelén, vagyis főleg a posztkommunista országokban több mint másfél évtized demokrácia után is viszonylag milyen kevés a női politikus, és politikai vezetőről, női miniszterelnökről egyáltalában nem tudunk. Volt szerencsém az elmúlt években hazánkba látogató jeles politikusoktól, társadalomtudósoktól is ismételten hallani a kritikát, hogy országainkban milyen kevés (noha a lakosság fele nő!) a női politikus. Egy alkalommal Hans-Dietrich Genscher német alkancellár, a német szabaddemokrata párt nagytekintélyű vezetője fejtette ki (igaz szűkebb körben), hogy egyenes összefüggés van egy ország társadalmi kiegyensúlyozottsága, demokratikus berendezkedésének szilárdsága és a női politikusok térnyerése között.
Az sem mellékes, hogy a legtöbb nyugati országban ma már a pártok belső szabályozása írja elő, hogy egy-egy politikai párt vagy mozgalom hány női politikusjelöltet – parlamenti vagy helyhatósági képviselőt – kell, hogy indítson. Itt nemcsak arról van szó, hogy a „maguktól” is kiugróan tehetséges női politikusok mellett a nagy átlag számára – az én ízlésemnek ugyan némileg erőltetett módon -, de biztosítsák a politikai „helyfoglalást”. Szerintem a kvótarendszer lényege az, hogy az így a politika világába beemelt nők sokasága mintegy hátteret, mondhatnám alapot és iskolát ad a majdan ezeken az alapokon magasba törő, igazi vezéregyéniségeknek. (Franciaországban, a Benelux államokban, a skandináv országokban, Németországban általában a helyi és országos képviselőjelöltek egyharmada nő. Nálunk egyelőre nincs erre vonatkozó előírás, de a 2002-es választásokon már saját megfontolásukból a szocialisták és a szabad demokraták eldöntötték, hogy egyharmad-egyharmad arányban növelik a női képviselőjelölteket, illetve a fiatal – harmincöt év alatti – jelöltjeik számát.)
Kétségtelen, hogy Európának ezen a felén nem a demokratikus tradíciók, a jogegyenlőség és a női emancipáció volt a jellemző. A monarchia paternális világa és az ugyancsak tekintélyelvű, súlyos demokráciadeficites Horthy-rendszer azt tartotta természetesnek, ha a nők megmaradnak a konyha-, ágy-, gyerekszoba kijelölte elátkozott háromszögben és társadalmilag elképzelhetetlen volt – gondoljunk bele, már a XX. század derekán jártunk! -, hogy egy nő jelentős politikai szerephez jusson. Nem lehet véletlenség, hogy a Baltikumtól az Adriáig nem találunk olyan országot, ahol nők a politikában valóban jelentős szerephez jutottak volna. (Szánalmasak voltak a Rákosi-Kádár időszakban – csakúgy, mint más népi demokráciákban – azok az akciók, amikor „haladó” mivoltunkat bizonyítandó egy-egy nevenincs párthölgyet rövidebb-hosszabb időre miniszteri székbe ültettek.) Meggyőződésem, hogy a társadalmi viszonyok modernizálódásának s a demokrácia megerősödésének függvénye lesz az, hogy (miként Nyugaton is történt) ezekben a tekintélyuralom mellett a férfisovinizmustól is megfertőzött országokban a nők elfoglalják helyüket a politikában – pontosabban a politikai vezetők között. Egyébként szerintem bizonyos női tulajdonságok, a hajlékonyság, a türelem, az empátia kimondottan kedveznek annak, hogy egyre több nő találja meg a helyét a politika világában. Legyünk őszinték: nem az lenne a természetes, hogy ha államelnöktől a miniszterelnökig vagy bármely egyéb fontos posztig nők épp olyan jó eséllyel indulnának és érnének el eredményeket a politikai pályán, mint férfitársaik? Ez csak a társadalmi szerkezet pozitív átalakulásán, no és a Kelet-Közép-Európában még mindig előítélettől gyötört közvélemény demokratikus átalakulásán múlik.
Szász István
