Gyakran megkérdezték tőlem, mit szóltak Izraelben az emberek 1956 októberében a magyarországi drámai eseményekhez? Én pedig – mint egy jó zsidó – a kérdésre kérdéssel válaszolok: hát Magyarországon mit szóltak az emberek 1956 októberében az izraeli eseményekhez?
Izraeli támadás Egyiptom ellen
Akkor Magyarországon nemigen figyeltek a nagyvilág eseményeire – az emberek saját magukkal és országukkal voltak elfoglalva, az izraelieket pedig éppen úgy csaknem kizárólag a saját gondjaik foglalkoztatták. Hiszen a magyarországi forradalom október 23-án tört ki, a Szuezi háború pedig október 29-én; a szovjet csapatok intervenciója november 4-ikén kezdődött, a Szuezi háború november 6-án ért véget.
Nem csoda, hogy az izraeliek keveset tudtak a Magyarországon történtekről, a magyarok pedig általában a közel-keleti háborúról, és még kevésbé a háborúval kapcsolatos eseményekről, pedig néhányuknak évtizedekre szóló meghatározó jellegük volt. Feltételezhető, hogy az olvasók közül sokan most először hallják Kefar Kaszem nevét. Kefar Kaszem egy arab község, nem messze Ros Haajin izraeli várostól, és közel az akkori jordániai határhoz. 1956. október 29-én, néhány órával azelőtt, hogy az izraeli hadsereg támadásba lendült volna Egyiptom ellen, a Jordániához közeli arab falvakban kijárási tilalmat rendeltek el este 5-től reggel 6-ig.
Sadmi ezredes kiadta a századparancsnokoknak az utolsó utasításokat: „Otthonaikban azt csinálnak az arabok, amit akarnak: kávézhatnak, hallgathatják a rádiót, nézhetik az (akkor még csak arab) televíziót. De aki megjelenik az utcán, a halál fia lesz”.
„Mit csinálunk a foglyokkal?”, kérdezte az egyik századparancsnok.
„Nem lesznek foglyok”.
„Mi lesz azokkal, akik a földekről térnek vissza a tilalom életbe lépése után?”
„Allah kegyelmezzen meg nekik”, mondta az ezredes arabul.
Fél hat körül érkeztek a falusiak a földekről Kefar Kaszembe, teherautón, bicikliken, gyalog. Férfiak, nők, idősek, gyerekek. Leszállították őket, sorba állították és gépfegyvertüzet nyitottak rájuk. 47 halottja volt a Kefar Kaszem-i vérfürdőnek. A helybeliek az áldozatok közé számítják azt az öregembert is, aki szívrohamban halt meg, amikor megtudta, hogy fia az áldozatok között van, valamint a magzatot a meggyilkolt terhes anya testében. Az áldozatok száma tehát negyvenkilenc.
Ben-GurionAmikor David Ben-Gurion akkori miniszterelnök megtudta, mi történt Kefar Kaszemben, elszörnyedt és parancsot adott a vérengzés elkövetőinek letartóztatására és bíróság elé állítására. A nyilvánosság előtt azonban el akarta titkolni az ügyet. A „biztonsági” cenzúra fehér foltokat hagyott minden újságban, amely meg akarta említeni a kiszivárgott híreket. Eszter Vilenszka kommunista képviselőnő a Kefar Kaszem-i vérengzésről szóló beszédét törölték a parlamenti jegyzőkönyvből. Szocialista, kommunista és emberjogi lapok ezernyi furfanggal lépték át a cenzúra tilalmait. Latif Dorinak, a baloldali Mapam-párt ifjúsági tagozata vezetőjének sikerült „beszivárognia” a szigorúan őrzött Kefar Kaszembe és tanuságokat gyűjteni a túlélőktől. Végül be kellett vallani az igazságot és a bűnösöket bíróság elé állították.
honfitársait is el
kellett ítélnieA tárgyalás nyilvános volt és egyes jelenetei kitörölhetetlenől belevésődtek az izraeli nemzeti tudatba és emlékezetbe. Például, amikor Benjamin Halevy bíró (később Adolf Eichmann egyik bírája) alig 12 évvel a holokauszt után feltette a kérdést az egyik vádlott határőrnek, aki azzal védekezett, hogy csak parancsokat hajtott végre: „Egy náci katonát is felmentene, ha azt mondaná, hogy csak parancsot teljesített?” A törvénytelen parancs fölött – mondta Halevy bíró – „fekete zászló lobog, törvénytelensége a szemet szúrja és a szívet lázítja, hacsak nem vak a szem és nem fásult a szív”. Igaz, hogy a „törvénytelen parancsnak” ez a majdnem költői meghatározása jogilag nem elégséges, de ennél jobbat eddig senki nem talált és azóta is ezt a meghatározást ismétlik, amikor a középiskolások az alkotmánytan-órákon a törvények betartásáról és a törvénytelen parancsok megtagadásáról tanulnak.
A Kefar Kaszem-i tragédiának talán egyetlen pozitív következménye, hogy az izraeli társadalom levonta a tanulságot. Az iskolák felsőbb osztályaiban minden évben megemlékeznek a Kefar Kaszemben ötven évvel ezelőtt történtekről. Kefar Kaszemben a napokban avatták fel a tragédia 49 áldozatának szentelt kultúrházat. A most 18 ezer lelket számláló községben a lakosok 15 százaléka az áldozatok családjainak leszármazottja; az akkori túlélők között azonban ma csak heten maradtak életben.
