Ádám Zoltán
Böszmeségek vására
Kis Jánosnak, barátsággal és tisztelettel
Fontos és pontos elemzésében Kis János helyesen mutatott rá, hogy a kormányfő híres-hírhedt balatönőszödi szavai „rettenetes erkölcsi megrázkódtatást okoztak” (Pengeélen, ÉS, 2006/40.). Magam is úgy gondolom, hogy a beszéd összes körülményeit mérlegelve és a kormány tiszteletre méltó reformtörekvéseit figyelembe véve is fel kell tenni a kérdést, hogy mit művelt ebben az országban az a baloldali-liberális kormánykoalíció, amelynek tevékenységét 2004 és 2006 közt hivatalban volt vezetője hazugnak és érdemben értékelhetetlennek minősítette. Egyetértek Kis Jánossal: „ha a baloldal nem képes belátni, hogy 2002 és 2006 közötti kormányzása a jelenlegi politikai válság elsődleges oka, ha nem képes szembenézni a morális hibákkal, melyeket ebben az időszakban elkövetett, ha nem képes elismerni, hogy ezek a hibák a Gyurcsány Ferenc őszödi beszédében bevallott felelőtlen és az állampolgárok megtévesztésével folytatott választási hazárdjátékban kulmináltak, akkor nincs remény Orbán Viktor elszigetelésére”.
Én is úgy gondolom, hogy a baloldali politika morális tartása és a kormánykoalíció által az ország irányítására formált igény elfogadhatósága – vagyis a kormány politikai legitimációja – attól függ, hogy a szocialisták és a liberálisok képesek-e őszintén számot vetni azzal, amit az előző ciklusban tettek. Legelsősorban azzal, hogy kirívóan költekező, közgazdaságilag fenntarthatatlan, politikailag pedig visszataszító demagógiával védelmezett államháztartási politikájukkal rontották a gazdaság helyzetét, visszavetették a társadalom hoszszú távú boldogulását és rombolták a felelős állampolgári magatartáson alapuló közmorált.
Helyes, ha a szocialistákban és a liberálisokban tudatosul, hogy ezt a szégyent senki le nem mossa róluk. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy körültekintően járjunk el a történtek értékelésekor, többek között azért, mert ettől függ, hogy hogyan vélekedhetünk a jelenlegi kormánykoalícióról és vezetőjéről. A legsúlyosabb, morálisan megkerülhetetlen kérdés az, hogy a történtek ellenére bizalmat szavazhatunk-e Gyurcsány Ferencnek. Kis János gondolatmenetét elfogadva erre a kérdésre szerintem nemmel kell felelnünk. Az én gondolatmenetem viszont valamelyest enyhébb ítéletet is megenged.
Kis János a következőképpen fogalmazza meg a Gyurcsány-kormány tevékenységével kapcsolatos morális alapkérdést: „megteheti-e az állampolgárok felhatalmazásával kormányzó miniszterelnök, hogy a választási győzelem érdekében az állampolgárok költségére, ám az állampolgárok tudta nélkül hazardírozzon az államháztartással”. A válasz természetesen az, hogy nem teheti meg, amihez egy lépéssel továbbmenve azt is hozzátehetjük, hogy ilyesmit félvilági diktátorok és tehetségtelen katonai junták szoktak csinálni, nem pedig demokratikus kormányzatok. Ha Gyurcsány ezt tette, azzal nemcsak kárt okozott hazájának, hanem a demokratikus politikai erők sorából is kiiratkozott.
Nem kétséges: a szocialista-liberális kormány súlyosan helytelen költségvetési politikát folytatott 2002 és 2006 között. A választásokat követően a kormányfő ezt többször is elismerte, az október 6-i bizalmi szavazást megelőző parlamenti beszédében pedig kifejezetten bocsánatot kért érte. Gyurcsány azt is elmondta, hogy ezzel kapcsolatban akkor sem volt kellően őszintén a választókkal szemben, amikor világossá vált számára, hogy helytelen az általa folytatott politika (bár az nem tudható, hogy erre pontosan mikor került sor). Beszédében ezért is bocsánatot kért.
A kormány költségvetési politikája tehát őszintétlen volt, ami valóban rendkívül súlyos demokratikus defektus, ám nem egyenlő azzal, hogy a kormány az állampolgárok tudta nélkül hazardírozott az államháztartással. „Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük” – mondta Gyurcsány Őszödön. A szocialista képviselőknek tehát nem kellett tudniuk a trükkökről – azért is vonták ki az autópálya-finanszírozást a költségvetésből, hogy ne kelljen -, ám nekik és az érdeklődő közvéleménynek is módjában állt tájékozódni. A trükközés nem titkos kormányhatározatokkal folyt. Ne feledjük Sólyom László szeptember 18-i beszédének első mondatát (az elnök legelső mondatát az egész válság során): „A tegnap nyilvánosságra került miniszterelnöki beszéd tartalmi szempontból nem jelentett újdonságot.”
Kétségtelen, hogy az államháztartás alakulására vonatkozó kormányzati előrejelzések időről időre helytelennek bizonyultak. Az is kétségtelen, hogy gyakran felülvizsgáltak múltbeli adatokat, aminek eredményeképpen az aktuális adatok relatíve kedvezőbb színben tűntek fel. Azt sem tartom kizártnak, hogy az adatok önkényes értelmezése olykor a hamisítás határát súrolta, vagy időnként akár túl is lépett azon (a hamisítás itt persze nem jogi, hanem erkölcsi kategória, és mint ilyen, nem egy diszkrét értékekkel rendelkező változó, hanem egy viszonylag tág és értelemszerűen vitatott határértékek közt mozgó fogalom). Ám a lényegi kérdés, a költségvetési politika jellege és iránya, amit Kis János hazardírozásnak nevez, és amit a kormányfő őszödi szavai alapján is annak tekinthetünk, napnál világosabb volt. A 2005 őszén elfogadott, makrogazdaságilag teljesen megalapozatlan – a választásokat követően szerencsére visszavont – adóreformot és a 2006-os költségvetés tavaly decemberi elfogadását követően komoly elemzőnek e tekintetben nemigen lehettek kétségei.
És az elemzők nem titkolták el az álláspontjukat, ahogyan a költségvetési törvényjavaslatról lesújtóan nyilatkozó Állami Számvevőszék és a szintén tavaly decemberben benyújtott aktualizált konvergenciaprogramot visszautasító Európai Bizottság sem titkolta el a véleményét. Mindannyian tudták, hogy a kormány trükközik. Autópályapénzeket rak ide-oda, ál PPP-projekteket szervez, kiadásokat halaszt el, és bevételeket hoz előre könyveléstechnikailag, nehezen áttekinthető privatizációs bevételekből finanszíroz folyó kiadásokat.
A trükközés nem magyar szabadalom: az EU-ban tipikusan – bár nem kizárólag – dél-európai viselkedésnek számít, ez jellemzi a görög és olykor az olasz költségvetési politikát is. Ez egy morális és praktikus közgazdasági szempontból egyaránt helytelen gyakorlat, amely a hazugság kormányzati normává emelésével juttat egyes – a kormány által valamilyen okból preferált – társadalmi csoportokat rövid távú előnyökhöz, aminek árát hosszú távon az egész társadalom fizeti meg, a közmorál szétporladása és a lehetségestől elmaradó gazdasági növekedés formájában. A kormány azonban mindezt jellemzően nem az állampolgárok tudta nélkül, az adatokat meghamisítva teszi, bár igaz, hogy ez utóbbira is volt már példa, éppen a már említett Görögország esetében. Ám a magyar kormányt mindmáig senki nem vádolta meg a költségvetési adatok szisztematikus meghamisításával, és a különféle jelentéstételi kötelezettségekből fakadó kockázatok miatt ez nem is valószínű.
A magyar kormány, mondjuk úgy, próbálkozott. Tesztelte az EU-t, a piaci szereplőket, az Állami Számvevőszéket és a közvéleményt: mit fogadnak el és mit nem a formális szabályok alapján, és hogyan ítélik meg a nyilvánvaló ügyeskedést. A formális szabályok ugyanis gyakran nem teljesen egyértelműek: tág tere van az interpretációnak, a döntés meghozatalának időpontja és motívumai pedig sokfélék lehetnek.
A közgazdászok egy része szerint a költségvetési túlköltekezésnél léteznek sokkal nagyobb gazdasági és társadalmi problémák. Úgy vélik, hogy a társadalmi stabilitás megőrzése fontosabb a gazdasági növekedés üteménél, az árstabilitásnál vagy az államadósság szintjénél. A reálbércsökkenéssel járó kiigazításokat persze ők sem kedvelik, ám lényegi állításaikon az ilyen kiigazítások elkerülhetetlenné válása – amit persze rendszerint vitatnak – mit sem változtat. Azt mondják: jobb, ha egy demokratikus elkötelezettségű kormány bajlódik a gazdasággal és próbálja összehangolni a széttartó társadalmi érdekeket, mintha egy antidemokratikus hatalomátvétel lehetőségéhez járulunk hozzá a makrogazdasági egyensúly követelményeinek mindenek fölé helyezésével. A laza fiskális politika ebben az összefüggésben nem(csak) a mindenkori kormányoldal partikuláris választási megfontolásait szolgálja, hanem mindenekelőtt és elsősorban a közjó növelését. E tekintetben akár széles körű konszenzus is kialakulhat a politikai élet résztvevői között: bizonyos értelemben ilyen volt például, amikor a Medgyessy-korszakban a Fidesz is megszavazta a száznapos programokat. A magam részéről – nem annyira morális, mint inkább empirikusan alátámasztható közgazdasági okokból – hibásnak tartom ezt a vélekedést, de nem hiszem, hogy az érveit egy mozdulattal le lehetne söpörni az asztalról.
Számos jel mutat arra, hogy a baloldali-liberális kormány sokáig a magáénak vallotta ezt az álláspontot. Ennek veszélyeire elemzők sora hívta fel a figyelmet, a kormány azonban olyan hosszú ideig nem volt hajlandó velük igazán szembenézni, hogy amikor – már jócskán Gyurcsány kormányzása idején – végül rászánta magát, politikai szempontból már túl késő volt. 2005. február 14-i, nevezetes parlamenti beszédében a kormányfő kísérletet tett a paternalista osztogatás hagyományával való szembefordulásra: „Nem igaz, hogy a gondoskodó állam helyettesíti a teljesítményt, hogy a gazdaságban a versenynél fontosabb a kormányzati támogatás, hogy a piacot legyőzi az állami elosztás” – hangoztatta kifogástalan európai liberálisként.1 Ám a romlani kezdő népszerűségi mutatók között Gyurcsánynak a valóságban már nem volt ereje a fordulat megtételére.
Mi következett ezután? Az, hogy egy, a társadalom számára jelentős károkat okozó fiskális politikát a kormány a társadalom számára üdvösként mutatott be, miközben – egy ponton túl legalábbis – teljességgel tudatában volt annak, hogy amit tesz, helytelen. Miért tette ezt mégis? Azért, hogy javítsa az újraválasztásának esélyeit. Hogyan érte ezt el a kormány? Úgy, hogy – ellenfelének politikai stratégiáját és a társadalmi attitűdöket jól ismerve – azt hangsúlyozta, hogy fiskális politikája annak ellenére az ország javára válik, hogy a független elemzők és az Európai Unió illetékesei ennek szöges ellenkezőjét állítják.
Ez nyerő stratégiának bizonyult a kormány részéről: az ellenzék főereje saját politikai stratégiájának következtében nem volt abban a helyzetben, hogy hatékonyan opponálhatta volna a kormányt, a választók pedig, úgy tűnik, hajlamosak voltak a Brüszszellel való dacolást, a kormány interpretációját elfogadva, valamiféle kurucos erénynek tekinteni. A kormány tehát egy tartalmilag hibás, morálisan pedig hazug politikát vitt sikerre, amihez az ellenzék politikailag működésképtelen stratégiája mellett az is jelentősen hozzájárult, hogy a forint árfolyamát jelentős mértékben befolyásolni képes piaci szereplőknek eszük ágában sem volt a kormány választási esélyeit rontani. Sőt, minden valószínűség szerint nagyon reménykedtek a kormányoldal győzelmében. Ha pedig a kormány tudta ezt, és miért ne tudta volna, akkor bizonyára azzal is kalkulálhatott, hogy az adott helyzetben az egyébként elvárhatónál kevésbé fegyelmezett költségvetési politikával is túlélheti a választásokig hátralévő időt, hiszen a legfontosabb gazdasági szereplők szemében így is kedvezőbb alternatívának tűnik majd, mint az ellenzék.
A demokratikus politikát, mint oly sok mindent a világon, szuboptimális megoldások jellemzik. Gyakori, hogy az egyik politikai oldal a saját tevékenységét az objektíve jogosnál kedvezőbb színben igyekszik feltüntetni. Hazugság ez? Igen, hazugság; olyan hazugság azonban, ami a demokratikus politikai élet normális részének tekinthető. Azért lehet része ez a fajta önfényezés a demokratikus politikának, mert annak intézményi keretei módot adnak rá, hogy a politikai ellenfelek kölcsönösen leleplezzék ellenfelük ilyen értelmű hazugságait, és felmutassák az ellenfelükénél jobb – bár a tömegdemokráciák természeténél fogva összességében többnyire ugyancsak szuboptimális -, saját alternatívájukat. A szuboptimális megoldások nyilvános küzdelme, mely a politikai hitelesség és legitimáció, végső soron pedig a politikai hatalom elosztásáról döntő szavazatok elnyeréséért folyik, a demokratikus politika voltaképpeni lényege.
A tavaszi parlamenti választásokon a kormányoldal nyerte meg ezt a küzdelmet, mivel a választók relatív többsége úgy vélte, hogy a baloldal által ajánlott szuboptimum közelebb áll a tényleges (bár persze szubjektíve tételezett) optimumhoz, mint a jobboldali ellenzéké. A magam részéről ugyan meglehetősen kritikus voltam a kormány politikájával szemben, ám a többséghez hasonlóan én is úgy gondoltam, hogy az minden hibája ellenére jobban szolgálja a közjót, mint az ellenzék által ajánlott alternatíva.2
Egyetértek Kis Jánossal: a kormány a választókat megtévesztve aratott győzelmet a választáson, mivel nem adott számot politikájának addigi és programjának későbbi következményeiről. Ez a megtévesztés azonban véleményem szerintem pont annyira volt sikeres, amennyire az ellenzék hagyta, illetve amennyire a választók – kis túlzással – igényt tartottak rá. A dolog ugyanis úgy áll, hogy a kormány nem a társadalom háta mögött trükközött, hanem az orra előtt, a közvélemény túlnyomó részének hallgatólagos beleegyezésével. A megtévesztés technikája nem az adatok eltitkolása volt (ebből a szempontból az idei első negyedév előzetes költségvetési számainak késedelmes – a választások első fordulója utánra halasztott – nyilvánosságra hozatala inkább a kivétel volt, mint a szabály). A megtévesztés technikája a nyilvános adatközlés manipulatív interpretációja és a – független elemzők által széles körben kritizált – választási költekezés volt. Nem kétséges, hogy ez a magatartás nem fogadható el egy magát az európai típusú baloldali-liberális alternatíva képviselőjének tekintő kormány részéről, mégsem azonos azonban az adatok eltitkolásán alapuló, a társadalom háta mögött zajló trükközéssel. A döntő különbség az, hogy az elmúlt évek magyarországi körülményei között a költségvetési folyamatok iránt akárcsak minimális érdeklődést tanúsító polgárok könnyűszerrel felismerhették a kormány politikájának természetét. Ahogyan Sólyom László mondta: az őszödi beszéd tartalmi szempontból nem jelentett újdonságot. Akkor sem, ha a közvélemény jelentős része nem tekintette problémának a nyilvánvaló trükközést, függetlenül az MNB kritikáitól, a forint árfolyamának ugrálásától, a kamatok emelkedésétől, a sorozatos uniós bírálatoktól és a konvergenciaprogram brüsszeli elutasításától.
Az elmúlt évek fiskális politikájával szerintem nem az volt a legnagyobb baj, hogy őszintétlen volt, bár kétségtelenül az volt, és ez is elég nagy gond. A legnagyobb baj szerintem az volt, hogy ez a fiskális politika túlságosan is megfelelt a rövid távú haszonmaximalizáláson alapuló választói igényeknek, amelyekre rájátszva minden különösebb titkolózás nélkül, vidáman trükközgetett. A kormány kétségtelenül nem adott róla számot, hogy ez a gyakorlat egyszer szükségszerűen véget ér majd, aminek, ha bekövetkezik, meglehetősen kellemetlen következményei lesznek. Ez súlyos hiba volt, mi több, szégyen, amit felismerve Gyurcsány Ferenc október 6-án bocsánatot kért. Ezt a gesztust a hiba súlyosságára való tekintettel természetesen elégtelennek lehet minősíteni, ám a bocsánatkérés mérlegelésekor érdemes figyelembe venni a történtek társadalmi és politikai kontextusát, s benne azt a körülményt, hogy a trükközés lényegileg a nyilvánosság előtt folyt. Belátom, hogy katarzisnak ez nem túl sok, de ahhoz talán elegendő, hogy a hasonló böszmeségek társadalmi támogatottsága a jövőben egy kicsit kisebb legyen.
1 Idézi Seres László: Böszmeség és balítélet: az elkúrt köztársaság állapotáról, Hírszerző, 2006. szept. 21.
2 Lásd Ádám Zoltán: Sorstalanság, vagy amit akartok, Beszélő, 2006/3.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 43. szám
