2002. október
Népszabadság * Révész Sándor * 2006. október 28.
Moszkvai túszdráma a színházban – száznál több halott Kép: REUTERS – Sergei Karpukhin Az al-Kaida indonéz fiókszervezete felrobbantott vagy félezer turistát Indonéziában Balin, „az Istenek szigetén”. Félszáz csecsen terrorista elfoglalt egy színházat több mint nyolcszáz nézővel a moszkvai Melnyikov utcában. A terroristákat a szellőzőrendszeren keresztül befújt mérges gázzal tették ártalmatlanná, hogy ne robbanthassák fel a kezük ügyében tartott, illetve a derekukra szerelt több mázsa robbanóanyagot, amikor a kommandósok behatolnak az épületbe.
Az ájult terroristákat halántékon lőtték, az ájult túszokat kórházba vitték, a gáz 117 túszt megölt, hétszázat megmentett. Azóta sincs válasz rá, lett volna-e kevesebb életbe kerülő megoldás.
Az amerikai képviselőház hatalmas többséggel, az ellenzéki demokraták nagy többségének támogatásával megszavazta azt a határozatot, amely lehetővé tette az Irakot fogva tartó diktatúra elleni katonai föllépést akár az ENSZ Biztonsági Tanácsának fölhatalmazása nélkül is. A Lelkiismeret „88 csoport, mely nyáron az Erzsébet híd elfoglalásával követelt új választásokat Magyarországon az „elcsalt” tavaszi helyett, most „az Iraki Köztársaság demokratikusan megválasztott kormánya” védelmében tüntetett az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége előtt. Néhány nappal később Irakban Szaddám Huszeint „népszavazás” keretében, egyetlen jelöltként, 100 százalékos szavazataránnyal újabb hét évre az ország vezetőjévé választották. Lehet választani…
A Fidesz nem vett részt az Országgyűlés október 23-i ünnepi ülésén. A részvétel föltétele az lett volna, hogy az ellenzék által kijelölt „56-os is beszédet mondhasson az ünnepségen. Az „56-ost nyilván azért kellett volna az ellenzéknek jelölnie, hogy autentikus legyen. Az autentikus „56-ost onnan lehet megismerni, hogy a parlamenti többségben a forradalom ellenségeinek és a forradalmárok gyilkosainak szellemét látja megtestesülni.
A kormányfő próbálkozott, udvarolt az „56-os szervezeteknek, melyek egy része Boross Péter ösztönzésére hajlandó volt fogadni az udvarlását; Gyurcsány Ferenc társaságában váratlanul ellátogatott a Terror Házába, dicsérő szavakat rótt az emlékkönyvbe, mi több, rámosolygott Schmidt Máriára, de azért a Fidesz szereposztását nem vette át. Azért aztán a Fidesz által jelölendő Wittner Mária az ünnepség előtt három nappal mondta el, amit mondandó lett volna. A Vasárnapi Újságban, kampánycsendben. A mondandója olyan súlyosan törte a kampánycsendet, hogy még a Kondor Katalin vezette rádióban is le kellett miatta váltani a műsor felelős szerkesztőjét. Az Orbán Viktortól Solymosi Frigyesig húzódó Szövetség a Nemzetért Polgári Kör nyilatkozatából kiderült, hogy még Kondor is a balliberális médiának provokál: „A Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tiltakozik a balliberális média és politika azon durva provokációja ellen, hogy október 23-a előtt két „56-os hős szavait használhatják fel a Vasárnapi Újság szétverésére, a felelős szerkesztő lejáratására.” (Demokrata, 2002. október 31.)
A kormányfő koszorúját hajnalok hajnalán lopták rá az emlékműre a 301-es parcellánál, de már az első autentikus ünneplők félrehajították, Mécs Imrét pedig kifütyülte és lehazaárulózta a durván megprovokált ünneplő sereglet.
Istenem, boldog békeidők…
Berkecz Mária – kapás nem volt, csak túlkapás Kép: Bánhalmi János Az Orbán-kormány szennyese átmeneti állapotban volt. Keller László államtitkár már teregette, de Polt Péter legfőbb ügyész még nem mosta ki. Vagy hatvan ügyet vizsgáltak, egyikből sem lett bírói ítélet. Kapás nem volt, csak túlkapás. Berkecz Máriát, a Millenáris Kht. volt ügyvezető igazgatóját a Csengery utcai fogdában (a Terror Háza tömbjének túloldalán) 24 órán belül háromszor vetkőztették le, vizsgálták át brutális alapossággal, nyilvánvalóan minden, a nyomozással összefüggő ok nélkül, kizárólag megalázás és megfélemlítés céljából. Egy éjszaka négyszer verték föl, mégis elaludt az ügy.
Deutsch Tamás azt ajánlotta Keller Lászlónak, hogy foglalkozzon inkább Demszky Gáborral. A főváros tulajdonában lévő, vagy a főváros közbeszerzési pályázatait elnyerő építőipari cégek ugyanis leginkább Demszky volt kampányfőnökének és állandó tanácsadójának, Bruck Gábornak a cégével, a Sawyer Miller Grouppal szerettek dolgoztatni. Az SMG-től jött Demszky ekkori (és mostani) kampányfőnöke, Nyári Krisztián is. Az ellenzék úgy látta, hogy „a fővárosban munkát elnyerő cégek közvetve (a kommunikációs cégen keresztül) és közvetlenül (Fővárosi Dugó [lásd. A múlt ködének szeptemberi részét – R. S.]) Demszky kampányát támogatják, „hálából” a munkák elnyeréséért.” (Szakály Attila: Tűz alatt a Demszky-stáb. Népszabadság, 2002. október 7.) A látszat bizony nem tűnt csalókának.
Demszky Gábor körülnézett, merre terelhetné el a figyelmet, és jó irányt talált: azzal lepte meg a nyilvánosságot, hogy jobboldali és szocialista ellenfelei az ő rovására „mutyiznak”, titokban folyamatosan egyeztet a fővárosi MSZP Schmitt Pál kampánycsapatával annak érdekében, hogy őt félreállítsák. (Demszky: Félre akarnak állítani. Népszabadság, 2002. október 7.)
Mások meg arról voltak meggyőződve, hogy a szocialisták fogják félreállítani az utolsó pillanatban a jelöltjüket, Németh Gy. Erzsébetet. „Óriási törés előtt áll a baloldal, és onnan is kaphatunk szavazatokat – Gy. Németh Erzsébetet a héten ugyanis visszaléptetik” – nyilatkozta Csurka István. (Németh Era: MIÉP: Vissza a közmű-privatizációt! Népszabadság, 2002. október 15.)
Lovas István nemcsak azt tudta, hogy a szocialista jelölt visszalép, de azt is, hogy bármit fecseg a sok közvélemény-kutató, ha nem lépne vissza, megverhetné Demszky Gábort. „Gy. Németh saját akaratából nem akar visszalépni. (…) Visszalépéséhez orrba kell vágni. Hogy kié az orrba vágó ököl, és ki rángatja a kezet, arról csak elmélkedni tudunk. A szocialista szavazóknak viszont még azt sem szabad. Győzelmében megvert és megalázott tábor. Mivel mi nem a másik oldal vagyunk, e hasábokon hajtunk fejet az MSZP előtt ez ügyben, ha előre megvádoltuk azzal, amit nem tesz meg.” (Visszalép vagy nem lép. Magyar Nemzet, 2002. október 16.) Gy. Németh Erzsébet nem lépett vissza, Demszky Gábor három és félszer annyi szavazatot kapott, mint ő, Lovas István azóta is a fejét keresi, hogy hajtogathassa. A fővárosi Fidesz-MDF-MKSZ koalíció hirdetéseiben Schmitt Pált reklámozták. Neki erről biztosan nem szóltak, mert nagyon meglepődött. Levélben kérte a háta mögé tolakodó pártokat, hogy függesszék föl ezeket a hirdetéseket, mert „azt a hamis látszatot keltik, mintha politikai szervezetek vennének részt a kampányában. Az aspiráns felhívta a figyelmet, hogy ő nem pártpolitikus, a függetlenséget a budapestiek is elvárják tőle.” (Schmitt Pál nem kér a párthirdetésekből. Magyar Nemzet, 2002. október 10.)
Demszky Gábor – pezsgőzés az önkormányzati győzelem után Kép: Szabó Barnabás A Fidesz azzal vádolta Lamperth Mónika belügyminisztert, hogy tisztességtelenül manipulálja a választásokat. És valóban. Olyan rendeletet alkotott, amitől a Fidesz logója sokkal kisebb lett a szavazólapokon, mint a többieké. Azért lehetett ilyen rendeletet alkotni, mert a pártok logói általában kör alakúak, a Fideszé viszont lapos. Ha valamennyinek el kell férnie egy adott átmérőjű körben, akkor a lapos sokkal kisebb lesz, mint a többi. A belügyminiszter arra hivatkozott, hogy ő csak elődei rendeleteiből indult ki, pedig csupán kihasználta a bennük megbúvó manipulációs lehetőséget. Kuncze Gábor valamikor régen úgy rendelkezett, hogy a logókat olyan minőségben kell benyújtani, hogy a szavazólapon meg lehessen jeleníteni egy tíz milliméter sugarú körben. De arról nem volt szó, hogy muszáj őket úgy megjeleníteni. Az Országos Választási Bizottság meghatározta a pártemblémák maximális magasságát, és ez így rendben is volt, amíg Lamperth Mónikának nem jutott eszébe, hogy a Fideszt vizuálisan is a pártja alá kicsinyítse.
Pedig amúgy is eléggé lekicsinyült. A választások másnapján még a Magyar Nemzet is Elsöprő baloldali győzelem főcímmel jelent meg. A kormánypártok és szövetségeseik a szavazatok kb. 45 százalékát szerezték meg, a Fidesz, az MDF és szövetségeseik meg a 27 százalékát. A kormány határozottan magára vonatkoztatta az eredményt: „A választók határozott igent mondtak a kormány első öt hónapjának tevékenységére” – állította Medgyessy Péter. Tőle tudhatja Orbán, hogy ősszel a nép a tavaszi kormányról szavaz.
Jászladány – szegregált iskolába menet Kép: Kovács Bence Jászladányban a cigány önkormányzatot nem a cigányok, hanem a cigányok ellen választották, hogy megfosszák őket azoktól a jogosítványoktól, amelyekről kiderült, hogy úgysem érnek semmit.
A jászladányi polgármester, aki az előző években a népek egyenrangúságát és békés együttélésének lehetőségét tagadó dolgozatokkal hívta föl magára a figyelmet, elhatározta, hogy a település iskolájából kettőt csinál. Egy jót a jó népnek meg egy rosszat a rossznak. A polgármester által írt javaslat a népcsoportok, nációk elkülönítésének eszméjét üdvözíti, kitérve többek között az arab-zsidó konfliktus mély kulturális eredetére. Később a szegregált iskola politikai és értelmiségi védnökei hevesen cáfolták, amit a polgármester hevesen állított, hogy ti. a szétválasztásnak etnikai alapja lenne. A köztársaság alkotmányának megkerülése végett a polgármester a jó iskolát formálisan alapítványi iskolaként alapította meg, és beköltöztette a közpénzből épült és felszerelt korszerű iskolaépületbe, az önkormányzati iskolát pedig benne hagyta a lerobbant rosszban. A roma gyerekek jó 90 százaléka oda került, a nem roma gyerekek jelentős többsége pedig az alapítványiba. A megyei közigazgatási hivatal visszavonta az alapítványi iskola működési engedélyét, mivel nem kérték ki a kisebbségi önkormányzat véleményét az őket erősen érintő átszervezéshez. A kisebbségi önkormányzat véleményét persze anélkül is lehetett tudni, mert azóta harcoltak az önkormányzati iskola gettósítása ellen, amióta az ötlet fölmerült. Magyar Bálint oktatási miniszter fogadta az iskolák és a önkormányzat képviselőit, és az integrációt segítő, komplex oktatásfejlesztési csomagot ajánlott föl nekik. Nem kellett. A miniszteri biztos ezt írta: „Nem épülhetnek falak a gyerekek közé. Egy Magyarország van, nincs külön hazájuk a szegényeknek és a gazdagoknak, a vidékieknek és a fővárosiaknak, a romáknak és a nem romáknak.” (Mohácsi Viktória: Egy Magyarország van. Magyar Hírlap, 2002. október 2.)
Az engedély visszavonása csak annyit változtatott a helyzeten, hogy az alapítványi iskolába járók teljesen ingyen kapták meg a jobb iskolát és fölszerelést, mivel az önkormányzati iskola igazgatónőjét a polgármester utasította, hogy az alapítványi iskolába beiratkozott gyerekeket és tanáraikat változatlan csoport- és tanterembeosztással vegye át. Az igazgatónő, mielőtt ezt megtette volna, egy-két napig hezitálni látszott, ezért gyorsan ki is rúgták.
A következő lépésben elindultak cigány kisebbségi képviselőként a polgármester felesége és négy elvbarátja, akik deklarálták, hogy éppen az ellenkezőjét akarják annak, amit az addig működő, demokratikusan megválasztott cigány önkormányzat képviselt. Egy vallotta közülük magát romának. A választás előtti napokban mocskolódó névtelen röpiratok öntötték el a települést, melyben a polgármester hívei tájékoztatták a választópolgárokat arról is, kiket kell beválasztani a kisebbségi önkormányzatba. A romákkal szemben álló nem romák meg is választották az őket képviselő nem romákat roma kisebbségi önkormányzatnak.
Azóta kiderült, hogy ráadásul teljesen fölöslegesen csúfolták meg ilyen gyalázatosan a kisebbségi törvényt, mert az illetékes bíróság megállapította, hogy ami Jászladányban történt, nem számít iskolaátszervezésnek, a roma kisebbség nem számít érintettnek, ezért egyáltalán nem is számít a véleményük…
Kép: Kovács Bence Kertész Imre október 10-én Nobel-díjat kapott. A magyar sajtó hozzá méltóbb része méltó módon ujjongott, a nácikhoz közel eső széle őszintén undorodott (Auschwitz Nobel-díjat kapott, Magyar Fórum, 2002. október 17.), a kettő között meg nagy volt a zavar, de nem meglepő. Sejteni lehetett, hogy ha egyszer lesz magyar irodalmi Nobel-díj, akkor az magyaroknál magyarabbaknak biztos nem lesz elég magyar, hiszen a nagyvilágban legismertebb és legelismertebb magyar írók, Esterházy Péter, Nádas Péter és Kertész Imre, akárcsak Eörsi István, Petri György, Spiró György stb. idegenszívű hazagyalázóként állnak az ő pellengérükön. A „magyarellenes és neosztálinista közbeszédet” reprezentáló idézet- és tanulmánygyűjtemények, cikksorozatok állandó szereplői ők.
Nehéz úgy szeretni a magyar irodalmat, hogy utáljuk a javát. Pláne azt, aki olyanokat mond, hogy „a magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik”. Meg olyanokat, hogy „semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett „magyarsággal”, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar. Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben, egyetlen szónak, egyetlen fogalomnak sincs reális, világosan artikulálható értelme. Ezen a terepen egyáltalán nem létezik értelem, csakis indulat, romantika és szentimentalizmus, valamint szubjektív érzékenység: nem különös, hogy egy nemzet „vezető értelmiségi elitje” erre az irrealitásra alapozza helyzet- és valóságismeretét, nemzeti és történelmi tudatát?” (Kertész Imre: A végső kocsma. Élet és Irodalom, 2001. december 21.)
Vannak, akiknek ezek a sorok úgy esnek rosszul, hogy tudják, kicsoda Kertész Imre, mekkora, és miben nem értenek egyet vele. És hát vannak azok, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az a szemantikai mező, ezért aztán nem is tudják megkülönböztetni egy szemantikai mező elutasítását a hazaárulástól.
A laudációs kényszer és a gyalázási késztetés keveredéséből származó bizonytalanság és elfogódottság rövid idő alatt elmúlt, és a hónap végére már visszanyerték Kertész Imrével szemben egészséges fölényérzetüket a magyar nemzet szellemóriásai: „Hogy mikor látta háziorvos a mi Kertészünket, arról nincs dokumentációm, csak anynyit mondanék, maradj a Parnasszuson, jó Imre, nem tesz jót neked az igehirdetés, kapitális szamárságokat mondasz.” (Pilhál György: Fáj a város. Magyar Nemzet, 2002. október 24.)
