STANDEISKY ÉVA
Írástudók hatalma
Az Irodalmi Ujság és a kommunista párt, 1950-1956
„Volt úgy, hogy csütörtök éjszaka, a betördelt, sőt hengerbe öntött oldalakat szétdobatták egy cikk… vagy egy vers miatt. Húsz év múltán visszatekintve, azt hiszem, ez volt a legnagyszerűbb az egészben. Amíg egy országban a vers gyúlékony anyag, amíg a hatalom mindenható urai ólomba öntött költeményekkel hadakoznak, addig semmi sem veszett el. Addig az irodalom – hatalom” – írta 1972-ben, az emigrációban Molnár Miklós, az Irodalmi Ujság egykori szerkesztője.1 A hatalmi beavatkozásnak ez a durva módja demokráciában elképzelhetetlen. A szellemi elit „hatalma” – közéleti elhivatottsága, a problémaérzékenysége, küzdelme az igazságosságért – minden társadalmi rendszerben kívánatos lenne.
Az 1949-1950-ben az egész szellemi életre kiterjeszkedő kommunista diktatúra megtalálta a maga íróit, újságíróit, s a közéletiségre, hatalmi elismerésre vágyó írástudók is megtalálták a kommunista pártban és az általa irányított államban azt, amire szükségük volt: érvényesülési lehetőséget és egzisztenciális biztonságot, s sokan abban a boldog tudatban szolgálhattak, hogy szocialista világnézetük és a hatalom egylényegű, így kiváltságaik is természetesek.
A szovjet mintára átszervezett Írószövetség, s annak lapja, az Irodalmi Ujság a centralizált, szigorú pártirányítás alatt álló kulturális intézményrendszer egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban álló két alkotóeleme volt – maga is hatalom. „Választott” tisztségviselői és fizetett alkalmazottai a mindenkori pártvonalhoz kötődtek, végrehajtották pártközpontbeli, illetve minisztériumi feletteseik utasításait.
A magyarországi kommunista diktatúra már csak azért sem tehetett végzetes kárt a társadalomban, mert viszonylag rövid ideig tartott. Kiépülése után egy-két évvel, amikor a szovjet kommunista rendszer válságba került, lazításra kényszerült: szovjet kezdeményezésre reformokkal próbálkozott, amelyeket azonban nem tudott következetesen véghezvinni. Az Irodalmi Ujság nem csupán tükre a szovjetunióbeli és a hazai politikában végbemenő változásoknak, a kommunista párton belüli hatalmi átrendeződéseknek, hanem 1954 után alakítója is.
Az Írószövetség lapját, az Irodalmi Ujságot az irodalmi élet államosításának – pártellenőrzés alá vonásának – részeként a szovjet Lityeraturnaja Gazeta mintájára alapították 1950-ben. Létrehozását megelőzte az Írószövetség átalakítása, tagjainak megrostálása.
Az Irodalmi Ujság versek, prózai alkotások és a róluk szóló kritikák közlése mellett foglalkozott az irodalom elvi kérdéseivel, ismertette az Írószövetségben zajló vitákat. Riportokban, publicisztikai írásokban, vitacikkekben, olvasói levelekben reflektált a társadalmat foglalkoztató kérdésekre – a diktatúrában rendelkezésére álló keretek között.
Főszerkesztője Illés Béla volt. A joviális megjelenésű kommunista íróban, aki 1945 előtt zömmel a Szovjetunióban élt, „egy Münchausen báró veszett el… és egy Pantagruel. Három évtizedes pártmúlt sem ölte ki belőle a bohémet, az életművészt, és, hozzá kell tenni, valami alapvetően emberi jóindulatot sem. Illés szeretett segíteni másokon, és csak azt gyűlölte, akit okvetlenül kellett. Vagyis a párt ellenségeit és a pártot. […] Örökké mellőzöttnek, üldözöttnek érezte magát. Révai [József] lenézte, Lukács [György] soha nem vette tudomásul. Egyetlen támasza Rákosi maradt. S ha valakit igazán gyűlölt, az Rákosi volt. Mert tulajdonképpen Rákosi is lenézte és mellőzte, éppen azért, mert kezében tartotta. Illést nem mély meggyőződése kötötte hozzá, hanem kiszolgáltatottsága.” 2
Az Irodalmi Ujságot az első alkalommal – 1950. november 2-án – 35 000 példányban nyomták: a harmadát is alig tudták eladni. Egy forintba került. Honoráriumkeretete laponként 2500 forint volt. Megtervezték a hiányt is: a várható deficitet az 1949-ben létrehozott Népművelési Minisztériumnak kellett állnia.3 1954. június 5-ig kéthetenként, majd megszűnéséig hetenként jelent meg.
Már a lap második számát megbírálták azon a vitaesten, amelyet Az új a szovjet életben és irodalomban címmel rendeztek az Írószövetségben. Megrótták Illés Bélát kishitűsége miatt, aki türelmes aprómunkára, a részletek kidolgozására buzdította az írókat, hogy utána „a mozaikokból felépülhessen az irodalom Dunapenteléje”.4
Miről lehetett olvasni a lap első évfolyamaiban? A Szovjetunió „haladó” irodalmáról, a békeharcról, az osztályellenségről, a szocialista realizmus magasabbrendűségéről, az új ötéves terv nagyszerűségéről – csupa álságos, ideológiával átitatott téma. A „nép véleményéről” az (ál)olvasói levelek tanúskodtak. Ugyanakkor évekig nem publikálhatott a lapban Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Németh László és még sokan mások, a kortárs irodalom legnagyobbjai.
A lap önkritikus szerkesztője egy emberöltővel később így vélekedett: „az első három évfolyam hasábjai állandó rosszabbodásról tanúskodnak”, az Irodalmi Ujság 1953 nyaráig „sztálinista lap volt, semmivel sem jobb, mint a többi”5.
A lapban publikáló kommunista írói tábor megosztott volt: a „nemzeti” kommunisták szemben álltak a „polgáriakkal”, és mindkét csoportosulás károsnak tartotta az ortodoxok – mindenekelőtt Gergely Sándor, az Írószövetség 1951 előtti elnöke, 1931 és 1945 között moszkvai emigráns – írói, közéleti szerepvállalását. A lap olvasói, akik az írott szót is egyneműsítő kemény diktatúra éveiben nehezen láthattak a sorok mögé, erről nemigen szerezhettek tudomást. Sztálin halála (1953) után, amikor a szovjet kommunista rendszer válsága nyilvánvalóvá vált, Magyarországon is enyhült az elnyomás. A Nagy Imre nevével fémjelzett „új szakasz” az Irodalmi Ujságnál is változást hozott: a kommunista írók közül sokan – ekkor még elsősorban a „nemzeti” kommunisták – kiálltak a párt új vonala és a hibák felszámolását ígérő kormányprogram mellett. „Bíztam, reméltem, és most tétován / tekintek körül, (Nincs valami rendben!) […] Nem új lobogók, nem új szavak, eszmék / kellenek, hanem újabb számvetés, / mely latra téve nemzeti erőnket / helyesen újra mindent számbavész” – írta Csoóri Sándor Röpiratában, mintegy versbe lényegítve Nagy Imre kormányprogramját. (1953. augusztus 1.)
Az Irodalmi Ujság fórumot biztosított a valóság megtapasztalására 1953 őszén falura kirajzó íróknak, akik az Írószövetség megbízására járták a vidéket. A pártot addig vakon szolgáló kommunista írókat megdöbbentették a látottak, kritikus művek írására késztették őket. Kuczka Péter Nyírségi Naplója (1953. november 7.) a magyarországi olvadás elindítója lett.
A népi-urbánus ellentét, amely Révai regnálása alatt a „népiesek” és az „úri fiúk” klikkharcává sekélyesedett, a Sztálin halálát követő években is megmaradt, csak alakot váltott. 1953 nyarától egy éven keresztül az irodalmi életben a Nagy Imre párti nemzeti kommunisták voltak a hangadók. Őket ekkor még gyanakodva figyeltek azok a polgári, többnyire zsidó származású kommunisták, akik az új miniszterelnök népszerűsége mögött a nacionalizmust és a konzervatív irodalmi ízlés térnyerését vélték felfedezni. Örkény István kívül maradt ezen: a szocialista eszmének elkötelezett, de a napi politikától elhatárolódó, az esztétikai minőséget preferáló írói magatartás mellett érvelt, önvizsgálatra, egyéni felelősségvállalásra buzdított. Az igazi írótól vátesz-szerepet várt el, s ezzel mintegy megkérdőjelezte a kommunista párt mindenhatóságát: az író legyen „a párt küldöttje a népben, s a nép szószólója a párt előtt” – hangsúlyozta. (Írás közben, 1953. november 7.) Sem kommunista írótársai, sem a politikusok között nem aratott sikert vele. Az írók belevetették magukat az új helyzetből adódó csatározásokba: nem az irodalmat szerették volna távolítani a politikától, hanem – élve a párton belüli viszonylagos nagyobb szabadsággal – műveikkel ideológiai-politikai hadállásokat építettek, amelyek évtizedek óta a szellemi életet mérgező kliséken alapultak.
1954-ben már-már kultúrharccá szélesedett a „nemzeti” és a „nyugatos” kommunisták közötti ellentét, amely egyre inkább a maradiak és a reformerek küzdelmévé vált, s ez óhatatlanul Rákosiék malmára hajtotta a vizet, akik hivatkozhattak arra, hogy Nagy Imre „felelőtlen” reformpolitikája „rossz” – burzsoá, erkölcstelen – irányba viszi a szocializmust.
Nem riadtak vissza az ellentétek szításától sem. Ezt szolgálta például Erdélyi József rehabilitálása, akinek bűnbánó versét – több másik költeményével együtt – közölte a lap (1954. február 10.) A párt vezetői – Rákosi, Révai és Horváth Márton – felkarolták a fasiszta múltja miatt börtönbe zárt, majd szilenciumra ítélt Erdélyi József felajánlkozását, az Írószövetség vezetése pedig asszisztált hozzá: fel sem vetették, hogy talán előbb másokat, a politikailag nem kompromittálódott írókat kellene rehabilitálni.6
Veres Péter novellájában, a Rossz asszonyban a becsületes paraszti erkölcsöt állította szembe a bűnös városival, ami ürügyül szolgált a régi ellentétek felújításához. Sarkadi Imre, a jeles fiatal próza- és drámaíró egyaránt kikelt a városi, kispolgári világ, valamint a paraszti erkölcs és életforma mitizálása ellen (A paraszti világképről, 1954. március 13.). Veres Péter válaszában (Néhány észrevétel Sarkadi Imre cikkéhez, 1954. március 27.) a nemzeti érzés, „a kommunista családi erkölcs”, „a közősségi [sic!] gondolkodás”, „a felelős kollektivista életszemlélet” magasabbrendűségét bizonygatta „az egyre terjedő burzsoá életstílussal”, „a pusztító individualizmussal” szemben, és megvetéssel írt azokról, akik semmiben sem hisznek, csak a kényelmet és az élvezetet keresik. Ez utóbbiak voltak szerinte az urbánusok, akik közé bírálóját is sorolta. A népiek eszméivel rokonszenvező kommunista Sarkadi tapasztalataiból kiindulva akart túlkerülni az avultnak vélt népi-urbánus megosztottságon, s a konzervatív, idealista múltba fordulás helyett a létező új világ ellentmondásira hívta fel a figyelmet. Heteken át folyt a vita: a munkás, paraszt és értelmiségi foglalkozású reagálók, az „olvasók” zöme Veres Péterrel értett egyet. Sarkadit néhány hónap múlva egyik kritikusa naturalizmusa és narodnyikizmusa miatt támadta. (Bodnár György: Sarkadi Imre új könyvéről. 1954. szeptember 18.)
Az Irodalmi Ujság vezetését is megosztották a politikai változások. Illés Béla Rákosi híve maradt, Molnár Miklós viszont 1954 nyarán – több más, addig tartózkodó társával együtt – Nagy Imre mellé állt. A fordulat náluk akkor következett be, amikor meghallgatták a börtönből szabadult kommunisták beszámolóit, s a hallottak hatására kiábrándultak Rákosiból. Akkor lettek Nagy Imre hívei, amikor a miniszterelnök pozíciói meggyengültek, és korábbi híveinek egy része visszapártolt az újra megerősödő Rákosihoz.7
(Folytatás a II. oldalon)
(Folytatás a I. oldalról)
1954 második felében megindult a hivatalos – Darvas József népművelési miniszter és helyettese, Nonn György által támogatott – támadás a „léha”, „Nyugatot majmoló” könnyű műfajok, a kabaré, a sanzonok, a „nemzetietlen, kozmopolita és erkölcstelen” jazz ellen, még a fiatalokat is el szerették volna tiltani a kapitalista mételynek bélyegzett modern táncoktól. A népi kommunisták közül sokaknak eleve fenntartásaik voltak a polgári műveltségű és származású írótársaikkal szemben, így a központból jövő offenzívát nem vették rossz néven. A frontok megmerevedtek: a „népiek” a magyarországi sztálinizmus kiszolgálását sem tudták megbocsátani az „urbánusoknak”, pedig ebben nemigen különböztek tőlük. A másik oldal pedig provincializmusban marasztalta el a „nemzetieket”.
A városellenesek – ez volt akkoriban a nem zsidó származású kommunisták eufemisztikus megnevezése – sorában találjuk a kommunista Kónya Lajost is, aki a nemzeti elkötelezettséget szembeállította a kozmopolitizmussal, amelyet szerinte egyes kommunisták proletár nemzetköziségnek álcáznak. Szerinte „gyönyörűszép szocialista kultúra” épülhet „nagyszerű magyar hagyományainkon”. A „polgárság maradványai” pedig tévednek, ha azt gondolják, hogy a „szocializmus értük van”. (Kultúránk nemzeti jellegéről, 1954. június 5.) A nyilvánosság elé jutó értelmiségen belüli villongások igencsak jól jöttek Rákosiéknak, hiszen így nem kellett belső ellenzékük megerősödésétől tartaniuk. Illés Béla a kiegyenlítő szerepét játszotta: nincs helye sem a „provincializmusnak”, sem a „fővárosiaskodásnak” – szögezte le. (Mit várunk az Írószövetség közgyűlésétől, 1954. június 26.)
Az 1954 nyarán újra elposványosodni látszó irodalmi élet a politikai ellentétek kiéleződésének köszönhetően élénkült meg: elmérgesedett a viszony Rákosi és befolyásos hívei, valamint Nagy Imre jóval erőtlenebb „hivatalos” támogatói között. Ez utóbbiak legtekintélyesebb író képviselője Déry Tibor volt, aki már 1953 nyarán is próbálkozott „az egymás szemébe hallgató” írók közötti gyanakvás feloldásával: szerinte aki a falu-város ellentét felmelegítésén mesterkedik, az szembefordul a szocializmussal (Az írók egyetértéséről, 1953. június 26.). 1954 őszén Déry abban reménykedett, hogy a politikai harc a humánus kommunista miniszterelnök javára dől el. A nagy tekintélyű író kiállása Nagy Imre mellett közvetett támadás volt Rákosi ellen: az író cikkével a politikai csatározások részesévé vált. (Nyílt levél Nagy Imréhez, 1954. október 23.) „A legszélesebb népi közvélemény ellenőrzése alá kell vonni minden ügyünket, dolgunkat” – írta naiv optimizmussal az akkor sokban hozzá hasonlóan gondolkodó fiatal Varga Domokos. (Hajnali töprengés, 1954. december 4.)
Az 1954 végi, 1955 eleji szovjetunióbeli változások a dogmatikusoknak, a teljes centralizáció híveinek kedveztek. A visszarendeződésre tett kísérletet jelzik a lap elleni, a pártközpontból vagy annak környékéről jövő támadások. Rákosi felülkerekedésének, Nagy Imre bukásának az Irodalmi Ujságnál is következményei lettek: Molnár Miklóst 1955 februárjában leváltották. A felelős szerkesztő következetesen védte azokat – Sarkadit, Tardos Tibort, Kuczka Pétert és másokat -, akiket a másik oldal – mindenekelőtt Király István és Szabolcsi Miklós a Csillag folyóiratban – „kispolgári elégedetlenségük” miatt bírált. „Kommunista elégedetlenségről” van szó – tette helyre a támadókat Molnár (Irodalmi nézeteltéréseinkről, 1954. november 6.), aki úgy vélte, hogy Aczél Tamás cikkének, a beszédes című Tovább a júniusi úton közlése (1954. december 11.) miatt kellett távoznia a laptól. Rákosi Mátyás a cikk megjelenése után felháborodottan telefonált neki: „Mi az, hogy tovább a júniusi úton? Nincs júniusi út! – Mondom: ez a hivatalos politika. Mertem beszélni. És [Rákosi] azt mondta: Vegye tudomásul, hogy új, keményebb korszak következik! – s lecsapta a kagylót.”8 A kifogásolt írás inkább az 1953 előtti évek szellemiségét idézi, s nem az „új szakasz”-ét, s a párton belüli klikkharcok áporodott levegője csap ki belőle. Aczél Tamás lekezelően ír a megjelent művekről, kuruckodó búsmagyarsággal vádolja népi kommunista költőtársát, Sipos Gyulát, és sokaknál „ideológiai torzulásokat” vél felfedezni. „Kétfrontos harcot” lát szükségesnek, és az „irodalmi egység” létrehozását ígéri – mindezt a Nagy Imre-féle júniusi politika szellemében. Még Déry Tibort is kioktatja: „Ám semmiképpen sem tudunk egyetérteni Déry elvtársnak azzal a kijelentésével, hogy: „Igazmondásra szükség van, minden feltétel nélkül.” Vajon van-e igazság mindenre való tekintet nélkül? Vajon van-e igazság a pártra, a népre való tekintet nélkül, vajon van-e igazság tértől és időtől függetlenül? Úgy hiszszük, ilyen igazság nincs, és ezt nem kell nagyon bizonygatnunk a kommunista Dérynek.” Nála persze jóval dogmatikusabb volt Gergely Sándor, aki „a polgári objektivitás” bűnében marasztalta el a friss szellemű Új Hang folyóiratot többek között Kassák Lajos szerinte közölhetetlen verse – Nyomorultak – miatt. (Szabad-e…, 1954. december 25.)
Az Irodalmi Ujság igyekezett megmaradni a többféle véleményt ütköztető közéleti lapnak, emellett egyre több színvonalas szépirodalmi mű jelent meg benne: például Benjámin László önvizsgáló verse, a Köznapi dolgok igézete című. „Mert fogtam a siker pilleszárnyát / s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább / s maszattá rondult ujjamon a hímpor” – írja Benjámin. (1955. január 22.) A politikai és az esztétikai értéket egyaránt tévedhetetlenül felismerő Déry a költeményt magasztalva ezeket a sorokat emeli ki: „…minden ámulásom / az életen csügg, nem az elmúláson.” (Déry Tibor: Jegyzet egy vershez, 1955. február 1.) Egyre több korábban elhallgattatott író publikált a lapban: Füst Milán, Jékely Zoltán, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Weöres Sándor és mások.
1955 tavaszán ismét egy Aczél Tamás-írás váltotta ki a Nagy Imrét a hatalomból sikeresen kiüldöző Rákosi haragját. Az előzmények: Illés Béla, az Irodalmi Ujság jól alkalmazkodó, jó szándékú, de nem bátorságáról, karakánságáról híres főszerkesztője elküldte Andics Erzsébetnek, a pártközpont kulturális osztálya vezetőjének Aczél Tamás politikailag kényesnek érzett versét: „beküldöm másolatát az új Aczél-versnek – írja Illés -, amelyről nem tudok véleményt mondani: ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. Nagyon szépen kérem, vegyen fáradságot, olvassa el, és közölje véleményét”.9 A vers végül – Andics letiltó határozatával együtt – Rákosi íróasztalán landolt. A morózus Rákosi „Andics Elvtársnak” szóló cetlijén kézzel írva ez olvasható: „Nem helyes, hogy Illés nem tud a versről véleményt mondani, de kiszedette. Most, miután nem fog kijönni, azt fogja mondani, hogy kiszedette, de letiltották.”10 Az igen hosszú, cím nélküli költemény lírai vallomás az élet szépségéről, sokszínűségéről, s kiállás „a világ nagy műve, az emberi / társadalom felhőkarcolója – a kommunizmus” mellett, amelyet eltorzítottak a hazugság „indái, bozótja”, de nőni fog azok tábora, akik „velünk jönnek, velünk emelik a világot a tisztító szél magasába / az igaz szívek zászlaját!” A vers az idézett sorok miatt nem jelenhetett meg. Rákosinak az általános politikai enyhülés miatt ugyanakkor el kellett tűrnie, hogy a kommunista írók, újságírók egy része akkor is Nagy Imre híve maradt, amikor Nagy Imre már bukott miniszterelnök és a pártból kizárt politikus lett. A „nemzeti” kommunisták és a velük rokonszenvező népi írók közül nem egy Nagy Imrét tette felelőssé a hatalom fellazulásáért, a kultúra nyugatizálódásáért, s nem nézték jó szemmel azt sem, hogy Rákosi hatalmi ellenfele túlzottan közel engedte magához a „polgári”, „kispolgári” kommunistákat. Az erőskezű Rákositól többet reméltek, mint az erélytelen, az írókat szabadjára engedő Nagy Imrétől.
Az Irodalmi Ujság nem sietett alkalmazkodni a szektás fordulathoz. Rendre megjelentek benne olyan írások, amelyeket a Csillag visszautasított. Például Zelk Zoltán önostorozó Cigánybiztatója. (1955. július 30.) A pártközpont illetékes osztálya nem késett a retorzióval: „Az Irodalmi Ujság ezzel a gesztusával megengedhetetlen helyzetbe hozta Király elvtársat [a Csillag felelős szerkesztőjét], továbbá Zelk és társai alá adott lovat, hogy folytassák a kommunista szerkesztő elleni támadásukat. Az Irodalmi Ujság szerkesztősége ugyancsak helytelenül járt el, amikor Illyés Gyula nyilatkozatát (Sárközivel [György] kapcsolatban) lehozta. [Sárközi becsülete. Illyés Gyula nyilatkozata, 1955. július 30. Sárközit igaztalanul azzal vádolták, hogy fasiszta lapban publikált.] Illyés itt tárgyi bizonyíték nélkül, csupán érzelmeire apellálva próbálja védeni Sárközit és családját. A Tudományos és Kulturális Osztály e megengedhetetlen, tűrhetetlen dolgokért kérdőre fogja vonni Hámos elvtársat, mint felelős szerkesztőt.”11
A lapot nem csupán a benne megjelent, hanem legalább annyira a belőle politikai okokból kicenzúrázott művek is jellemzik: mutatják, hogy meddig terjedt a szerkesztők merészségének határa. Benjámin László Haraszti Sándornak ajánlott emblematikus versét, az Így vagyunkat, amely a korábban a rendszert kiszolgáló írók magára eszmélésének és bűntudatának művészi dokumentuma, az Irodalmi Ujság 1955 őszén már nem merte közölni. Megjelentek viszont Kónya, Zelk és mások kritikus hangú versei. Benjámin László Darvas József népművelési miniszterről szóló gúnyversét sem cenzúrázta Hámos György, az akkori felelős szerkesztő. Ez lett az utolsó csepp a pohárban: a lapszámot bevonták. Az intézkedés sugalmazója a Népművelési Minisztérium volt, végrehajtója pedig a pártközpont. A döntést maga Rákosi hagyta jóvá, az ügyről a legfőbb pártirányítók – a Politikai Bizottság tagjai – tájékoztatást kaptak. A már kinyomtatott 1000 példány bezúzása és a lap kifogásolt oldalainak átszerkesztés óriási felháborodást váltott ki a magukat a kommunista eszme igaz képviselőinek tartó írók között. A pártközpont fegyelmi vizsgálatot indított az Irodalmi Ujság felelős szerkesztője ellen: Hámos Györgyöt leváltották, utódjául Enczi Endrét nevezték ki.12
Az ügy kiinduló pontja lett a kommunista értelmiségiek tiltakozásának, amely a kulturális élet anomáliái ellen fellépő memorandumakcióba torkollott. Rákosiék a pártból való kizárásokkal és nyílt fenyegetéssel torolták meg a „lázadást”: munkás és funkcionárius résztvevőkkel lincsaktívát szerveztek, ahol ismertették a kommunista ellenzékieket megbélyegző párthatározatot, és pellengérre vonták a tiltakozóív aláíróit.13 „1955 a süket, makacs, konok ellenállás jegyében telt el.”14
A Szovjetunió Kommunista Pártjának történelmi jelentőségű XX. kongresszusa után a kommunista írói ellenzék Magyarországon tovább radikalizálódott.15 A hosszan elnyúló, viharos hangulatú március végi, április eleji írószövetségi párttaggyűléseken Háy Gyula, a kommunista ellenzékiek egyik vezéralakja az Irodalmi Ujságot az írói igazmondás szolgálatába kívánta állítani: „Leplezzük le az irodalmi hazudozást, talpnyalást, hibatakargatást, ködösítést, valamint azokat is, akik az írókat ilyesmire akarják kényszeríteni.” Ehhez személyi változásokat javasolt az Irodalmi Ujság szerkesztőbizottságában és szerkesztőségében.16
A pártközpontban a szovjetunióbeli változásokat követve a politikusok időről időre cserélődtek, azonban az intrikus, szektás és militáns Gergely Sándort viszont nem lehetett leváltani. Mint évek óta, 1956 tavaszán is ostorozta a pártvezetést lanyhasága és erélytelensége miatt, és saját magát az „opportunista jobboldal” áldozatának tekintette. 1956 májusában bevádolta a pártközpontban az Irodalmi Újságot amiatt, hogy visszadobták írását. „A lap felelős szerkesztője, Enczi Endre, Földes Mihály szerkesztőségi tag információja szerint azzal fenyegetőzött: lemond megbízatásáról, ha ez a cikk a szerkesztőbizottsági tagok többségének a hozzájárulásával a lapban megjelenik. Úgy látszik, az Irodalmi Ujságban nem szabad, nem lehet a pártellenes áradattal szembeszállni” – panaszkodott Gergely Sándor levelében, amelyet Szalai Bélának, a Központi Vezetőség kulturális ügyekért felelős titkárának írt. Ahogy az ötvenes évek elején Révai József, pár évvel későbbi utódjai is kellemetlen, de moszkvai kapcsolatai miatt veszélyes embernek tartották a megrögzötten szektás írót. Kompromisszum született: Gergely írását változtatásokkal ugyan, de megjelentették – a nagy felháborodást kiváltó Szerkesztgetünk? Szerkesztgetünk? május 19-én jelent meg a lapban -, Baranyi Gyula pedig főnökének, Szalai Bélának írt „megjegyzésében” a Gergely-félék kibontakozást gátló hatásától féltette a pártot, a Gergely által támadott Háy Gyulát pedig megvédte: „csak becsontosodott [sic!] betűrágók következtethetnek [Háy cikkéből – Az emberi méltóság diadala, 1956. május 6.] arra, hogy Háy a népi demokrácia, a szocializmus rendje ellen támad. […] Gergely Sándornak nem szükséges párthűségét bizonyítania, mindenki tudja azt, de ezzel a cikkel tényleg nem használna, mert senkit nem győzne meg önmagán kívül.”17
Enczi Endre tartotta szavát, és lemondott.18
A retorziók ellenére egyre gyakrabban jelentek meg az Irodalmi Ujságban új szellemiségű, maradandó esztétikai értékű alkotások: például Zelk Zoltán verse, a Nem illet engem (1956. május 5.), Tardos Tibor publicisztikája, A tengervíz sós (1956. június 16.) és Déry Tibor elbeszélése, a Szerelem (1956. július 28.), Illyés Gyulától a Hunyadi keze (1956. augusztus 11.) és Kassák Lajos költeménye, a Bizodalom a szabadságban (1956. augusztus 18.).
1956 nyarától a lap egyre népszerűbb lett. Az Irodalmi Ujság volt az egyetlen olyan lap, amely a szélesebb olvasóközönség elé tárta a párton belüli reformelképzeléseket, s ki is állt mellettük. Magyarországon – eltérően Lengyelországtól – az antisztálinista kommunistáknak a pártbürokrácián belül kicsi volt a támogatottságuk. Különösen akkor nőtt meg az Irodalmi Ujság befolyása, amikor június végén Rákosiék felfüggesztették a Petőfi Kör tevékenységét. Az írók megérezték a hatalom tehetetlenségét, s a szabadabb légkörben egyre bátrabban fogalmazták meg azt, amit maguk körül érzékeltek. Az Irodalmi Ujság közölte a legtöbb radikális hangvételű írást, s ezek gyorsabban jutottak el a nagyközönséghez, mint a más lapokban, folyóiratokban – Művelt Nép, Béke és Szabadság, Új Hang – megjelent reformszellemiségű írások.
Az Irodalmi Ujság élni tudott a nemzetközi és hazai politikai változások nyomán megnyíló lehetőségekkel: a nyilvánosság elé tárta az embereket foglalkoztató problémákat. Déry Tibor a szocializmus megújíthatóságában bízók vágyát így fogalmazta meg: „Remény van arra, hogy az SZKP XX. kongresszusa után az állampolgár, tehát az író is fokozottabban részesülhet majd abban a szabadságban, melyet a szocializmus tervezett számára. Nem tudok letenni arról a hitemről, hogy a szabadság leghitelesebb mértéke az elérhető emberi boldogságnak.” (Útkaparó. Előszó egy tanulmánykötethez. 1956. szeptember 8.)
A lap 1956 tavaszán hetente 19 500-20 000 példányban jelent meg. (Összehasonlításul a Csillag folyóiratot 9000, az Új Hangot havonta 6000 példányban nyomták.)
„A tömegszenvedélyek […] legtöbbször indokolatlanok. Senki sem tudja, miért dohányzik, mégsem bír lemondani róla. Ilyen szenvedély az Irodalmi Ujság olvasása is. […] A hatóságok szerencsére rájöttek, hogy egy új, káros és romboló szenvedély ütötte föl a fejét. Harcolnak is ellene, a maguk bölcs és tapasztalt módján. Először is elvonókúrával, mint a rumivás ellen. Kaposvár például 30 példányt kap, és ha megfeszül, se többet. Így legalább nem terjed a ragály. […] Javaslom, hogy keressünk hatásosabb módszereket. Például, aki az utcán Irodalmi Ujságot olvas vagy feltűnően lóbál, azt a rendőr a helyszínen megbírságolhassa. Továbbá: az előfizetőknek járó példányokhoz mellékeljünk egy kis tüsszentőport. Akinek még ez sem veszi el a kedvét, annak küldjük el ingyen az Irodalmi Ujság régi évfolyamait. Ezektől még a legmegrögzöttebb olvasó is észre tér. Ha ez sem használ, akkor – legjobb meggyőződésem ellenére – csak azt tanácsolhatom, hogy emeljék duplájára a példányszámot. Úgy látszik, nem érdemel jobbat ez a nép” – írja Örkény István. (Én csak ritkán szoktam írni, 1956. október 6.)
Az Irodalmi Ujság évfolyamainak legérdekesebb, legizgalmasabb, legszínvonalasabb két száma talán az 1956. október 6-i, illetve a november 2-i. E két lapszámban azóta már klasszikussá vált alkotások sora jelent meg.
Az október 6-i lapszám a harcos-ironikus kommunista reformszellemiség tükre: szinte süt belőle az optimizmus: a szocializmus akkor újul meg, ha az állam és a párt megszabadul kerékkötőitől. Háy Gyula vitriolos írására – Miért nem szeretem?-, amely a Kucseráknak nevezett lelketlen bürokratákról szólt, szerte az országban hivatkoztak a kommunista funkcionáriusokkal elégedetlen emberek. Novobáczky Sándor nagy hatású cikkében, a Különös emberekben a fennhéjázó kommunistákat bírálta.
1956 őszén a legradikálisabb írók sem gondoltak rendszerváltozásra. A kommunisták „forradalmisága” a reformok következetes megvalósításáig terjedt. Alapvetően ezzel magyarázható, hogy a kommunista írók a forradalomra zavartan reagáltak. Amíg csupán Nagy Imre visszahelyezéséről, a rehabilitálások befejezéséről, a politikai élet kommunista szellemű megújításáról folyt a vita, még szinkronban voltak az eseményekkel – 23-a éjjelétől már másról volt szó.
A forradalom első hetében nem is került teljes lapszám az utcára: a 24-én megjelent rendkívüli kiadás az Írószövetség mérsékelt követeléslistáját tartalmazta.
A lap forradalom alatti számát – amely egyben az Irodalmi Ujság utolsó száma is lett -, a november 2-i Irodalmi Ujságot a népiekhez közelálló kommunista újságíró, író, az 1949 és 1954 között börtönbe zárt Pálóczi-Horváth György szerkesztette. Mérsékelt, kiegyensúlyozott lapot állított össze. Teret kaptak benne a legismertebb kommunista ellenzékiek és az 1949 után mellőzöttek közül is néhányan (Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Füst Milán, Dutka Ákos).19 A napi politika kiszorult a lapból.20
Az utolsó Irodalmi Ujság az 1956-os forradalom szimbóluma lett, s nem a forradalom október végi, november eleji állapotát tükrözte. Versben, rövid prózai művekben lényegítette művészetté a gyűlölt diktatúrát (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról, Kassák Lajos: A diktátor) – mindkét vers évekkel korábban keletkezett – a forradalom áldozatai miatti bűntudatot (Déry Tibor: Barátaim, Benjámin László: Elesettek, Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán) és a jobb, igazságosabb szocialista társadalom megvalósíthatóságában bízók reményeit (Németh László: Emelkedő nemzet, Szabó Lőrinc: Ima a jövőért, Tamási Áron: Magyar fohász).
Az Irodalmi Ujság hatéves történetét azonos dátum fogja keretbe: november 2-a. A lap első és utolsó száma is ezen a napon hagyta el a nyomdát. A két lapszám tartalmát tekintve érzékelhető igazán az óriási különbség: a sztálinista szovjet klónlapból magas erkölcsi szellemiségű, színvonalas lap lett.21
1 Molnár Miklós: Így kezdődött. Irodalmi Ujság, Párizs, 1974. január-február
2 Molnár Miklós: Így kezdődött. I. m.
3 Magyar Országos Levéltár M-KS 276. f. 89. cs. 406. ő. e.
4 Máté György. Gyorsírói jegyzőkönyv az 1950. november 23-án tartott vitaestről. MOL M-KS 276. f. 89. cs. 407. ő. e. Dunapentele 1951-től Sztálinváros.
5 Molnár Miklós: Így kezdődött, i. m., illetve Molnár Miklós-interjú. Készítette Litván György és Molnár Adrienne 1999-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma. 6. o. Dunapentele a rákövetkező évtől Sztálinváros.
6 Az Erdélyi-ügy politikai hátteréről lásd bővebben: Standeisky Éva: Erdélyi József pere és költői rehabilitálása. In uő: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom. 1956-os Intézet-Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2005. 335-350. o.
7 Nagy Imre sikereinek hónapjaiban nemigen foglalkozott irodalompolitikai kérdésekkel, s ebben a polgárból lett kommunisták iránti fenntartásai is szerepet játszhattak.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 42. szám
