Forrás: ÉS

VÁSÁRHELYI MÁRIA

A nagy agyhalál

„Gyurcsány Ferenc elhíresült szavai rettenetes erkölcsi megrázkódtatást okoztak” – állítja Kis János az ÉS október 6-i, 40. számában. Véleményével nincs egyedül; az elmúlt hetekben megjelenő publicisztikák és a médiában megszólaló közéleti szereplők sora osztja álláspontját. Ha Kis János arról írna, hogy személy szerint neki mély erkölcsi megrendülést okozott a beszéd, azt, ha indokoltnak nem is tartanám, ám természetesen készséggel elhinném. Azt a tételét azonban, amelyre írását alapozta és mely szerint a magyar társadalomnak okozott mély erkölcsi megrendülést ugyanez, alapvetően vitatom. Ennek az állításnak az igazát sem a tudományos, sem a hétköznapi tapasztalatok nem igazolják.

*

Az elmúlt időszakban készült közvélemény-kutatások kivétel nélkül azt mutatják, hogy a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülése semmiféle elmozdulást nem idézett elő sem a lakosság pártpreferenciáiban, sem Gyurcsány Ferenc személyének megítélésében, és így nem volt hatással az önkormányzati választások kimenetelére sem. A kormánypártok és kormánypárti politikusok népszerűsége – a tragikus kormányzati kommunikáció eredményeképpen – már augusztusban mélyponton volt, és szinte teljes pontossággal jelezték az önkormányzati választások várható eredményét. A beszéd nyilvánosságra kerülése, semmiféle változást nem hozott az uralkodó trendekben. Sőt! A Fidesznek a beszédre alapozott manipulatív kampánya néhány százalékot még hozott is a kormánypártok konyhájára, és szeptemberben Gyurcsány volt az egyetlen vezető politikus, akinek nem csökkent a népszerűsége!

Kis János szerint bár a megszorító intézkedések előszele is komoly ellenérzéseket váltott ki a lakosság körében, a valódi megrázkódtatást és a kormánypártoktól való tömeges elfordulást azonban a beszéd, illetve ezt követően a miniszterelnök hitelvesztése váltotta ki. Hogy saját morális felháborodásán kívül mire alapozza ezt a megállapítását, arra nem tér ki. „Valóság észlelésem” és számos empirikus kutatási tapasztalat egybehangzóan azt jelzi, hogy a kormánypártok választási vereségét egyértelműen a materiális megrendülés (ígérete) idézte elő.

Közismert, hogy a magyar választók kb. egyharmada következetes jobboldali, másik harmada konzekvens baloldali szavazó, a fennmaradó harmadrész pedig pillanatnyi érdekei szerint dönti el, hogy melyik oldalra szavaz. Ugyancsak unalomig ismételt társadalmi tény, hogy a Kádár-rendszerben létrejött és sikerre vitt „szabadságért gyarapodást” társadalmi alku eredményeként a magyar lakosság jelentős részének értékpreferenciáit alapvetően az anyagi jellegű értékek dominanciája jellemzi. Egy 1981-ben országos reprezentatív mintán végzett kutatás során válaszolóinkat arra kértük, hogy az általunk felsorolt értékeket rangsorolják. Előbb tíz, majd húsz érték közül válogatva is azt tapasztalhattuk, hogy az ún. immateriális, erkölcsi értékek mindig a legutolsó helyekre sorolódtak. Az nem volt meglepő, hogy a legfontosabb helyekre az anyagi jóléttel, a biztonsággal és a gyarapodással összefüggő értékek kerültek, az azonban már akkor is elgondolkodtató volt, hogy nem csupán az akkor ismeretlen vélemény- és sajtószabadság, hanem például a kulturált emberi kapcsolatokkal és a társadalomban uralkodó erkölcsi színvonallal összefüggő értékek is a rangsor végére szorultak. A vizsgálatból az derült ki, hogy a többség számára a szépen berendezett otthon vagy a divatos öltözködés is fontosabb, mint bármelyik immateriális érték. A vizsgálatot néhány évvel ezelőtt megismételtük, és a nem anyagi jellegű értékek pozíciójának további romlását regisztrálhattuk. Az életkörülmények várható alakulásával összefüggő megfontolások – a racionalitás határain belül! – éppen a középre húzó, bizonytalan pártpreferenciával rendelkezők döntéseit befolyásolják legerőteljesebben. A kutatások mellett a választási eredmények is ezekről a tendenciákról árulkodnak. Amikor 2002-ben az önkormányzati választások eredményeképpen „pirosba borult az ország”, akkor az nyilvánvalóan annak a következménye volt, hogy a Medgyessy-kormány, betartva ígéretét, az első száz napon azt is elosztogatta, ami nem volt. És bár a néhány hónappal korábban kirobbant D-209-es botrányt követően akkor is a kormányfő lemondását követelőktől volt hangos a közélet. Azoknak, akik akkor az állampolgári bizalom megingásával indokolták Medgyessy távozásának szükségességét, utóbb be kellett látniuk, hogy Medgyessy Péter sem azelőtt, sem azután soha nem volt olyan népszerű, mint azokban a hónapokban. Nem állítom, hogy a népszerűség-növekedés hátterében az ügynökmúlt nyilvánosságra kerülése állt, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy utóbbi jottányit sem rontott a kormányfő általános megítélésén. A mostani önkormányzati választások során pedig egészen bizonyos, hogy a szavazók nem erkölcsi megrendültségük, hanem a tervezett megszorítások miatt büntették a koalíciós pártokat. Az persze már a katasztrofális kormányzati kommunikáció eredménye, hogy már akkor a kormány ellen fordultak, amikor a megszorításokból még semmit nem érzékeltek.

*

A Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülése azonban szerintem is számos súlyos erkölcsi problémát felvet, ezek azonban alapvetően különböznek a Kis által leírtaktól.

Miközben hetek óta gyűrűzik az ügy, csupán elvétve, mintegy mellékkörülményként esett szó a beszédet tartalmazó hangfelvétel születésének és nyilvánosságra kerülésének körülményeiről. Ezt a tényt pedig már önmagában is az erkölcsi válság félreérthetetlen jelének tartom. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felvételhez kizárólag maffiamódszerekkel juthattak hozzá azok, akik később felhasználták. Vagy ők maguk készíttették, vagy bűnözőktől vásárolták. Nem történhetett más, mint hogy valakik a politikai ellenfél lejáratása céljából professzionális titkosszolgálati eszközökkel, törvénytelenül rögzítették, majd eladták vagy odaadták azoknak, akik ezt a bűncselekmény útján megszerzett felvételt saját politikai céljaikra akarták felhasználni. Ha nem csal az emlékezetem, 1974-ben az Egyesült Államokban semmi másba, mint ebbe az „egyszerű” tényállásba bukott bele egy Richard Nixon nevű, egyébként rendkívül tehetséges politikus. Akkor és ott senkit nem érdekelt, hogy mi volt a kazettákon, amelyeket a Watergate házban rögzítettek. A tény, hogy az elnök emberei ezeket a törvénytelen úton megszerzett hangfelvételeket akarták felhasználni politikai riválisaik lejáratására a kampányban, elegendő volt ahhoz, hogy Nixon megbukjon, és örökre eltűnjön a politika színpadáról. Ám amibe az Egyesült Államokba belebukik egy elnök, az nálunk szóra sem érdemes mellékkörülmény. Mint ahogy a sajtó is egészen más szerepet vállalt a Watergate-ügyben. Ott a média abban látta feladatát, hogy szembemenve a hatalmon lévők politikai szándékával és a bűntársi szerepet vállaló bűnüldözéssel és igazságszolgáltatással, egymaga derítsen fényt a tudomására jutott bűnügy hátterére. Nálunk viszont a média döntő része készségesen játszotta el a botrány kiagyalói által reá osztott szerepet; eszközzé vált egy manipulációs kampányban.

Kis János írásában több ponton párhuzamot von a Medgyessy Péter nevéhez fűződő D-209-es ügy és a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra kerülésének morális vonatkozásai és konzekvenciái között. Nos, én is számos hasonlóságot vélek felfedezni a két ügy között, de más pontokon. Engem elsősorban a két ügy forgatókönyveinek kísérteties hasonlósága gondolkodtat el. Amikor Medgyessy Péter elhárítótiszti múltja nyilvánosságra került, akkor a mostani esethez hasonlóan számos értelmiségi – köztük Kis János is – a miniszterelnök lemondatása mellett érvelt, amit alapvetően azzal indokoltak, hogy a közvélemény bizalma megingott a miniszterelnökben, mert kiderült róla, hogy eltitkolta szt-tiszti múltját. Talán nem kell bizonygatnom, hogy amióta az ún. ügynökkérdés napirendre került, mindvégig következetesen a titkosszolgálati iratok teljes feltárása és nyilvánosságra hozása mellett érveltem. Úgy gondolom azonban, hogy aki felnőtt fejjel végigélte a Kádár-rendszert, annak soha egyetlen pillanatig sem lehetett kétsége afelől, hogy a Pénzügyminisztérium nemzetközi ügyeinek felelős vezetője egyetlen fontos lépést sem tehetett a szovjetek egyetértése nélkül, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy formálisan is titkosszolgálati tiszt volt-e, vagy csak informálisan tájékoztatta a megszálló hatalom illetékeseit. Nem hiszem tehát, hogy különösebb éleslátásról árulkodik, ha számomra semmiféle erkölcsi megrendülést nem okozott, amikor kiderült, hogy Medgyessy formálisan is kapcsolatban állt a titkosszolgálatokkal. (Ugyanezt kevésbé mondhatom el arról a tényről, amikor kiderült, hogy a szocialista párt őt találta a legalkalmasabbnak arra, hogy 2002-ben miniszterelnöknek jelölje.) És ha meglepetést talán igen, mély erkölcsi megrendülést bizonyosan nem okozott a magyar társadalomnak sem, hogy a nyolcvanas évek egyik pénzügyi főkádere együttműködött a titkosszolgálatokkal. Nem csupán azért, mert jól látható, hogy a magyar társadalomnak általában sem okoz mély erkölcsi megrendülést, ha egy közszereplő titkosszolgálati múltjára fény derül, de azért sem, mert Medgyessy Péter esetében ez bőven benne volt a kalapban. És itt azért érdemes megjegyezni, hogy a hazugságokra egyébként oly kényesnek mutatkozó Fidesz, mindenféle kétség nélkül indította újra polgármesterjelöltként azt a Krakus fedőnevű ügynököt, akiről nem csupán az derült ki, hogy hosszú évekig bensőséges kapcsolatot ápolt a diktatúra titkosszolgálatával, és bár kétszáz, saját kezűleg írott jelentése is előkerült a dossziéból, mind a mai napig tagadja ügynökmúltját. Az pedig, hogy mindezek után elsöprő győzelmet aratott városában, megbízhatóan jelzi a Kis János szerint mélyen megrendült társadalom morális állapotát.

*

Ugyanakkor, legalábbis számomra, valóban komoly erkölcsi problémát jelent, hogy egy demokratikus jogállamban mindenféle következmény nélkül lehet törvénysértő módon megszerzett és nyilvánosságra kerülő iratokkal manipulálni a törvényesen megválasztott miniszterelnök megbuktatása érdekében. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Magyar Nemzetben nyilvánosságra került iratok már jó ideje azok kezében voltak, akik ezt eljuttatták a szerkesztőséghez, és egyértelmű, hogy a választások kimenetelétől tették függővé az iratok nyilvánosságra hozásának időpontját. Akkor is úgy gondoltam, és ma is úgy látom, hogy a demokratikus jogállam végét jelentheti, ha ilyen bűncselekmény útján megszerzett dokumentumok időzített nyilvánosságra hozásával sikeresen lehet semmissé tenni a demokratikus választások eredményét.

És a forgatókönyv kísértetiesen hasonló a Gyurcsány-beszéd esetében is. Nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy a magyar lakosságnak, és kiváltképp az ellenzéki pártok politikusainak, fogalmuk sem volt a költségvetés és az ország gazdasági helyzetéről. Sőt az az ellenzéki politikus, aki azt állítja, hogy „derült égből villámcsapásként” érte a hír a költségvetés helyzetéről, akkor cselekszik helyesen, ha azonnal lemond képviselői mandátumáról, és elszegődik alanyi költőnek. Mert a politika és a közélet iránt valamelyest is érdeklődő állampolgár tudhatta, hogy súlyos bajok vannak a költségvetéssel. Az elmúlt másfél évben nem csupán az ellenzék, hanem az összes gazdasági elemző minden egyes megszólalása is ezt sulykolta. Aki pedig nem csupán ismeri, hanem érti is a magyar nyelvet, pontosan tudja, hogy a Gyurcsány-beszéd nem arról a három, az ellenzék által kiragadott félmondatról, hanem éppen annak az ellenkezőjéről szólt. Ma már nyilvánvaló, hogy a bűncselekmény útján megszerzett „corpus delicti” hónapok óta azok birtokában volt, akik szeptember 19-én nyilvánosságra hozták. Az is világos, hogy egy minden elemében akkurátusan végiggondolt kampányt építettek a manipulált beszédre. Hiszen ha a nyilvánosságra hozatalt valóban mély erkölcsi felháborodás követte volna is, akkor sem a beszéd, hanem ennek manipulált változata gerjesztette volna ezt. Hiszen abban bizonyára egyetértünk Kis Jánossal, hogy a „magyar társadalomnak” fogalma sincs, miről szólt a beszéd valójában.

Számomra ugyancsak megrendítő, hogy a morális vonatkozások boncolgatása során egyáltalán nem esik szó arról, hogy a miniszterelnök mindezt hol, mikor, milyen körülmények között és milyen céllal mondta el. Márpedig ha ezektől a körülményektől eltekintünk, akkor nincs megállás. Akkor holnap már a hálószobájában titkosszolgálati eszközökkel készített felvételt is felhasználhatjuk ellene arra hivatkozva, hogy egy miniszterelnöknek a hálószobában is miniszterelnökként kell viselkednie. Őszintén szólva szerintem semmi közünk hozzá, hogy a miniszterelnök milyen taktikával kívánja az övéit meggyőzni olyasvalamiről, ami szerinte az ország érdekét szolgálja, mint ahogy nincs közünk ahhoz sem, hogy egy sportvezető vagy egy színházi rendező hogyan próbálja jobb teljesítményre ösztökélni az általa irányított közösség tagjait. Azt beszélik, hogy 1998-ban a választások előtt Horn Gyulának felajánlottak egy videokazettát, amely egy vezető ellenzéki politikus magánéletéről tartalmazott kompromittáló felvételeket. Amikor Horn megtudta, hogy mit tartalmaz a felvétel, valami olyasmit mondott, hogy „ha ilyesmire van szükség a győzelemhez, akkor inkább nem akarok győzni”. És erre persze némi cinizmussal reagálhatunk úgy, hogy el is veszették a választásokat, nekem azonban inkább az jut eszembe, hogy milyen régen is volt 1998! Beláthatatlan következményei lesznek annak, ha olyan világ jön el, ahol nem a tényleges teljesítmények, hanem a kilesett és kilopott titkok döntik el, hogy kié legyen a hatalom. Vagy általánosságban elismerjük, hogy egy politikai pártnak is lehetnek titkai, és általános erkölcsi szabályként fogadjuk el ezek tiszteletben tartásának kötelezettségét, vagy elkerülhetetlenül a nagyobb gengszter nyeri a csatát. Ha az az álláspont győzedelmeskedik, hogy egy párt minden ügye a nyilvánosságra tartozik, és közérdekké nyilváníttatik az ilyen információk megszerzése és nyilvánosságra hozatala, akkor ez elkerülhetetlen zöld utat jelent annak is, hogy technikai eszközökkel, titkos mikrofonokkal, lehallgató-készülékkel szerezzük meg ezeket a titkokat. Az ugyanis morálisan védhetetlen álláspont, ha egy újságíró készít titkos felvételt egy ilyen zártkörű megbeszélésről, akkor az a közérdek szolgálatában áll, ha viszont lehallgató-készülékkel történik ugyanez, akkor törvénybe ütköző. Azt azonban tudnunk kell, hogy a jelenleginél is szomorúbb világ jön el, ha a pártok közötti vetélkedés első számú tétjévé válik, melyik tudja szakszerűbben ellopni a másik titkait.

Néhány nappal ezelőtt az ATV egyik műsorában Nádas Péter azt fejtegette, hogy szerinte egy társadalom nem, csupán az egyén kerülhet erkölcsi válságba. Én ezt másképpen látom. Úgy gondolom, hogy a társadalom is kerülhet morális válságba; ennek legbiztosabb jele, amikor azt látjuk, hogy a legalapvetőbb erkölcsi kérdések megítélésében sem létezik társadalmi konszenzus. Egyszerűbben szólva, amikor a zsidó-keresztény kultúra morális alapvetései, a tízparancsolat egyes tételei társadalmi szinten is megkérdőjeleződnek, és egyéni, illetve politikai érdekek függvényében válik bűnné vagy erénnyé a lopás, a csalás és a hazugság. Ha a magyar társadalomban konszenzus lenne arról, hogy lopni vagy hazudni minden körülmények között bűn, akkor hosszú-hosszú évek óta, folyamatosan az erkölcsi megrendültség állapotában kellene léteznie ennek a társadalomnak. Hogy mennyire nem létezik ilyenféle konszenzus, azt mindennapjainkban éppen olyan jól érzékeljük, mint a közgondolkodás trendjeinek követésekor.

*

A magyar társadalom saját történelméhez való viszonyából éppen úgy hiányoznak az ép erkölcsi érzékről árulkodó konszenzuális megfontolások, ahogyan a mindennapjaink valóságából is. Történelmünkhöz való viszonyunkat ugyanúgy a felelősséghárító, önfelmentő, másra mutogató, önsajnálattól átitatott attitűdök jellemzik, mint ahogyan az emberek többsége saját hétköznapi normaszegései alól is könnyűszerrel felmentik önmagukat.

A témában végzett kutatások bizonyítják, hogy magyar lakosság többsége ma is úgy gondolja, hogy Trianonért kizárólag más országokat terhel felelősség, hogy a II. világháborúba mások sodorták bele az országot, hogy a magyarországi holokausztért elsősorban a németek felelősek. Rendíthetetlenek a különösen sokat szenvedett, mindenkor a nagyhatalmi játszmák áldozatává vált, más népeknél sokkal több igazságtalanságot elviselni kénytelen kis népről szóló mítoszok. Görcsösen ragaszkodunk a történelmi és hétköznapi hazugságainkhoz és önbecsapásainkhoz. Nálunk együtt szerepelhet a nemzet nagyjai között Kossuth Lajos és Ferenc József, Nagy Imre és Kádár János. Egyszerre adunk hitelt annak a tévhitnek, hogy a holokauszt idején a magyar lakosság mindent megtett a zsidók megmentése érdekében, és annak, hogy a Gestapo sehol nem kapott annyi feljelentést, mint Magyarországon. Az önmagukat demokratának vallók jelentős része is kétségbe vonja a Kádár-rendszer diktatórikus mivoltát, és a szabadság elkötelezett híveinek többsége is már régen felmentette Kádár Jánost a magyar forradalom és szabadság elárulásának bűne alól. Az emberek kétharmada ma is úgy gondolja, hogy a Kádár-rendszer igazságosabb, emberségesebb, tisztességesebb volt a mostaninál. Mindmáig csupán egy szűk kisebbség hajlandó szembenézni azzal, hogy mekkora ára volt a Kádár-rendszerben megteremtett viszonylagos jólétnek, a többség ma is abban az illúzióban ringatja magát, hogy Kádár János jóságának és tehetségének köszönhetjük mindazt, amit kaptunk.

Ugyanezek az attitűdök érhetők tetten hétköznapi életünk színterein is. Az elmúlt másfél évtized során minden alkalommal a tükröt vágták a falhoz, amikor egy-egy kutatás a társadalom morális állapotáról, a rasszizmus, az idegengyűlölet, a kirekesztésre való hajlam terjedéséről adott számot. Vita soha nem a diagnózis tartalmi elemeiről, hanem minden alkalommal a kutatást végző intézmény vagy a kutató hitelességéről alakult ki. A mindennapok színterein is mindenkinek megvannak a saját, házi használatra gyártott önbecsapó ideológiái arra vonatkozóan, hogy ki miért nem fizet tisztességesen adót és társadalombiztosítási hozzájárulást, miért nem vesz jegyet a BKV járatain, miért van jó oka arra, hogy megelőzze a sorban előtte állókat, miért igazságos az, ha olyan támogatást vesz igénybe, amelyre nem szorul rá, és ingyen jut olyasmihez, amiért mások fizetnek. Az önsajnáltató, önfelmentő magyarázatok felmentést nyújtanak az önmagunkkal való szembenézés és a felelősségvállalás fájdalmas és fáradságos munkája alól. Valóságos és összemérhető teljesítmények híján nálunk a jobboldal a versenyt még ma is a „magyarságteljesítmény” mérésére próbálja redukálni, és az ország jövőjéről szóló érdemi vita helyett a politikai ellenfél nemzethez, néphez tartozását vonja kétségbe.

*

A politikai hazugságoknak is több szintje és típusa van. Az egyik az illúziókeltés, amiről Gyurcsány Ferenc is beszélt, a másik pedig a hétköznapi hazugságok szintje. A valóságos helyzet megszépítése, a reális folyamatok elleplezése valóban évtizedek óta tart. A szemtől szembe hazugságok sorában én vízválasztónak tartom az 1998-as miniszterelnöki vitát, amikor utólag kiderült, hogy a vitában Orbán Viktor nem az aktuális, hanem egy néhány évvel korábbi statisztikai évkönyv adatait idézte. Azután jött a megfigyelési ügy és a hazaárulózás, amikor a Parlamentben olyan kijelentéseket adtak civilek és ellenzéki képviselők szájába, amelyeket soha nem mondtak. A hazugság „kultúráját” azután a jobboldali sajtó tette mindennapos gyakorlattá. A Magyar Nemzet nevet viselő lapról az elmúlt években sorozatban mondta ki a bíróság, hogy valótlanságokat állított baloldali és liberális politikusokról és közéleti szereplőkről, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy lejárassa őket. És bár a bíróság utólag megállapította a hazugság tényét, nem kétséges, hogy a gyanú ettől kezdve az érintetten maradt. A cél pedig ez volt: a politikai rivális nemtelen eszközökkel történő lejáratása. A lap által elvesztett sajtó-helyreigazítási és személyiségi jogi perek számlálását én – bő egy évvel ezelőtt – kb. száznál hagytam abba, tudomásul kellett ugyanis vennem, hogy a Magyar Nemzet olvasóit egyáltalán nem érdekli, hogy az általuk vásárolt újság igazat ír, vagy hazudik. Aztán jött a szerverügy, a Magyar Vizsla esete – és akkor csak azokról az ügyekről beszélünk, amelyeknél feketén-fehéren bebizonyosodott a hazugság ténye. Ezek a hétköznapi hazugságok azonban jól láthatóan semmiféle megrendülést nem okoznak a magyar társadalomban. Ma már a hazugság teljesen legitim eszköznek számít a politikai küzdelemben. Botrány pedig abból lesz, ha valaki beismeri a hazugságot, és szakítani próbál ezzel a gyakorlattal. A levegő gyűlölettől sistereg, és én naponta kérdezem meg magamtól, mivé lesznek azok a generációk, akik ebben a légkörben szocializálódnak, ezeket a felnőtt magatartásmintákat sajátítják el. Miközben ismét a harmincas évek terméketlen politikai csatározásainak szemtanúi és szenvedő alanyai vagyunk, észre sem vesszük, hogy mi történik körülöttünk, és hogyan robog el mellettünk a világ. Az én olvasatomban ennek próbálna véget vetni a miniszterelnök, számomra erről szólt az őszödi beszéd.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 42. szám