Forrás: Magyar Hírlap

Szóval konfliktus is kellhet az irodalmi érvényesüléshez, vagy szociális érzékenység: szegény magyar írók jobban tennék, ha kimennének az édes-bús Kossuth térre

Egy paranoiásabb világban magyarázkodhatna a francia képviselőház és a Svéd Királyi Akadémia, hogy tényleg nem beszéltek össze. És teljesen véletlenül ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat az akadémia a török Orhan Pamuknak ugyanakkor, amikor a képviselőház Párizsban elfogadta az örmény népirtás tagadását büntető törvénytervezetet. Merthogy Pamuk ellen két éve Törökországban azért indítottak pert, mert beszélni mert erről a népirtásról.

Franciaországban tehát az a baj, ha tagadják, Törökországban meg az, ha állítják. Pamuk ellen aztán ejtették a vádat, az ügy elhalt, nem utolsósorban nemzetközi nyomásra, és hát Pamuk a legnagyobb élő török író, már akkor esélyes volt a Nobel-díjra. Azt meg mégsem veheti át a börtönben. Igaz, akkor lehet, hogy a Nobel-békedíjat kapta volna meg.

Bár, hogy a legnagyobb török író-e, azt sokan kétségbe vonják hazájában, például azok, akik leköpdösték, és megdobálták a bírósági tárgyalóterem előtt. Pamukot egyébként azért fogták perbe, mert megsértette a török identitást. Hogy aztán mi a török identitás, azon törjék a fejüket a törökök, kinek-kinek a maga identitása, talán közelebb jutnak a megoldáshoz, ha azt a definíciót veszik alapul, hogy “török az, aki törökül érez”. Vagy valami ilyesmi.

Mindettől függetlenül Pamuk jól elvan, tehetős családból származik, amerikai alapítványi iskolába járt Isztambulban, vagyis megvannak a kapcsolatai is, a könyveit sokan olvassák odahaza, 54 éves, de már nagy a tekintélye, most éppen Amerikában tanít, az ágyból rángatták ki a hírrel, hogy övé a díj. De ez az identitásos per azért mégiscsak per, feszültség, konfliktus, tehát a Svéd Királyi Akadémia tartja jó szokását: olyannak adja a Nobel-díjat, akinek valami baja van a kormányával, vagy a kormányának vele. A közvetlen elődök közül Harold Pinter az iraki háború miatt támadta a brit kormányt, Elfriede Jelinek pedig bármikor képes rúgni egyet az osztrákok ilyen-olyan érzelmein, ami, a rúgás, haladó hagyomány arrafelé, már csak Thomas Bernhard óta is. Egyébként egy kis konfliktusocska anno nekünk is kijutott, jóllehet Kertész Imrének ezzel a rendszerrel talán már nincs olyan sok baja, de sokaknak volt, van bajuk ővele, lehetett kurziválni, és sajnálkozni, hogy az igazi nagy írók, mint szegény Esterházy Péter, most várhatnak újabb száz évet; és mondták ezt olyanok is, akik amúgy, máskor, közönségesen zsidóbérencnek tartották Esterházyt. Ez pedig már a mi identitásunk, törjük rajta a fejünket mi.

A török kormány nagy örömmel üdvözölte a Nobel-díjat mint a török irodalom legmagasabb szintű elismerését, Kemal Kerincsiz ügyvéd pedig, aki sokat tett azért, hogy Pamukot perbe fogják, azt mondta, a díjat nem azért kapta, mert olyan jó könyveket ír, hanem azért, mert politizál, népirtás stb. Ebben, az állítás második felében, igaza lehet, mint láttuk, és hiába ír jó könyveket Pamuk, mert jó könyveket ír, innentől magyarázkodhat, ha akar. Szóval konfliktus is kellhet az irodalmi érvényesüléshez, vagy szociális érzékenység: szegény magyar írók jobban tennék, ha kimennének az édes-bús Kossuth térre.

Pamuk elmondta abban a valamikori interjúban, hogy az első világháború alatt harmincezer kurdot és egymillió örményt mészároltak le Törökországban, de amúgy szívesebben beszél az irodalomról, mondjuk arról, hogy mennyire tiszteli Faulknert, hogy őt is izgatja a sztorimesélő és a kísérleti irodalom keverése, és hogy a Nobel-díjnak azért örül különösen, mert a nyelv, a különösen nehezen fordítható török nyelv megdicsőült általa. Vagy mondjuk úgy: meccset nyert a török nyelv. Ebből az ember arra következtet, hogy Pamuk is inkább gondolkozik alanyban és állítmányban, mint komplikáltabb képzetekben.

A törököket felháborító francia döntés napján egy angol nyelvű török lap internetes oldalán olvasható volt, hogy 1915-ben az Örmény Forradalmi Szövetség több tízezer muzulmánt ölt meg Törökországban, és sokat segített az oroszoknak Anatólia egyes részeinek elfoglalásában. Ebből az sejthető, hogy messze van még, mire Törökország megállapodik önmagával és a világgal az örmények ügyében. Közben zavaros a helyzet, megosztott az ország, feszültség, megterhelve olyan költői kijelentésekkel, mint az identitás megsértése mint büntetendő cselekmény. Mit tehet ilyenkor egy becsületes író? Alanyban és állítmányban gondolkozik.

Kósa Tamás rovatvezető

Comments are closed.